Szitás Bernadett A nemlét küszöbén című kiállítása a szent tér szellemiségéhez és adottságaihoz különösképpen illeszkedik, amikor a holokauszt tragikumát a művészet erejével igyekszik megragadni, és amennyiben ez lehetséges, annak traumáját feldolgozni.

Sorozatának festményei kísérletet tesznek a leírhatatlan fizikai és lelki szenvedés ábrázolására, azzal a nem titkolt céllal, hogy az időtlenné váló alkotások soha ne engedjék elfeledni, mi történt majd nyolcvan évvel ezelőtt. A tárlat hatalmas, figyelemfelhívó felkiáltójel, a Soha többé soá! üzenetével. Szitás Bernadett festményeivel és verses installációival állít emléket valamennyi elhunytnak, akikre mindig szeretettel és megbecsüléssel emlékezik. A kiállításon megjelenő versek a tragikus sorsú költő, Radnóti Miklós alkotásai, aki Szegedhez különösen is kötődött, hiszen magyar–francia szakon itt végezte egyetemi tanulmányait.

 

A tárlat dokumentarista-realista szemlélettel készített olajfestmény-sorozata és a Radnóti versszövegeivel ellátott, elgyötört, fekete emberalak kivágatai egyszerre jelenítik meg az elképzelhetetlent. A munkák kiinduló forrásai a Holokauszt Emlékközpontból kikért, valamint az Interneten is fellelhető, haláltáborokban készült eredeti fotográfiák és a Radnóti utolsó verseit összegyűjtő kötet, a Bori notesz. Szitás Bernadett alkotásai mégsem tekinthetők versillusztrációknak vagy a fotók újbóli megfestésének. Valamennyi alkotás olyan gondolatisággal és festészeti gesztussal gazdagodik, ami egyedi módon, az elsődleges jelentést továbbgondolva tükrözi a holokauszt, a soá tragikumát, amely mára a kollektív emlékezet részeként a tudatos népirtás, az emberi szenvedés szimbólumává vált. A holokauszt sokféle művészeti megközelítése, nem csupán a képzőművészet és az irodalom, ahogyan a mostani tárlaton megjelenik, hanem a zene, a tánc, a fotó, a film- és a színházművészet is hozzájárul ahhoz, hogy mindig emlékezzünk és soha ne feledjük, mi történt az első kirekesztő rendelkezések, a zsidótörvények után, illetve az 1938. novemberi kristályéjszakától kezdődően a második világháború végéig.

 

Olyan erős vizualitással ragadják meg az átélt emberi szenvedést a magyar irodalom egyik legtragikusabb sorsú költője, Radnóti Miklós utolsó versciklusának lenyűgözően drámai alkotásai, hogy azt szinte pontosan úgy képzeljük el, miként Szitás Bernadett a vásznakra festette. Alkotásai jelentős művészettörténeti hagyományba illeszkednek, felidézik Ámos Imre, Gedő Ilka vagy Turán Margit festményeit, lágerekben készített rajzait. Lét és Nemlét küszöbén egyensúlyozó képei – miként a festményciklus címe is sugallja –, valamint Radnóti versei tökéletes diskurzusba lépnek egymással, mintha az irodalom és a képzőművészet; a tökéletes versformákba és hexameterekbe öntött szavak, s a színek és a megfestett formavilág ugyanazokból az érzelmekből és gondolatiságból fakadnának. A költő verseiből a fájdalom, a félelem és a szorongattatás ellenére valódi reménység olvasható ki, hiszen a hitvese iránt érzett szerelme mindig a fel-felcsillanó szabadulás lehetőségével kecsegtet. A „soha fel nem adás” életérzése még a legnyomorúságosabb körülmények között is jelen van, amit a Bori notesz csodával határos megtalálása, s a művek fennmaradása is megerősít. Tudjuk, hogy a versekkel teli jegyzetfüzetet az elhunyt költő zsebében találták meg, amely évekig pihent egy Abda közelében lévő tömegsírban. Bulgakov hősével, Wolanddal együtt, elégtétellel igazolhatjuk, hogy „kézirat tényleg soha nem ég el”. Megtört, ám hálatelt szívvel olvashatjuk Radnóti utolsó versüzenetét, Szitás Bernadett expresszív erejű festményein keresztül pedig vizuálisan is megtapasztalhatjuk, mi történhetett a haláltáborokban.

 

Szitás a festményeken gyakran él a kihagyás eszközével, amit fehéren hagyott részekkel teremt meg, kiemelve, illetve eltüntetve belőlük bizonyos elemeket, mintha ezzel kitörölhetők lennének maguk a borzalmak is. A feldolgozott holokausztfotók alapján készített valósághű olajfestményeken a művész egymásba mossa az idősíkokat, kombinálja egymással a lehetséges és a végül be is következett, még tragikusabb jövőt, ahogyan Radnóti Razglednicák ciklusának versei realisztikus brutalitással örökítik meg a rettenetet, amit a költő nem sokkal a halála előtt élt át. Így szerepelhetnek együtt, egy-egy festményen belül a kép jelenéhez képest a közelmúltban történt események; a halálba tartó vonatút képei, a karba égetett tetoválások borzalmai, a Mengele által elkövetett emberkísérletek szörnyűségei, illetve a meztelen, csontsovány emberi testek halomba rakott sokaságának felfoghatatlan látványa.

 

A szuggesztív, brutalitást tükröző festmények mindig elemi erővel hatnak, zsigeri érzéseket váltanak ki. Minden tragikum ellenére Szitás Bernadett alkotásaiban is felfedezhetjük az elképzelt szebb jövendőt, a még éppen élő és szenvedő, csonttá és bőrré soványodott elhurcoltak hazavágyó képzelgéseit, ahol kitágul a világ és a barakkok helyett egy tágasabb, békében vizionált világ képe tűnik fel, miként a Levél a hitveshez, az Erőltetett menet, illetve az À la recherche. című versekben olvashatjuk. Az otthon melegének bizonyossága, a szeretett lény felidézése eszünkbe juttathatja azt a jövőképet, amit egy szebb világ reménysége sugall, ahol mindig az emberi értékek emelkednek felül. Bízzunk benne, hogy a most látható képzőművészeti alkotások és az olvasható irodalmi művek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a humánus gondolatok győzedelmeskedjenek, a háborúk véget érjenek és soha, semmilyen kirekesztés ne történhessen többé világunkban.

 

Fazakas Réka

 

Szitás Bernadett A nemlét küszöbén című kiállítása 2023. augusztus 31-ig tekinthető meg a szegedi Új Zsinagógában (6722 Szeged, Jósika utca 10.).