Repülünk a Paradicsomból

Paradicsom I.

 

Melyik szín a tiéd, és hogyan álltál neki a munkának?

Az első három szín lett az enyém, velem kezdődik a történet. Szerencsémre ezek összefüggenek, és ilyenformán egy ívet tudtam megfesteni. Az almafát és az ördög fáját jelképes kis fává alakítottam, és szimbólumként minden képbe belecsempésztem. Emellett, rám jellemzően, idézőjelbe tettem az egészet. Nem pusztán illusztráció, amit csinálok, a saját megfogalmazásomban hozzáteszem a gondolataimat. Maga a szöveg nagyon tömény, de rétegzett, izgalmas filozófiai példabeszéd, amelynek minden mondata hat az emberre. Nem véletlen, hogy Arany János azt a talányos latin felkiáltást jegyezte fel a kézirat utolsó lapjára, hogy „Ex Leone, leonem!”, ami a „Körméről ismerni meg az oroszlánt” mondásra utal.

Paradicsom II.

 

Milyen volt újraolvasni a művet, milyen gondolat fogott meg most benne, ami korábban esetleg nem?

Élveztem. Meglepő érzés volt, mert azt gondoltam, hogy jól emlékszem rá, mégis mellbe vágott, milyen jó a szöveg. Ahogy már említettem, most tűnt fel a layeres szerkezet, amitől nagyon modernnek is éreztem. Arra a három színre összpontosítottam, amelyeket meg kellett festenem, ennek ellenére végig azt éreztem, hogy olyan szerteágazó, olyan mély a szövege, annyi fogódzó van benne, hogy egy jelenethez akár tíz képet is tudnék készíteni. Az én döntésem, hogy melyik úton indulok, mit emelek ki, mit nagyítok fel. Nem egyszerű történetet olvastam, hanem olyat, amelynek minden mondatán hosszan el lehet töprengeni.

Örültem, hogy a paradicsomi színek jutottak nekem, bár ezek sem vidám történetek, az elejétől nagy a baj. Az első képen, amelyet megfestettem, Isten odaadja a két fát, a Tudás és az Örök Élet fáját Lucifernek, hogy ezzel gazdálkodjon. A következő színben a tilalom ellenére megeszik az almát, ott már végképp borul az egész. A harmadik színben pedig Ádám álmában tudja meg az ördögtől, hogy „elcseszted, és repültök a Paradicsomból”.

Paradicsom III.

 

Úgy tűnik, egyik színben sincs remény. Bár ebben a témában sok vita zajlott – vajon optimista-e vagy pesszimista Madách műve –, mégis arra szeretnék inkább rákérdezni, mit gondolsz, kétszáz évvel ezelőtt ugyanazokkal a dilemmákkal küzdött a világ? Mit rontottunk el, vagy merre haladunk?

Hallottam a próbálkozásról, hogy hozzáírnak még egy-két színt a mai korból, és úgy mutatják be a darabot. Szkeptikus vagyok ezzel az ötlettel kapcsolatban, én érteni vélem Ádám és Éva dilemmáit, és nem gondolom, hogy az újabb színek sokat hozzátennének. Őszintén: mi boldogabb történeteket tudnánk írni? Mert ha nem, akkor minek nyúlnánk hozzá az eredeti Madách-műhöz? És most, a Covid után, amikor kiderült, hogy a kiszolgáltatottságunk semmit sem változott, nem is tudom, mit mondhatnánk többet, jobbat azáltal, hogy elfedjük a modern kor kulisszáival. A világjárvány olyan élmény volt, amelyet se ki nem beszéltünk, se fel nem dolgoztunk. Én rögtön az első hullámban megbetegedtem, és az volt a legfurcsább élményem, hogy a szaglásom tényleg elment, s azután másfél évig nem is jött vissza. Utána kezdtem „fantombüdöset” érezni, és rendkívül megviselt, ahogy az agyamban áthangolódott ez az egész.

„Bízva bízzál…” – írja Madách, ám azt is pontosan megírja, milyen kis nyomorult, törékeny az ember. Megint nagyon ilyen a világ. A szomszédban háború van, és milyen befolyásod van rá? Semmilyen. Nézed az inflációt, hallgatod a borzalmas híreket, és azt érzed, hogy semmiféle ráhatásod nincs semmire.

Egyiptom

 

Pedig mi úgy szocializálódtunk, úgy nőttünk fel, hogy van ráhatásunk mindenre. Az életünk is mindig előremegy, mindig fejlődünk, igenis csinálhatunk nagy dolgokat, és ehhez képest jött egy kijózanodás, hogy nem csinálhatsz semmit. Akkor most mi van? Befelé fordulás, műveljük kertjeinket, család? El vagyunk veszve. Hogyan reagál az emberpár a Paradicsomból való kiűzetésre?

Sehogy. Nem reagál. Tehetetlen és elbukik. Legalábbis szerintem. És jön a következő fejezet.

Ez az érzés benne van a munkáidban?

Engem a köztes állapot, a változás érdekel. Mindig. Viszont, ha megnézed, hogy mit érzel, azt látod, hogy az egyik pillanatban ezt, a másik pillanatban mást, és még az is lehet, hogy egy idő múlva épp az ellenkezőjét érzed a kezdeti reakciódnak. Ha változás van, az érzelmek is változnak. 

 

A munkáidban ezek a változások pillanatképként megállítva jelennek meg, de a Madách-szöveg radikálisabb, ott a változás egy pillanat alatt meg is történik.

Valóban, minden szín egy éles vágással zárul. Zajlik az adott szín története, megértjük, miben vagyunk, felcsillan egy kis remény, majd jön a bukás. Újabb szín. Próbálkozás, újabb bukás. Ez a dramaturgiája. Kapar, kapar az ember, és mindig, minden színnek a végén menetrendszerű a csalódás. Ez a csalódás a felhajtóerő, ezért kezd el egy újat, amit mindig úgy él meg, mintha újabb esélyt kapna.

Érdekes, hogy ebből a drámából a legtöbbet idézett üzenet az Úr szava: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál…” Mégis, a fentiek fényében, a reménykedés – bukás – reménykedés – bukás váltakozásával elérve az idézetig nem tűnik sem biztatónak, sem igaznak, sem optimistának ez a gondolat.

Biztosan nem optimista ez a dráma, de éppen azért aktuális, mert nem az. Próbálunk optimisták lenni, annak ellenére, hogy úgy érezzük, nincs ráhatásunk a dolgokra. Ha még ezt a kis reményt se táplálná magában az ember, akkor nem biztos, hogy holnap is felkelne.

Nem tudom, ez folyton változik.

A tudás és a halhatatlanság az, amire az ember vágyik, és az ördög azt az illúziót kelti, hogy oda tudja adni. Mit jelent neked a Tudás és a Halhatatlanság Fája mint szimbólum?

Ez a két fa az összes általam festett jelenetben szimbólumként, színpadi díszletelemként jelenik meg, mert ezzel a két szép fával csábítgatja az emberpárt az ördög. Éva odamegy az almafához, leszakítja a gyümölcsöt, és beleharap. Akkor eldördül az ég, és az Úr iszonyatos haragra gerjed. Ott van vége a második színnek, amikor kirepülnek a Paradicsomból. A harmadik színben ülnek egy kietlen vidéken, ahol Ádám elkezd kertet művelni. Művelgeti a kertet, elalszik, s álmában az ördög azt mondja neki: hiába csináltad ezt a szép kis kertet, nem fog összejönni, hogy újrateremtsd a Paradicsomot. Lucifer nagyon érdekes karakter eredetileg (neve fordítása: Lux Fero, Fényt hozó), nekem mégis egy kisstílű és inkább rosszindulatú figurának tűnik.

Megnézted az elődök illusztrációit?

Igen, beütöttem a keresőbe, hogy ’Madách illusztrációi’, és rögtön Zichy Mihály jött ki, akinek a munkáit áttanulmányoztam. Érdekes volt látni, hogy száz évvel ezelőtt miként viszonyultak a műhöz, és ez tulajdonképpen segített abban, hogy a kezdet kezdetén le tudjak válni a korábbi illusztrációs útról – hiszen ennek úgysem tudnék megfelelni –, és merjek a saját világomban maradni.

Mi az, ami téged foglalkoztat, és úgy érzed, hogy beleillik a madáchi mű világába?

Nagyon érdekel a tudomány, hogy meddig jutottunk, mit tudunk az univerzumról, mit tudunk a csillagokról, a DNS-láncról stb. Ezek az információk nagyon érdekesek a tudás mai szintjén.

 

Te is szeretnél a tudás fájáról enni?

Ez foglalkoztat ma mindenkit szerintem, hogy hol tartunk, és miről mit gondol az ember. Én például mindig azt érzem, hogy ha nagyon ’belezoomolsz’ valamibe, mondjuk mész a molekulák után, lebontod, és elképzelsz egy látványt, majd hirtelen ellenkező irányba tolod a zoomot, és egy nagyon távoli pont, mondjuk a Mars felszíne felé fordulsz, akkor hirtelen meglepő egyezéseket fogsz felfedezni.

A fraktálok, a struktúrák, a dolgok megjelenési formája nagyon izgalmas, szívesen indulok el a jelenségek mögé. A szobraimnál is rájöttem, hogy azok az információk, azok a víz alatti rezgések, amik érik őket, bekerülnek a munkákba. A mód, ahogy készítem őket, azzal jár, hogy az anyag rögzíti, láthatóvá teszi azt a rezgést, hullámot, ami a vízben éppen benne van. A víz rengeteg információt hordoz, a Földön a legtöbb dolognak az oldószere, nem tudnál meglenni nélküle, a tested kilencven százaléka víz, és még folytathatnánk. Ráadásul a víznek emlékezete is van. A hanghullámokat láthatóvá lehet tenni, és azoknak fantasztikusan szép rajzolatuk van, minden hullámnak, frekvenciának más-más. Az összes frekvencia és hullámzás keresztülmegy a vízen, tehát abban a pillanatban mindaz, amiből szobor lesz, benne van. A szobor láthatóvá teszi ezeket.

A YouTube-on fent van néhány videó arról, miként készíted a víz alatt úszva a szobraidat egy speciális anyagból. Mindig úgy gondoltam ezekre a munkákra, mint egy performance megmaradt ’következményére’. Kicsit olyan, mint a színház, ahol előadnak egy történetet, és kialakul közben valami rezgés a színpad és a nézőtér között.

A történetmesélésnek a barlanglakó koroktól fogva vannak alaptörténetei, amelyeket újraszínezve mond el az egyik ember a másiknak, és létezik egy hozzárendelt dramaturgia. Egy jó történet a tanulság felé vezet, és mindig valamilyen érzelmi hullámzáson viszi végig a nézőt. Jó esetben a végén beleránt egy katarzisba, amitől megkönnyebbülsz, rájössz valamire, felnyílik a szemed. Végül is ezért csináljuk az egészet. 

 

A halhatatlanság fája ott van a kezdetektől, de nem kap sok szerepet. Inkább abban reménykedik a dráma, hogy megérthetjük a világ működését. Mit gondolsz erről?

A létezésünknek, ennek a rövid időnek, amit itt eltöltünk, a fix pontja a halál. Születésed pillanatától fogva biztos lehetsz abban, hogy feléje mész. Van értelme meghosszabbítani az életet úgy, hogy csak az utolsó éveket lehet elnyújtani? Én csak a nagyapámat idézem, hogy inkább élek két évig jól, mint négy évig rosszul. Nem lehet tudni, mi lesz a vége.

Visszatérve a szobrokra, összefoglalnád röviden, milyen technológiával készíted őket?

A víz alatt mozgatok egy speciális anyagot, ami felveszi a víz rezgéseit, hullámait, és szép lassan kimerevedik. Utána, mikor megvan, ezt teszem át fémbe. Ez nagyon koncentrált folyamat, amit könnyű elrontani. Ha csinálok egy rossz vagy egy hirtelen mozdulatot, akkor kezdhetem elölről, mert megszakad, tönkremegy az anyag.

Honnan ez az ötlet?

A természet megfigyeléséből. Néztem a felhőket, néztem a teába beleöntött tejet, hogy az milyen klasszul gomolyog, vagy mint a füst a levegőben. Mindig dolgozott bennem egyfajta vágy, hogy ezt a pillanatot kézzelfoghatóvá tegyem. Évekig azon kísérleteztem, hogyan lehet egy ilyen pillanatot rögzíteni.

A festményeimen is tudatos döntés a két állapot közti átmenet érzékeltetése, vagy egy érzelem, egy gondolat hullámzásának a lekövetése. Ez érdekel engem igazán.

Most nehéz alkotni, mert hat rám, ami kint van a világban, és minden furcsa irányba eszkalálódik. Volt egy kellemes békeidőszak, jó lenne, ha ez még egy kicsit kitartana. A művészi tevékenység sokszor volt már mentőöv életem nehéz szakaszaiban, akármi történt velem, ebbe menekültem, és aztán ez húzott ki. Meg is lep, milyen dermesztően hat rám, ami az utóbbi három évben történt körülöttünk.

A szerző művészeti újságíró