Az 1874. április 15-én nyílt első impresszionista kiállítástól Renoir, Cezanne, Monet, Pissarro, Sisley és valamennyi kiállító nemcsak ismertséget, hanem jelentős anyagi hasznot is remélt. Merész kísérlet volt önálló kiállítást rendezni, mivel jelentős költségekkel járt, így az impresszionisták ahhoz, hogy megosszák a kiadásokat, hogy elegendő látogatót vonzzanak, és nagyobb esélyük legyen a sajtó figyelmének felkeltésére, világosan érezték, hogy bővíteni kell a kört, és olyan, többé-kevésbé ismert művészekkel kell összefogniuk, akik hozzájuk hasonlóan szabad szelleműek és esztétikailag függetlenek. A kiállítás nem váltotta be a művészek reményeit. A közönség eltévelyedett, tudatlan, önhitt művészeket látott bennük, „akik csak formátlan dolgokat festenek”. Az impresszionizmus névadója, a középszerű festő és kritikus, Louis Leroy a Le Charivari című lap 1874. április 25-i számában maró gúnnyal írt a ma már világhírű festményekről. A várt bevételek elmaradtak. Egyetlen képet sem sikerült eladni. A gúnyolódások céltáblái közül Claude Monet és Alfred Sisley Édouard Manet-hoz és a gazdag műkritikushoz, Théodore Duret-hez fordultak anyagi segítségért. Renoirnak filléres gondjai voltak: „Találnom kell negyven frankot dél előtt – mondta –, és csak három frankom van.” Szorult helyzetében arra gondolt, hogy egy árveréssel az Hôtel Drouot-ban enyhíthet saját és barátai helyzetén, ameddig előkészítik második kiállításukat. Sisley, Monet, valamint Berthe Morisot csatlakozott javaslatához. Az árverés – amelyen húsz Monet-, huszonegy Sisley-, tizenkét Berthe Morisot- és húsz Renoir-festmény szerepelt – 1875. március 24-én nyílt meg, Paul Durand-Ruel műkereskedő közreműködésével. Manet, hogy támogassa fiatalabb kollégáit próbálkozásukban, néhány nappal korábban azt kérte a vitriolos tollú műkritikustól, Albert Wolfftól, hogy írjon az árverésről a Figaróban. Wolff szarkasztikus cikkének végére odabiggyesztette: „Talán itt egy jó üzlet kínálkozik azok számára, akik a jövő művészetére spekulálnak.” A „spekulánsok” nem özönlöttek az Hôtel Drouot-ba. Az összesen hetvenhárom mű kevesebb, mint tizenkétezer frank bevételt hozott. Berthe Morisot kapott a legtöbbet, négyszáznyolcvan frankot a liciten, ami még mindig nevetséges összeg volt. A húsz Renoir összesen kétezer-kétszázötvenegy frankot jövedelmezett. A legmagasabb árat egy 1872-es festménye, a Le Pont-Neuf érte el, amely háromszáz frankért kelt el. Újabb csalódás. A sikertelen árverés természetesen még inkább kétségbe ejtette Renoirt és impresszionista társait, mint a kiállításuk. Öröm az ürömben: ennek az árverésnek köszönhette Renoir, hogy megismerte nagylelkű mecénását, Georges Charpentier-t, a neves könyvkiadót. Charpentier az árverésen száznyolcvan frankért megvette Renoir 1874-ben készült, A horgász című festményét.
Charpentier találkozni szeretett volna a festővel, így Renoir meghívást kapott a főváros egyik legfényesebb szalonjába, amelyet Charpentier felesége, Marguerite Lemonnier, a dúsgazdag ékszerész leánya működtetett. A Lemonnier családban a társasági élet hagyomány volt, így nem csoda, hogy házasságkötése után Marguerite azonnal megnyitotta szalonját a rue Grenelle-ben lévő lakásukban. A szalon vendégei a Charpentier kiadónál megjelenő naturalista szerzők voltak: Alphonse Daudet, Émile Zola, Octave Mirbeau, Guy de Maupassant, Ivan Turgenyev, Abel Hermant, Jean Richepin. Sikeres drámaírók és lélektani regényírók is részt vettek a fogadáson, mint Victorien Sardou, Alexandre Dumas, Pierre Loti és Marcel Prévost. De Madame Charpentier számára a legfontosabb vendégek az impresszionista festők voltak, köztük a legkedveltebb, Pierre-Auguste Renoir.
Ahogyan az impresszionisták törzshelyén, a Café Guerbois-ban, Renoir Madame Charpentier szalonjában is tartózkodóan viselkedett, megelégedve azzal, hogy nézte, megfigyelte Charpentier-ék vendégeit. Közülük a harsány Gustave Flaubert meglehetősen irritálta. Ahogy Ambroise Vollard, a jeles műkereskedő beszámol róla, Renoir találkozott Cezanne-nal is a Grenelle utcában, „de a hely túlságosan előkelő volt ahhoz, hogy jól érezze magát”. Renoir kedvelte a Charpentier család társaságát, bár néha ironikusan utalt az estélyek felszínességére: „Ha hallották volna, ahogy Mounet-Sully a Charogne-t [Baudelaire Egy dög című versét] szavalta Madame Charpentier szalonjában, azok előtt a libák előtt, akik csorgatták a nyálukat” – mondta egy alkalommal.
Charpentier-ék több portrét rendeltek Renoirtól. 1876-ban készült el Madame Charpentier portréja.
A gyerekek, Georgette és Paul portréját 1876-ban és 1877-ben festette meg Renoir.
Madame Charpentier Renoirtól rendelt egy nagy festményt, amelyet a következő Szalonon kiemelkedő helyen kívánt látni, és gondoskodott is arról, hogy ez valóban így legyen. Renoir nem titkolta, hogy ez a nagyméretű portré (1,54 × 1,90 méter) számára talán „döntő lehetőség”. Az a luxus, amely körülvette a kiadót és feleségét, inspirálták Renoirt. Nyilvánvaló örömöt talált abban, hogy színeivel visszaadja ennek az elegáns környezetnek meleg hangulatát. „A fény, amely a drága szöveteken játszik, hatással van az érzékenységére” – jegyzi meg egyik kritikusa. Charpantier-ék szenvedélyesen gyűjtötték a japán tárgyakat, bútorokat. „A fogadószobák teljes egészében japán tárgyakkal voltak díszítve, a kor divatjának megfelelően” – jegyezte meg Renoir. A festő ugyanakkor idegenkedett a Párizsban uralkodó japonizmustól: „Talán azért alakult ki bennem a japán művészet iránti undor, mert annyi japán tárgyat láttam mindenütt.” Harminc évvel később Renoir Ambroise Vollard-nak azt állította, hogy nem változott meg a véleménye: „Az 1889-es kiállításon a barátom, Burty elvitt a japán rézkarcok elé. Voltak ott gyönyörű dolgok, nem vitatom, de amikor kijöttem a teremből, láttam egy XIV. Lajos korabeli fotelt, amely a legegyszerűbb szövettel volt borítva. Megölelném azt a fotelt.” Mégis, a Charpentier családot ábrázoló portrén, amely most New Yorkban a Metropolitan Múzeumban található, Madame Charpentier-t és két gyermekét japán selyemszövetekkel és kakemonókkal, fali tekercsképekkel díszített kicsiny szalonban helyezte el egy bambusz asztal mellett, amelynek ázsiai eredete kétségtelen. Madame Charpentier kényelmesen helyet fogŁal a szalon kanapéján, mellette két gyermeke, Paul és Georgette. A kisleány a ház hatalmas bernáthegyi kutyáján, Portón ül, aki a fejét lábai közé hajtja. Amint a festmény elkészült, Mme Charpentier „kampányba kezdett”, személyesen és barátai segítségével eljárt a zsűri tagjainál. Az 1879-es Szalonon kiállított Madame Charpentier és gyermekeinek portréját a kritika „az egyik legérdekesebb műnek” tartotta.
Renoir számára a Charpentier családdal való kapcsolat nem csupán azért volt fontos, mert jelentős megrendeléseket kapott tőlük, hanem azért is, mert így szeretett volna bekerülni a gazdag polgárság köreibe, ahol jól fizető megbízásokra számított. Ezek a reményei be is teljesültek. Madame Charpentier szalonjában ismerte meg Alphonse Daudet-t, akivel barátságot kötött, és illusztrációt készített A polgári Szalonok című írásához. A képen pedig nem más szerepelt, mint Madame Charpentier szalonja.
Daudet megrendelte Renoirtól felesége portréját is.
1882-ben Madame Charpentier barátnője, Madame Léon Clapisson kérte fel Renoirt portréja megfestésére. A képért a festő jelentős summát, háromezer frankot kapott.
A személyes megbízásokon kívül Renoir az állam bőkezűségére is számított. Jól fizető állást szeretett volna elnyerni, de egy vidéki múzeum vagy más épület díszítésére szóló megbízásnak is örült volna. Ezek az álmai azonban nem váltak valóra.
