Tunisz, Kijev és Dubaj között felnőtt Nadia Kaabi-Linke munkásságáról korábban nemigen hallottam. A művész előbb a Tunis Institute of Fine Artson, majd a párizsi Sorbonne-on tanult, ahol művészetfilozófiából doktorált.
A különféle országok közötti ingázás természetesen művészetére is befolyást gyakorolt. Gyakran foglalkozik a migrációval és az identitással, a különböző helyeken élő emberek rejtett történeteit tárja fel – olvashatjuk a kurátori szövegben. Műveivel a történelmünkben jelen lévő erőszak nyomait tárja fel, s konkrét eseményekből inspirálódva finom megmunkálásukkal mindig érzelmi reakciók kiváltására törekszik. A festményeket, installációkat, szobrokat és videómunkákat is készítő alkotó nem szokványos anyagokkal dolgozik.
Dróttal, vakolattal, sőt, a most látható Mare Crisium – No Doze Exegis II (2020) akrilvásznát őrölt mokkával hintette be, az Everthying I Always Wanted to Tell You (Minden, amit mindig el akartam mondani neked – 2013) esetében pedig matériák széles tárházát alkalmazza: üveget, fát, papírt és hajat. Metódusa nem „hajmeresztő”, de különleges. Műveit a hagyományos eljárásokhoz szokottak bizonyára meghökkentőnek, a „haladóbb szelleműek” bravúrosnak ítélik meg. Számomra ez az úgynevezett innovátori attitűd igen vonzó. Idehaza is egyre többen engedik szabadjára fantáziájukat, és nyúlnak olyan anyagokhoz, amelyek nemcsak a publikum, de a szakma figyelmét is magukra vonják.
Az Ascending Cycles munkáit „a rejtettség és megmutatkozás dinamikája jegyében olvashatjuk” – áll a tárlat leírásában. A kurátor Kocsis Katica szerint Nadia Kaabi-Linke alkotásai „felemelik a tekintetünket, kinyitják szemünket, segítenek látni és érzékelni azokat a történeteket, amelyekre korábban vakok voltunk”. Vagy csak egyszerűen el kívánjuk feledni azokat, mivel nem szeretjük feltépni a sebeket, az olyanokat különösen nem, amelyeket a mai napig nem hevertünk ki.
A kiállítótér centrumában „terebélyesedő” Phoenix (2025) téglaelemekből összeillesztett kompozíciója a háború rettenetét idézi. Már a szürkés, fehéres színvilág is búskomorrá teszi, nem beszélve arról a nagy fekete foltról, amely lőfegyverre emlékeztetheti a látogatókat. Ebből a karabélyból senkit sem kímélve szóródnak szerteszét a töltények. A pacaként szétkenődő folt felrobbant kézigránát asszociációját is előhívhatja belőlünk, vagy egy bombatalálat utáni helyszín képét „vetíti” elénk.
A szintén a második világháború pusztítását idéző Exhibition Roadról (2025) halvány vonalai ellenére sem a béke jut eszünkbe. Tintával megrajzolt, egymással összefonódó képződményei a találatokra emlékeztető formát rajzolnak ki. Az alig észrevehető „körvonalak azon bombák, gránátok, géppuskagolyók nyomait rögzítik, amelyek a második világháború alatt a londoni Kensingtonban található Exhibition Roadon okoztak hatalmas pusztítást”. Az említettekhez képest felüdülést jelent a Mare Crisium – No Doze Exegis II (2025). Emberi forma rajzolódik ki a mokkával festett vásznon egy olyan foltból, amilyet kávéscsészénk szokott hagyni az asztalunkon.
Foglalkozik az alkotó a maga poétikus módján a mashrabiya – az iszlám építészetben farácsokkal fedett ablak – mögött élő nőkkel és a nagyszülei háborús tapasztalataival is. Művészete egyszerre önéletrajzi és társadalmi vonatkozásokat jelenít meg.
Számos nagy múzeumban is helyet kapó, több kultúrában felnőtt Nadia Kaabi-Linke munkásságát most idehaza is megismerhetjük. Emlékezni fogunk rá, ahogy érzékenyen nyúl fajsúlyos kérdésekhez, áttételes módon, szimbolikusan.
Nadia Kaabi-Linke Ascending Cycles című tárlata április 17-ig látogatható a Deák Erika Galériában (1066 Budapest, Mozsár utca 1.).
