Elégedett? Abban az értelemben kérdezem, hogy ami most látszik Budapesten Reigl Judit művészetéből, az vajon teljes kép-e?
Nem teljes a kép, bizonyos korszakokat nem is nagyon érintettünk, maradt még bőven, amit be lehet a későbbiekben is mutatni. Főleg a szürrealista alkotásaiból állítottunk ki kevesebbet, hiszen azokat a többi nemzetközi centenáriumi tárlat mutatta be, mint ahogy például a Hasonlíthatatlan gyönyör című ikonikus festményt a berlini Neue Nationalgalerie állította ki. És annak ellenére, hogy ezerhétszáz négyzetméter állt rendelkezésünkre, az egész Műcsarnokot is meg tudtuk volna tölteni. Annak azért örülök, hogy több alkotás is most szerepel először magyarországi múzeumban, mint például a Magyar Nemzeti Bank gyűjteményéből kölcsönzött két nagyformátumú Folyamat című festmény. Néhány éve egy német magángyűjteményben bukkantuk rá egy rejtőzködő sorozatra, a ’kozmikus absztrakció’ szériájára, amelyekkel most egy egész falat meg tudtunk tölteni.
A centenáriumi évben többek között Párizs, Berlin és Amszterdam meghatározó galériáiban és múzeumaiban is voltak Juditnak kiállításai. New Yorkban a MoMában két Jackson Pollock-festmény között szerepel az a Reigl-festmény, amely 2005-ben, még első magyarországi tárlatán, a Műcsarnokban volt kiállítva.
Mi az az üzenet, amelyet a Műcsarnok kiállítása megfogalmazott?
Reigl Judit nemzetközileg talán a legjelentősebb művészünk. Az én életemben is nagyon fontos ember volt, s úgy gondoltam, hogy születésének századik évfordulóján méltó, nagyszabású kiállítással tisztelegjünk művészete előtt. Emellett pedig igen fontosnak érzem, hogy elkezdjük visszahozni, újra integrálni a magyar köztudatba azokat a magyar származású művészeket is, akik ebben az időben Franciaországban alkottak, és bemutassunk más, olyan jelentős nemzetközi alkotókat is a Második Párizsi Iskolából, mint Jean Dubuffet, Hans Hartung, Jean-Paul Riopelle és Jean Degottex.
Mit érdemes tudnunk a Második Párizsi Iskoláról? Mi volt az a közeg, amelybe Reigl Judit nyolcadik szökési kísérlete után érkezett?
Közkeletű legenda ez, Reigl Judit nem indult neki nyolcszor a határnak. Óvatos ember lévén, amikor gyanússá lett számára valami, abbahagyta a tervezést, majd újratervezett. Nem egyedül ment, a 2023-ban, százéves korában elhunyt Dávid Katalin művészettörténész testvérével, Dávid Terézzel – aki később New Yorkban Tissa David néven lett sikeres rajzfilmkészítő – próbálkoztak, vágtak neki az útnak. Együtt töltötték a fiatalságukat, amikor Judit felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, az egyik oldalán Tissa ült, a másikon meg Fiedler Ferenc. Felvették őket, s barátságuk életük végéig tartott. 1950-ben tehát együtt disszidált Judit és Tissa, mire megérkeztek, Hantai Simon már kint volt, és Bíró Antal – aki épp akkor indult feleségével Svédországba – az első pár hónapra odaadta műtermét Juditnak.
Párizsban őt is elragadta a kor szelleme, s ugyan elkezdett szürrealista műveket csinálni, mégsem merült el benne túlságosan. Számos kollázsa fellelhető ebből az időszakból a MoMa, a Metropolitan és a Pompidou gyűjteményében, de szürrealista képet talán ha fél tucatot festett. Főként az automatikus írás foglalkoztatta, bár nekem mindig hangsúlyozta, hogy az a totális automatikus írás, amit ő talált ki, s ő csinált, és amivel túllépett a szürrealizmuson.
Mikor találkozott először Reigl Judittal?
A kétezres évek legelején. 1987-ben disszidáltam, Ausztráliába készültem, végül Amerikába jutottam, ott kezdtem el művészettel foglalkozni. San Diegóban rendezték 1915-ben a Panama-California világkiállítást, melyhez kapcsolódva egy gyönyörű parkban megépítették a Prado épületének másolatát. Éppen akkor újították fel az épületet, amikor én ott éltem. Főiskolára jártam, művészettörténetet, kiállításszervezést tanultam, s egy nap a parkon áthaladva felkeltette a figyelmemet az építkezésre kifüggesztett molinó: „Future home of Minge”. Utánanéztem, mi is ez, s amikor kiderült, hogy egy magánmúzeum, azonnal beadtam a jelentkezésemet. Teljesen váratlanul ért, amikor behívtak, ugyanis családi haláleset miatt üresedett meg az állás az igazgatónő mellett, miközben egy nagyon fontos kiállításra készültek.
Hogyan kezdett Reigl Judit munkáival foglalkozni?
Judit nagyon jól indult, fontos múzeumi kiállításokon vett részt, jó galériákkal dolgozott, de elkövette azt a hibát, hogy Hantai kereskedőjével, Jean Fournier-rel kezdett dolgozni. Hantai azonban egyszer csak konkurenciát kezdett látni benne, ezért Fournier már nem állította ki Juditot, akinek olyannyira nem volt pénze, hogy lakást sem tudott bérelni Párizsban. Elköltözött hát Marcoussis-ba, egy kis faluba. Sokáig nem élt meg a festészetéből, az első jelentős műkereskedelmi sikerét a Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent című képpel aratta – annak ellenére, hogy a Pompidou központban 1996-ban külön teremben mutatták be az alkotásait.
2000-ben nyitottam meg a galériámat, és már olyan párizsi kapcsolatrendszerrel rendelkeztem, hogy nagy presztízsű művészeti vásárokra is beajánlottak, ahova a kétezres évek elejétől vittem Reigl munkáit. 2005-ben Fabényi Julia lehetőséget adott, hogy a Műcsarnokban nagy Reigl-kiállítást rendezzünk. Juditot meg kellett győzni, nem akart Magyarországon tárlatot, mondván: onnan eljönnek a művészek, oda nem mennek kiállítani. Mondtam, hogy ez nem így van, ez már nem az a Magyarország, amelyet ő elhagyott, vannak galériák, gyűjtők, vágjunk bele. Nagy nehezen beadta a derekát.
Mit szólt Reigl Judit a 2005-ös kiállításhoz?
Nagy meglepetést okozott számára, hogy mennyien érdeklődnek a művészete iránt. A kiállítást kísérő katalógusból végül kétszáz oldalas könyv kerekedett, tulajdonképpen ez lett az első könyv, amelyet Juditnak csináltam. Egy évvel később megkértem Berecz Ágit, aki a Sorbonne-on Hantai munkásságából doktorált, és jól ismerte az ötvenes évek művészetét, hogy írja meg a Második Párizsi Iskola történetét. Eközben a Műcsarnok kiállítása beindította az érdeklődést Reigl Judit iránt Franciaországban, miközben magyar gyűjtőket is kivittem hozzá, akik komoly áron vettek tőle képeket.
Mi fogta meg Reigl Judit munkáiban?
Úgy gondolom, van szemem a kvalitásra, szakmai tudásom megalapozott, az ötvenes évekről addigra már tudtam, hogy ki mit csinált. Hantai például, mint egy alkimista, mindenfélét belerakott a képeibe. Judit sokkal letisztultabb. Korai, kolorista művei vibrálnak, ezekben a képekben rengeteg energia rejlik, és valamiképp ez átjön a vásznon. A Robbanás sorozatban, ahogy a festékrétegek mögül előbukkannak az izzó narancssárgák és pirosak, egyértelműen megmutatják, mennyi tűz van ezekben a képekben. Elkezdtem felkutatni és összeszedni a műveit, mert azt gondoltam, ez a nő zseniális, hihetetlen, hogy mindenki elment mellette. Most már van legalább tíz galéria, aki foglalkozik vele, keresik a képeit a világ minden aukcióján Londontól Párizson át New Yorkig. Jelenleg az a probléma, hogy kevés képe érhető el a piacon.
Hol vannak a képek?
Judit maga mesélte nekem, hogy legalább ötszáz képét semmisítette meg. Volt olyan széria, amelyből nyolcvanat kiküldött a parasztokkal a mezőre, hogy égessék el, mert kell a hely a műteremben. A padlás, ahol dolgozott, mindössze harminc négyzetméter volt, és háromszáz képet tárolt ott. A nagyméretűeket felsorakoztatta, több sorba, egymás mögött. A padlón is egy csomó vászon egymásra volt fektetve – azon járt. Ő olyan művész volt, akit valóban nem érdekelt más, csak az alkotás. Ez volt az élete. Az eladásnál fontosabb volt neki, hogy kihez kerül a munkája – nem adott el bárkinek, akkor sem, ha nem volt mit ennie. Judit mindig tudni akarta, kihez, hová kerül a képe. Most értettem meg ennek a jelentőségét, amikor a műcsarnoki kiállítás képeit el tudtuk kérni a magángyűjteményekből. Én pedig arra a döntésre jutottam, hogy a legjobb Reigl-képeimet már nem adom el.
REIGL JUDIT 100 | REIGL JUDIT ÉS A MÁSODIK PÁRIZSI ISKOLA című kiállítás január 28-ig tekinthető meg a Műcsarnokban (1146 Budapest, Dózsa György út 47.).
