Angolul, dánul és németül tanul, de otthon franciául beszélnek. Az iskolában csak a rajz érdekli, apja üzletéből lopja el a papírt és a festéket, hogy megfesse első képeit. Megörökíti környezetét, a szigetet az ott élő emberekkel. Elkeseríti, hogy kereskedőnek szánják, az iskola pedig untatja. Tizenkét éves korában a Párizs melletti Passyba küldik tanulni, itt kitűnik rajztehetségével. 1847 és 1852 között apja mellett dolgozik. 1852-ben elhagyja családját, Venezuelába költözik, ahol rajzokat és akvarelleket készít. 1855-ben visszatér Párizsba, hogy festő legyen. A Martin-François Suisse-ről elnevezett Académie Suisse festőiskolában Claude Monet és Paul Cezanne tanulótársa. A fiatal Pissarrót lenyűgözik Camille Corot és a Barbizoni Csoport más művészeinek művei. Tájképeket fest a szabadban, Párizs környékén, 1860-ból való a Mélyút Chantilly környékén című tájképe.
A tehetős apa támogatása lehetővé teszi, hogy Pissarrónak ne kelljen eladnia képeit. 1860-ban édesanyja, Rachel szakácsnőnek vesz fel egy húszéves lányt, Julie Vellay-t, akivel Camille összeköti az életét. A rangon aluli kapcsolat következménye, hogy az apa megvonja fiától az anyagi juttatást, anya pedig mindvégig ellenzi a házasságot. 1863 és 1870 között Julie három gyermeknek ad életet, aki közül a harmadik, Adèle Edma tizenöt napos korában meghal. A fiatal festő életében nehéz évek következnek. Jóllehet csak 1871-ben, Londonban veszi feleségül Julie-t, összesen hét gyermekük születik.
Pissarro művészetében jelentős változás következik be: eltávolodva a realista festészettől, az impresszionistákhoz közeledik. Ő az egyetlen festő, aki 1874 és 1886 között valamennyi impresszionista kiállításon bemutatta festményeit.
Pissarro Pontoise-ban
Pontoise Párizstól mintegy harminc kilométerre fekszik, Val-d’Oise megye székhelye az Île-de-France régiójában. Pontoise már a középkorban létezett, földrajzi elhelyezkedésénél fogva stratégiai szerepet töltött be. A XII. században falakkal és bástyákkal vették körül a várost. A királyi vár körül malmok, lakóházak, egyházi épületek és szőlők helyezkedtek el. 1332-ben a város már tízezer lelket számlált, ám a százéves háború és a járványok megtizedelték a település lakosságát. A XV. század közepén Pontoise újjáéled, és virágzásnak indul. Megépül a gótikus stílusú Saint-Maclou-templom. Ebben az időben született François Villon (1430–eltűnt 1463-ban), aki Négysorosában szülővárosának vallja Pontoise-t. Valamennyi Villont szerető olvasó ismeri a verset Faludy György fordításában:
Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.
A várost Villonon kívül Camille Pissarro, „az impresszionizmus atyja” tette híressé. Pissarro 1866-ban költözik Pontoise-ba, a L’Hermitage negyed rue de Fond nevű utcájának 1. szám alatt lévő házába és két évig él itt. A L’Hermitage, amelyet Pontoise Montmartre-jának neveznek, a Mathurinok kolostoráról kapta nevét. Az egyházi rend III. Henriktől földterületet kapott Pontoise külvárosában, hogy ott nyugalomban élhessenek.
Pissarro 1867-ben festi a Jallais lejtője, A vörös tetők, a L’Hermitage látképe és a L’Hermitage Pontoise-ban című képeit. Ezeket az 1868-as Szalonban mutatja be. Émile Zola lelkesedéssel ír a festményekről: „Ebben az évben két remekmű látható a Szalonban. Jallais lejtője egy völgy, néhány ház, amelyeknek tetőit a felfelé vivő út mentén láthatjuk.” A L’Hermitage Pontoise-ban című képről a következő jegyzi le: „Azután a másik oldalon, a terem végében egy domboldal, zöld és barna színekkel. Ez a modern vidék. Érezni az ember jelenlétét (…). És ez a völgy, ez a domboldal csupa egyszerűség, hősies, őszinteség. Mi sem lenne banálisabb, ha nem lenne ily nagyság. A festő temperamentuma a hétköznapi valóságból az élet és az erő ritka költeményét varázsolta elő.” Octave Mirbeau író és műkritikus 1903. november 13-án egy retrospektív Pissarro-kiállítás alkalmából beható tanulmányt írt a Le Figaro hasábjain Pissarro tájképeiről, amelyben kiemeli a festő hagyománytiszteletét, ugyanakkor újításait a színek és a formák megragadásában: „Művészetébe újító elemeket vitt, amik atmoszférikus jelenségek azelőtt ismeretlen festői megjelenítését tették lehetővé.” Ezt az újítást Pissarro Michel-Eugène Chevreul kémikus elmélete nyomán vezette be alkotásaiba. A szimultán kontrasztról írt tanulmányában Chevreul kimutatta, hogy két egymás mellé helyezett színfolt ugyanazon az alapon más és más színképzetet kelt, ha külön-külön vagy együtt nézzük. (Ez lesz egyébként a pointillisták művészetének alapja is.)
1870 őszén a francia–porosz háború idején a németek elől Pissarro családjával Londonba menekül, ahol Monet-val együtt megismeri William Turner és John Constable festményeit, mindketten megörökítik London egyes részleteit. Amikor 1871 tavaszán visszatér Louveciennes-be, műtermét feldúlva és kifosztva találja.
Ismét Ponoise-ban
1872-ben Pissarro visszatér Pontoise-ba és tíz évig marad kedvenc városában. Több lakást is bérel, többek között ismét a rue de L’Hermitage-ban. Mivel nagy családját nehezen tartja fenn, mindig aszerint választ kényelmesebb vagy szűkös lakhelyet, hogy el tudja-e adni festményeit. Kora reggel elindul kerekes festőállványával Pontoise útjain, hogy kiszemelje a legmegfelelőbb helyet legújabb képe számára.
Második pontoise-i tartózkodása idején Pissarro eltávolodik az 1867 körül festett konstruktív, sötétebb színekkel festett képeitől. Az 1872–1873-ban készült A négy évszak mind színeiben, mind témájában megelőlegezi későbbi impresszionista képeit.
Az 1877 és 1878-as évek az impresszionizmus jegyében telnek el Pissarro művészetében. Az 1877-ben festett Tavasz. Virágzó szilvafák című festménye ennek a korszaknak egyik jellegzetes alkotása. A képet Pissarro a kis háza mögött lévő kertről festette. Az előtérben a virágba borult fák, míg a háttérben a domboldalon épült házak láthatók. Az égbolt felhőinek színei pompás harmóniában állnak a szilvafa virágaival. Annak ellenére, hogy színeiben teljesen eltér a Pissarro előző korszakából látott képekétől, a kompozíció itt is szigorúan geometriai. Ezt a művészettörténészek nem mulasztják el észrevételezni.
Gauguin és Cezanne Pissarrónál
Cezanne 1872-ben Pissarro meghívására érkezett Pontoise-ba, ahol többször ugyanazt a témát örökítették meg. Cezanne sokat tanult az idősebb mestertől, de ő maga is hatott Pissarróra. Paul Gauguin még amatőr festő volt, amikor 1879-ben Pontoise-ba utazott, „kedves tanára” mellett öt éven át ismerte meg a festészet fortélyait. Mindketten megörökítették a L’Hermitage-t.
Pissarro Múzeum
Pissarro születésének százötvenedik évfordulóján, 1980-ban elegáns XIX. századi házban avatták fel a Pissarro Múzeumot. A nagy parkkal körülvett épületből remek kilátás nyílik Pontoise városára. A múzeum őrzi a művész számos festményét, de szintén festő fiai, Lucien, Georges és Ludovic-Rodo művei is láthatók itt Paul Signac, Paul Cezanne, Gustave Caillebotte és mások festményeinek társaságában.
Egy ismeretlen Pissarro-festmény felfedezése
Szenzációként hatott a hír, hogy 2019. november 22-én kalapács alá került Pissarro addig ismeretlen műve, amelyet a L’Hermitage-ban festett 1878–1880 körül. A 38 × 45,5 centiméteres olajfestmény címe: Maubisson Kert, Hermitage, Pontoise. A képen nincs szignó, és semmiféle dokumentáció nem maradt fenn róla, ezért csaknem százötven évig rejtve maradt a festő neve. Másfél évnyi elemzés után Claire Durand-Ruel művészettörténész kijelentette, hogy a röntgenfelvételek alapján kétségkívül megállapítható, hogy Camille Pissarro művéről van szó. Az árverésen a képet egy külföldi műgyűjtő 358 400 euróért vásárolta meg.
