Rendhagyó módon Stark Attila képeit úgy közelítem meg, hogy arról is beszélni fogok, amit látunk rajtuk, és arról is, amit nem. Pontosabban, szeretném sorra venni azokat a kulcsszavakat is, amelyekről nem kellene szólni, mert bár kézenfekvők lennének, mégis félrevezetők.
 
 
 
Ilyen például az ember képe Stark Attila festményein. Kérdés például, hogy a művész a különböző képelemeket egymás mellé, illetve alá és fölé festett rendszereiben milyen szerepet játszik a női vagy a férfialak. Az ember, aki szemetel, aki összefirkálja a fákat, és aki mindenhol ott hagyja nyomát a környezeten, akarva-akaratlanul.
 
  
 
A képeken a figura helyett sokszor állatokat vagy fantázialényeket látunk, amelyek persze szimbolikusak, mégis csak áttételesen helyettesítik azt, aki ezt az összevisszaságot okozza. Az ember mibenlétéről szólva azt mondanám, bár Stark Attila nem ábrázolja az embert, mint olyat, mégis rengeteg dolgot elmond a viselkedéséről.
 
 

Mint sokan tudják, Attila képzett gombász, önképzett botanikus, notórius természetjáró. A festmények gyakran közvetítik élményeit, amelyek sokszor látképek, tájképek formájában jelennek meg. Növénytani ismeretei átszűrődnek a festményeken, amennyiben a lefestett egyedek pontos, felismerhető jegyekkel rendelkeznek. A kiállítás címe is egy Instagram-oldalra utal, ahol Attila éppen azokat a példányokat fotózza a hazai növényzetből, amelyeket beazonosított. Gyűjti a növényeket, élőhelyüket felkeresve és megfigyelve. A festményeken azonban azért lenne félrevezető a flórát elemezni, mert valljuk be, hányan tudjuk, hogy milyen gombák tűnnek fel rajtuk, és azok léteznek-e egyáltalán, vagy csupán a fantázia szüleményei.

 
 

Ha már a fantáziáról van szó, akkor azt is mondanám, hogy ennek a kiállításnak egyik legnagyobb erénye, hogy a művész elszakadt a grafikusi gondolkozástól és sokkal festőibb lett. A képregényszerű mesélést egyre inkább felváltja a kép festői kitöltésének szándéka, ami teljesen más felületeket eredményez. Talán ezért, vagy talán a képek tisztelete okán, semmiképpen nem szeretném a munkák „mesélő” karakterét kiemelni, vagy azt állítani, hogy narratívak.

 

Még ha számos anekdotikus részlet tűnik is fel rajtuk, mégis sokkal inkább egységben kell látnunk a munkáit, és az élet egyidejű sokféleségére gondolnunk, mint valamely eseményszálra, amely A pontból a B pontba vezet. Ugyanígy, még ha állatalakjai vagy inkább lényei megmosolyogtatnak is, mégsem tudjuk őket egyszerűen gyermekiesíteni, hanem inkább egy önmagunkra reflektáló fanyar iróniát kell észrevenni bennük.

 
 
És még valami, ami nagyon adhatná magát: a művészettörténeti előképek. Bár igen vonzónak tűnik, mégis azt gondolom, nincs sok értelme. Stark Attila munkái teljesen komplex világgá álltak össze, aminek egyszerre értéke a festőiség és a grafikusság, a nagyvonalúság és a részletgazdagság, és még ha nyilván ez a képi világ különböző magasművészeti és képregénystílus-elemekből áll is össze, lépjünk túl ezeken az elmélkedéseken és élvezzük a képeket olyanoknak, amilyenek.
 
 

De beszéljünk azokról a témákról is, amelyek kapcsolatba hozhatók Stark művészetével. A környezetvédelem például, bármennyire tág fogalom, mégis eszünkbe jut, amikor az ember jelenlétéről árulkodó természetet ábrázoló képeit nézzük. Az ember nyomot hagy, hanyag, nemkívánatos az élővilág számára, mert nem szimbiózisban él egyedeivel, hanem biblikus felhatalmazással gyarmatosít. Stark ezzel kapcsolatban azt érezteti, hogy a növényzet tőlünk teljesen függetlenül vitális, ahogyan mi nem figyelünk oda a természetes környezetre, úgy az állatok sem törődnek a mi feljebbvalóságunkkal: ahol lehet, igyekeznek kihasználni minket, megközelíteni élőhelyeinket, hogy több élelemhez jussanak.

 

E témával kapcsolatban a művész széles spektrumon mozog: olyan tájakat fest, amelyek hol a városokat, hol a természet határát, szemétlerakóit, ottfelejtett munkagépeit idézik, hol pedig tiszta tájak, hogy magamnak is ellentmondjak, a klasszikus képtípus művészettörténeti példáinak újjáélesztői.

 

Amiről még beszélni kell e művek kapcsán, mert átsüt rajtuk, az pedig az a komplett életérzés, amelyet hívjunk undergroundnak. Ha valakinek a pályája a független képregények világából indul, egzisztenciális okokból klubok flyereit, együttesek lemezborítóit rajzolja és festi, aktív street-artos volt, és olyan szavakat használ munkáin, melyek szubkultúrákat idéznek, az egyrészt egy szabad vizualitás és művészi felfogásmód hatása alatt áll, másrészt pedig akkor tud csak sikeres lenni, ha maga is részese, átélője, szimpatizánsa egy független zenei világnak.

 
 
Az ember, a gombák, a madarak, a növények, a művészettörténeti előképek, a mesék, ezek voltak a no-go zónák, a természetvédelem, az underground pedig a művekhez kapcsolható témák. De fel is cserélhetjük: mondhatjuk, hogy túl triviális a popkultúra határvidékéről és a természetvédelemről beszélni, ezért Stark munkái kapcsán inkább ne tegyük, viszont elfogadottabb az emberképről, a gombatelepekről, a mesélő attitűdről és a művészettörténetről szólni.
 
 

Ám legyen mindegy, ki miről beszél, fő az, hogy érezzük jól magunkat és élvezzük Stark Attila hihetetlenül gazdag művészi világát. Tekintse a tárlatlátogató e szöveget útmutatónak, amely csak néhány téma felvetésére tett kísérletet.

 

Fotók: Lukács Gabi

Nyitókép: Péter Judit

 

 
A kiállítás április 22-ig látogatható a Resident Art galériában (1085 Budapest, Horánszky utca 5.) szerdán, csütörtökön és pénteken 13-tól 18 óráig; szombaton bejelentkezéssel a hello@residentart.com e-mail címen.