A Daróczi utcai műteremházban találkozunk, Pintér Gábor két éve alkot itt, korábban volt máshol is műterme, s amíg ez a helyszín készült, fél évig otthon készítette a képeit.
Akkor születtek a kisméretű munkáim, mivel nem igazán volt helyem nagyobb léptékben alkotni. Itt viszont már minden adott: tágas és fényes a tér, ami azért is előnyös, mert a művész olykor négy-öt festményen egyszerre dolgozik, annak ellenére, hogy nem sorozatokban gondolkodik.
Mint mondja: az egy időben készülő képekről a végén nem lehet megállapítani, hogy ugyanakkor születtek, sokszor nagyon eltérők ezek a kompozíciók. Ez a munkamódszer csupán az olaj természetéből adódik és abból, hogy néha félre kell tennie egy képet, hogy később friss szemmel tudjon ránézni. Olykor ront is, persze, de azt legtöbbször már folyamatában észreveszi, így még gyorsan le is mossa a felesleges réteget a vászonról.
Bármerre nézek a műteremben, új festményeket látok, s ezek egyaránt hordozzák azt a sajátos vizuális nyelvet, amelyet a festő már sok éve bravúrosan alkalmaz. Gyakran illeszt ellentmondó vagy össze nem illő koncepciókat egymás mellé, amelyek zavarba hozzák a befogadót, nemcsak azért, mert a nézői aspektustól függ, hogy az adott jelenetet komolynak vagy komolytalannak, magasztosnak vagy banálisnak ítéljük, hanem azért is, mert a művész nem ad támpontokat a nézőnek a narratíva felfejtéséhez. Pintér különféle elemekből sző kompozíciót, azonban azt már a nézőre bízza, hogy ebből a sokféleségből és sokszínűségből milyen értelmet hámoz ki, milyen gondolatiságot alkot meg. Az ellentétek ütköztetése a kép terén belül valamiféle ziláltságot eredményez, feszültséget teremt, ami jelen korunkra adott reflexióként is felfogható. A mai világot hasonló zűrzavar és kaotikusság jellemzi, és az egyénre van bízva, hogy a rá zúduló rengeteg külső információból mit raktároz el, azokat hogyan dolgozza fel és értelmezi a maga számára.
Egymás mellé helyezett, párhuzamos jelenetei a gondolkodás működését is modellezik, rámutatnak arra a folyamatra, amikor akaratlanul jutnak eszünkbe dolgok, amelyek mellőznek mindenféle kontextust vagy narratívát, és látszólag különösebb összefüggés nélkül érkezik egyik gondolat a másik után. Ahogy 2019-es önálló kiállításának leírásában is olvashatjuk: Pintér „festményei képesek több pillanat egyszerre történő megjelenítésére, olyan totális narratíva bemutatására, amelyben a kép tér- és időhálózatok szövevényes egységévé válik. A képein párhuzamosan megjelenő teljesen hétköznapi helyzetek totális képet adnak a szereplők gondolatairól, lelkiállapotáról, múltbéli és jövőbeni események láncolatáról”. Olyanok ezek a képek, mintha képregények lennének, jegyzem meg, ahol a változatos képkockák közötti kapcsolatokat a nézőnek kell megtalálnia.
Nekem inkább a filmek jutnak eszembe a képeimről, ahol az eklektikus jelenetek sorából születik meg a történet.
Talán azért asszociálok a képregényekre, mert Pintér alkotásai, bár ezek olaj-vászon festmények, mégis: rajzosabb, vonalszerű gesztusokból épülnek fel. A művész meséli, hogy évekkel ezelőtt sokat kísérletezett azon, hogy a rajzait milyen módon tudná festményekként megfogalmazni, míg végül rátalált arra a komponálási módra, amelynek köszönhetően művei a grafikai jelleg és az erős festőiség között oszcillálnak. Korábban a pasztózusan felvitt ecsetnyomok és a vastag rétegek domináltak a festményein, a megfogalmazásmód expresszív volt, újabb képein a layerek már vékonyabbak, az ecsetnyomok is oldottabbak. Elmondása szerint bármelyik mű mindig egy absztrakt réteggel indul, ami olykor légiesen könnyed és a vászon fehérsége is intenzíven jelen van, máskor pedig anyagszerűbb, az egy mozdulattal elhúzott gesztusok vagy a festék csorgásai teszik érzékivé a felületeket. Erre a rétegre kerülnek fel azután a figuratív elemek, amelyek olykor széles ecsetvonásokból, máskor pedig kontúrokból és csíkokból épülnek fel.
Ugyanakkor sok rajzot is készít, amelyek nem vázlatok, hanem a festményektől függetlenül is értelmezhető kompozíciók. Nemrégiben készült el egy kötet a Hurrikán Press és a művészt képviselő Longtermhandstand együttműködésében, amely kifejezetten Pintér rajzait állítja középpontba. Miközben lapozgatom a kiadványt, a festő arról beszél, hogy ő alapvetően is inkább rajzolós típus, vannak vázlatfüzetei, amelyekben naplószerűen vezeti az ötleteit. A kötet maga is úgy néz ki, mint egy oldschool sketchbook, amelybe rizográfokként kerültek bele a rajzok. Érdekesség, hogy ezeken a kompozíciókon bizonyos szereplők és helyszínek újra meg újra feltűnnek, emiatt a könyvet forgatva akaratlanul is összeáll a néző fejében egy történet. Bizonyára a rajzok esetében jobban érvényesül, de mindenképpen jelen van a festményeken is az a keserédes humor, amely egyszerre nevetteti meg a nézőt és szembesíti korunk ambivalenciájával. A jelenetek olykor tisztán komikusak, máskor ironikusak vagy groteszkek, s gyakran szarkasztikusak is. Pintér úgy véli, a humor fontos a befogadó számára, hiszen ezen keresztül könnyedén tud kapcsolódni a műhöz, majd pedig, ha akar, mélyebbre tud ásni benne. De a banalitás is épp ilyen erővel bír.
Szeretek egyszerűnek tűnő, hétköznapi elemeket és jeleneteket feltenni a képre, amelyek az ismerősség érzetét keltik, ezáltal segítik a befogadást.
Pintér képei izgalmasan billegnek a hétköznapi és a bizarr, a közérthető és az idegen között, ami nemcsak a formai elemeknek köszönhető, hanem a színhasználatnak is. A festő munkáin gyakran megjelenik két hideg szín, a lila és a türkiz, amelyek összemosása és egymás mellé illesztése különös hatást, szürreális érzetet kelt. Évekkel ezelőtt talált rá ezekre az árnyalatokra, amikor egy kertvárosi jelenetet festett. Szerette volna visszaadni a blue hour, a szürkület színeit, amelyek különös hidegséggel bírnak és összességükben kéknek hatnak. E két árnyalat nagyon érdekesen működik egymás mellett, mert egyszerre keltenek megnyugtató, otthonos érzetet, miközben szürreálissá is teszik a képi elemeket. Fokozza a szürreális érzetet az is, ahogyan Pintér a kép tereit felépíti. Jellemző, hogy a táblakép széleit fehéren hagyja, a kompozíciót nem húzza ki egészen a vászon széléig. Sőt képeinek terét is sokféleképpen zárja le: van, hogy blurösen elmossa a szigorú kontúrokat, így színátmenetessé válik a kép széle, más részeken pedig élesebb kontúrokkal határozza meg, hogy meddig tart az adott jelenet. Ezzel a technikával egyrészt oldja a táblakép szigorú négyzetességét, a kompozíciót pedig különös, lebegésszerű állapotba emeli, ami álomszerűvé, a valóságtól távolivá teszi a képet.
Aztán ahogy egyre-másra előkerülnek a vásznak, úgy válnak egyre hangsúlyosabbá Pintér vissza-visszatérő figurái, a könyvkupacok, az idővel csontvázzá alakuló majomfigura, a galambok, az excentrikus női figurák, akik a fogyasztói társadalom szereplői, és akik megjelenítése ugyan közel áll a szatirikus ábrázoláshoz, azonban ezekben az alakokban mégis magunkra és saját gyarlóságainkra is ráismerünk. S a rajzfilmszerű lábakkal és karokkal ellátott üdítőspohár is mi vagyunk, róla Pintér így nyilatkozik: Olyan karakter, aki élvezi az életét a maga szürrealitásában, mindene megvan, luxuskörnyezetben lakik és Bak Imre-festmény lóg a nappalijában. Ezek a figurák egyszerre mókásak, ugyanakkor jelen van bennük egyfajta társadalomkritikus él is, hiszen ráébresztenek bennünket világunk ambivalenciájára, de úgy, hogy közben egy pillanatra sem válnak nyomasztóvá.
Pintér azonban nemcsak a körülöttünk levő világból inspirálódik, hiszen művei olykor művészettörténeti referenciákat is hordoznak. Mint mondja, ő a műalkotásokra is úgy tekint, mint a hétköznapokból ömlő képekre. Ezek szintén vizuális élmények, amelyek hatnak rá és olykor beszivároghatnak a kompozícióiba. Az egyik legfrissebb munkája Dürer Melancholia rézmetszetének modern kori átirata, amelynek közepén egy unott, dohányzó figura tűri, hogy a körülötte levő alakok fotózzák. A folyamatos nézettség és a privát élet zsugorodásának képe ez, amely egyszerre hat kijózanítólag és húzza mosolyra a szánkat.
Meséli a művész, hogy David Hockney rajzait nagyon kedveli, és Francis Picabia kubista és dadaista rajzai is intenzíven inspirálják mostanában. Geometrikus formákká egyszerűsített alakjaiban azonban Picassót is felismerni véljük. Közben előhoz egy képet, amelynek előterében a nagy kubista mesterre emlékeztető alakokat látunk. Íves formákból felépülő női alakot, mellette egy robotnak ható figurát, amely korunk isteneként jelenik meg a kompozíción, és amely Pintér csontvázait is megidézi. Sőt: ha elég hosszan nézzük, észre lehet venni, hogy az alak feje tulajdonképpen szobabelsőként is látható. Ez is igen jellemző egyébként Pintérre: a művek komolyságát ellenpontozandó, kép a képben részleteket is érdemes figyelni, amik kompozíciós szempontból a festmények részletgazdagságát, a történetek komplexitását fokozzák.
A háttérben elmosódott figurát látunk, aki szinte alig emelkedik ki a háttérből. Ő is visszatérő alakja Pintér képeinek, az a figura, aki nem része a jelenetnek, mégis szereplője a képnek. Ő jelképezi az embereket, akik olykor „turistáskodnak” az életünkben, akiknek belehallgatunk a történeteikbe, anélkül, hogy ismernénk őket, vagy akik olykor feltűnnek körülöttünk, pedig valójában semmi kapcsolatunk nincs velük. Pintér kompozíciói teli vannak olyan elemekkel, amelyek folytonos rácsodálkozásra késztetik a nézőt. Olyanok ezek, mint a reggeli kávé, ami felrázza az embert, hogy magára ismerjen. A felfedezés öröme éppúgy jelen van, mint a saját világunkkal való szembesülés, így tulajdonképpen azért sem tudunk szabadulni egy-egy képtől, hiszen nem egyértelműen eldönthető, hogy sírnunk vagy nevetnünk kellene-e azon, amit látunk.
