Mit jelent(ett) számodra a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán eltöltött időszak és a mestereid, Orr Lajos, Karmó Zoltán és Jovánovics György útmutatása?
Orr Lajos nagyon fontos mester számomra, tizennégy éves korom óta tanultam tőle. Nála végeztem a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolában. Később – tanári sikerei elismeréseként – meghívást kapott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, így a továbbiakban is kapcsolatban maradtunk. Karmó Zoltánnal először az egyetemen találkoztam; kapcsolatunk hamar baráti viszonnyá alakult, tőle azóta is emberi és szakmai figyelmet kapok. A szabad mesterválasztás után Jovánovics György osztályában diplomáztam, ahol nagyon jó volt a műtermi közösség.
A doktori képzést Pécsett végezted, ahol Bencsik István volt a mestered. Miben más a vidéki egyetem szemlélete, mit adott hozzá a doktori iskola a művészi munkádhoz?
Pécs különleges, kissé különálló helyszíne a hazai képzőművészeti életnek. Sok művész él itt, ebben a mediterrán jellegű életérzést sugárzó városban, ami gazdag kulturális pezsgést eredményez. A régi mesteriskola tanárai, mint Bencsik István, Keserü Ilona és Tolvaly Ernő izgalmas miliőt és kohéziós erőt teremtettek a Doktori Iskolában. Mindemellett a műtermi körülmények is segítették az akkori munkámat.
Két egyetemen is tanítasz, a Képzőművészeti Egyetemen óraadó vagy, a Debreceni Egyetem Építész Tanszékén pedig több mint egy évtizede, tizenhárom éve oktatsz. Mit jelent a tanítás számodra?
Debrecenben kezdetben építészeti rajzot tanítottam, amiben benne volt a klasszikus kockológia, térábrázolás, tónusos rajz, skiccelés, vázlatolás, minden, ami a rajzi készségek alapjainak elsajátításához szükséges. Ez sok egyébbel kiegészült, amióta Szentirmai Tamás a tanszékvezető. A tantárgy neve is megváltozott: kreatív ábrázolás, építészeti kommunikáció. Sok esetben projektfeladatokra, pályázatokra dolgozunk, éles helyzeteket oldunk meg, így a képzőművészeti/téralkotói szempontokat is be tudom ágyazni a tananyagba. A Képzőn a Szobor–táj–építészet tantárgyat oktatom, illetve az idei évtől a Szobrászat épített térben nevű kurzust is vezetni fogom. Vannak feladatok, amelyeken mindkét egyetemmel dolgozunk, sőt közös, workshop jellegű projektjeink is megvalósultak már. Az Építész Tanszékkel való kapcsolatom sokat változtatott a gondolkodásomon; ezt az egyéni alkotói folyamatokban, illetve a legutóbbi kiállításomon, a B32 Galéria terének berendezésekor is megtapasztaltam.
Az éremművészet – amit te is művelsz – különálló, speciális ága a szobrászatnak. Miért kezdtél ezzel foglalkozni és miben más az éremkészítés, mint a nagyobb munkák alkotása?
Az érem vagy a kisplasztika műfaja nem feltétlenül speciális ág, hiszen a szobroknak „életnagyságúaknak” kell lenniük, függetlenül attól, hogy figuratívak vagy nonfiguratívak. Például egy pénzérme sem lehet nagyméretű, vagy a Hősök tere sem lehetne kicsi, mert akkor megszűnne a lényege. A szobraim és a műfaji meghatározások esetében nem különítem el élesen az érmeket vagy kisplasztikákat, hanem kisméretű műnek tekintem őket, hiszen a lényeg mindig a megfelelő léptékű alkotásba sűrítve jelenhet meg.
Szobrászként milyen anyagokkal dolgozol elsősorban? Melyik a kedvenc matériád és miért? Hogyan ötvözöd a különböző anyagokat egymással?
Mindig a témához megfelelő anyagot próbálom választani. Az anyagoknak kisugárzása, tapintásérzete, karaktere van, ami segítheti a gondolat esszenciájának kifejezését. Olyan anyagokat választok, amelyekre érzem, hogy szükség van. A követ használtam legkevesebbet, mert az sajátos elhivatottságot igényel, illetve kevesebb fából készült szobrom van. A fémekhez állok legközelebb, talán azért is, mert Nyíregyházán a bronzöntésbe csöppentem tizennégy évesen. Illetve sok olyan anyagot is használok, amelyek számomra további lehetőségeket adtak, például a fény, a víz vagy a por. Azt vallom, hogy az anyag és megmunkálási módja mindig eszköz; annak csupán esztétikai célja nem lehet.
Nonfiguratív szobraid elsősorban a tér és az optikai jelenségek problematikájával foglalkoznak. Hogyan jelennek meg ezek a plasztikáidban? Tömeg és felszín viszonya miként értelmezhető a munkáidban?
Tömeg és felszín viszonya a szobrászat egyik állandó kérdése, így nálam is fontos szerepe van. Leginkább a Tér-képzet és a Vetületek szoborsorozathoz köthető szobraimban jut ennek kiemelt szerep. Mondják, hogy önsorsrontó vagyok, mert nagyon nehezen dokumentálhatók a munkáim, a tükröződés, a dinamikus mozgás megjelenítése miatt. Szobraimban nagyon fontos az élményszerűség, hogy szituációba helyezzek egy-egy művet, amelyben van tárgy, jelenség és én is ott vagyok benne. Ekkor beindul egy kapcsolati viszony a szobrokkal, amit csak addig irányítok, ameddig tudok. De ha te állsz a mű elé, akkor te lépsz vele kapcsolatba, és interaktív módon azt fogod érzékelni, amit te csináltál vele, a te arcod fog tükröződni benne, te szembesülsz benne önmagaddal. Ez a fotókon keresztül nem jön vissza, mert a jelenségélményt a dokumentáció nem tudja visszaadni. A pillanatba zárt végtelenséget próbálom megragadni a munkáimban, ahogyan József Attila az ihlet lényegéről fogalmaz egyik elméleti írásában. A legfontosabb az, amikor a vizuális jelenség magas szintű megéléssé alakul. Azt gondolom, hogy a jó művészetnek ilyennek kell lennie.
A tükör és a tükröződés víz formájában is megjelenik munkáidban, amelyek erős szimbólumok. Mit jelent ez számodra?
A képző felvételijén kreatív feladatot kaptunk: a következő szobrom. Az erre készült improvizatív installációmban szembefordított tükröket, üvegdarabokat helyeztem el, végtelenített térhatást, konstrukciót létrehozva. Ehhez tértem később vissza, mert addig a magam számára is harc volt belátni, hogy az általam létrehozott – akkor még vázlatos, kísérleti – térbeli megoldás is lehet szobrászati kifejezőeszköz. Másodéves koromban készítettem el az első tükröződő, vízzel kapcsolatos szobraimat. Meg kellett tanulnom, hogy az összeapplikált, installált munkák is a szobrászat körébe tartozhatnak, akkor is, ha azok nem mintázott vagy öntött szobrok. Első munkáimban a tükörfelületeket és a vizet egyszerre használtam, ami erős, többrétegű illúzióhatásokat eredményezett. Most leginkább csak „tisztán” a vizet használom a szobraimhoz, a tükröket kevésbé.
Nagyméretű installációkat is készítesz…
2002-ben született az első ilyen munkám, azóta kisebb-nagyobb alkotásokban keresem a különböző mélységekben rejlő lehetőségeket. Az ilyen szobrokban úgy érzékelhetjük, hogy megbillen a tér, vagy egy tükörkép megváltoztat valami megszokottat, így ez furcsa, illúziószerű élménynek tűnhet, miközben ezek valóságos, térben és időben létrejött képek vagy térhatású alakzatok. Ez a koncentrált kép és térhatás segítheti a befelé figyelést, illetve azt, hogy az ember a saját maga hatását felismerje a műben.
Alapítója vagy a Szolnoki Bronzszobrászati Szimpóziumnak Baráth Fábiánnal és Gilly Tamással együtt. Hogyan és mikor indítottátok el és mi motiválta a műhely életre hívását? Miben más bronzból önteni, mint más anyagokkal dolgozni?
Tamással közös bronzöntő műhelyben dolgoztunk, aztán jött egy nagyobb köztéri szobor kivitelezési munkájának feladata. Ekkor vetődött fel a gondolat, milyen jó lenne – egymást segítve – saját, autonóm bronzszobrokat is készítenünk. Baráth Fábián révén tíz évvel ezelőtt eljutottunk a Szolnoki Művésztelepre, amely azóta országos jelentőségűvé nőtte ki magát a művészeti pályázatok segítségével. Az, hogy kortárs nyelven szóló, hagyományos technikájú szobrászati eszközöket használó szimpózium jött létre, valóban jelentősnek mondható.
A világtól elvonultan élsz és alkotsz a kissé nehezen megközelíthető Kisorosziban. Mit jelent számodra az elszigeteltség és ez a fajta szobrászlét?
Az egyetemi időszakban, illetve utána néhány évig éltem csak Budapesten, de ott hosszú távon nem bírtuk volna. 2007 óta élünk itt, közel vagyunk a fővároshoz, mégis vidéken, a Duna közelében. Úgy érzem, hogy a magunk megfelelő közegében élünk, ami tükrözi a világképünket. Néhány szobrász is alkot még itt rajtunk kívül, akikkel rendszeresen összejárunk.
Mik a jövőbeli terveid, hol lesz a következő kiállításod?
A B32 Galériában idén tavasszal nyílt egy nagy kiállításom Merőleges valóságok címmel. A kiállításon egyetlen derékszög sem volt, a cím a merőleges helyzetben megjelenő tükörképre vonatkozott. A párhuzamos valóságok helyett merőlegesben gondolkoztam. Ez nagy, összegző kiállítás volt, amely után kicsit szusszanni szeretnék. De részt veszek egy csoportos kiállításon Lengyelországban, s egy munkámat beadtam a Vásárhelyi Őszi tárlatra. Októberben nyílik a Szolnoki Bronzszobrászati Szimpózium kiállítása, így cizellálnom kell a nyáron öntött szobraimat is.
