Avasson be: milyen indíttatásból született a LAVOR Galéria?
Hat évvel ezelőtt alapítottuk a galériát édesanyámmal, Vedres Ágnessel és Tóth Gábor Zoltánnal. Azért hoztuk létre, mert szerettük volna mindenkihez közérthető módon közel vinni a művészetet. Kezdetben nem kiállítások rendezése volt a legfontosabb célunk, hanem művészeti szalont akartunk létrehozni elsősorban azokra a befogadókra gondolva, akik nem egy szűk társadalmi rétegből kerülnek ki. A művészeti közeg alapvetően zárt, ezért mi hidat kívántunk teremteni, hogy ne rideg és távolságtartó, hanem családias hangulatú környezetben lehessen elmélkedni a művészet befogadásáról. Laikusbarát hely vagyunk, ennek köszönhetően számtalan látogatónk is „első körös” műtárgyvásárló. Nagyon sokan nálunk találták meg a legelső műtárgyat, amellyel elindult számukra a műgyűjtés folyamata, annak az eredményeként, hogy mi másképpen állunk a művészet befogadásához és a kezdő műgyűjtőkhöz. Különleges, folyton változó közösségi teret hoztunk létre az egykori szalonok pezsgő világának mintájára, ami, úgy gondolom, nagyszerűen sikerült.
Van egy kedvenc idézetem Ernst Fischertől: „Egy hanyatló társadalomban az igaz művészetnek is hanyatlást kell tükröznie, s ha nem akar hitszegő lenni társadalmi szerepét illetően, akkor a világot megváltoztathatónak kell mutatnia, és segítenie kell a változást.” Ez tulajdonképpen kurátori munkánk alapja is.
Mit szólt ahhoz a műgyűjtő és a művész szakma, hogy a LAVOR új szemlélet szerint működik?
Másnak lenni mindig nagyobb felelősség és egyben kihívás is. Nyilván, ha valaki másképp akar valamit csinálni, akkor több akadályba ütközik. Ez nálunk sem volt másként, sokkal több időbe telt elfogadtatni magunkat galériaként, úgy, hogy más felfogással állunk ehhez a tevékenységhez. Az utóbbi években számos művészeti médium jelentette meg az eseményeinket, írtak rólunk, ezáltal művészeti szempontból megerősítést, igazolást kaptunk. Másrészt a művészeinknek is köszönetet kell mondanunk, akik teljes mértékben támogattak/támogatnak minket a törekvéseinkben.
Első kiállítónk a Budapest Art Week alkalmából Halász András volt a szalonban, aki elismert, hosszú életúttal bíró művész, s akit sikerült meggyőznünk arról, hogy szakmai szempontból is értünk a művészethez.
A művészek kiválasztása kapcsán kezdettől fogva elsősorban a fiatalabb generációt akartuk támogatni, azokat, akik most fejezték be egyetemi tanulmányaikat, vagy akik még „tanulófázisban” vannak. Ez a támogatás kiállítások, vásárlások vagy stratégiai útmutatások során valósul meg.
A LAVOR elmélkedésre, párbeszédre és kapcsolattartásra alkalmas kulturális tér. Mivel érték el ezt?
Alapvetően több időt szánunk a személyes kapcsolatra, amit elősegít a LAVOR helyszíne, a Dohány utcai zsinagóga tőszomszédságában lévő, szecessziós atmoszférát sugárzó nagypolgári lakás. Több időt, két-három hónapot szánunk a kiállításainkra is, amelyekhez további kísérőprogramok társulnak. Ezeket igyekszünk izgalmas módon vegyíteni, valamint reflektálni az adott társadalmi helyzetre. Különleges megnyitó- és záróeseményeket szervezünk, de az idő nagy részét arra szánjuk, hogy személyesen, egyénenként foglalkozzunk a művészekkel, műgyűjtőkkel, látogatókkal.
Az egyedi felhasználói élmény nélkülözhetetlen az eseményeink, a tárlataink alkalmával, éppen ezért megszüntettük a hosszú szakmai megnyitóbeszédeket, amelyek – tapasztalataink szerint – sokakat távol tartanak a kiállításoktól. Számunkra kiemelten fontos szempont, hogy mindenki jól érezze magát, és bármilyen háttérrel rendelkezzenek is, az est végére közelebb kerüljenek a művészetekhez.
Miért döntöttek úgy, hogy elsősorban pályakezdő művészekkel foglalkoznak?
Egyrészt nagyon érdekes a művészek személyiség- és karrierútjának a fejlődése. Egyetemi éveik alatt is folyton fejlődnek, rengeteg hatás éri őket, majd amint kikerülnek az intézményből, megváltozik a környezet. Elkezdenek új utakat keresni, miközben szembesülnek a valósággal és a világ működésével. Ekkor derül ki, hogy egy fiatal alkotó milyen művészeti irányba indul el, vagy esetleg felhagy-e ezzel az élettel. Sajnos ebben az életszakaszban nagy a lemorzsolódás, mert háttértámogatás híján a legtöbb művésznek munkát kell vállalnia. Itt szembesülnek azzal a kérdéssel, hogy az ember mennyit tud vagy mer feláldozni az életéből a művészetért.
Galériaként nem kockázatos ismeretlen pályakezdőkkel foglalkozni?
Valóban így van, a szakmán belül néhányan megjegyezték, hogy öngyilkosság húzónevek nélkül elindítani egy galériát. Ugyanakkor számunkra mindig is a koncepció volt a legfontosabb, és szerencsére a családi hátterünk lehetőséget ad arra, hogy a munka gazdasági részét szabadon tudjuk kezelni.
Viszont felvetődik a kérdés, hová lett, kiveszett-e a mecenatúra a mai világból, s hogy mit is jelent valójában. Véleményem szerint ugyanis nem kell milliárdosnak lenni ahhoz, hogy valaki visszaadjon a javaiból valamit a társadalomnak. Mindenki a saját lehetőségeihez mérten tud hozzájárulni a közösséghez, ami szakmai támogatás vagy akár egy projekt révén is már megvalósítható, legalábbis én ezt mondom a hallgatóimnak a Művészetmendzsment kurzuson.
Jelenleg és a közeljövőben milyen kiállítások és programok várják a művészetkedvelőket?
Szeptemberig a Forbidden Fruit című duókiállítás látható, amely egy olasz-amerikai fotográfus, Sam Scott Schiavo és egy magyar kortárs képzőművész, Kecső Endre közös tárlata. A Forbidden Fruitot a Pride idején nyitottunk meg, ezzel egyúttal arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a szeretet nem ismer korlátokat, mert nem a társadalmi normákhoz kötődik. Szabadon virágzik, lehetővé téve számunkra, hogy válasszunk, kivel építsük kapcsolatainkat. Ez a kiállítás emlékeztet bennünket a választás szabadságára, ahol a szeretet és a szépség gátak, előítéletek és korlátok nélkül fonódik össze. A tiltott gyümölcs arra csábít bennünket, hogy ássunk a vágyak mélyére. Ünnepeljük a szeretet egységét, a mindent meghaladó igazságot, azt, hogy a szépség nem ismer határokat, a szeretet pedig nem ismer korlátokat! A tizennyolc éven felüli látogatóknak szóló kiállításon a teret két részre osztottuk, ahol az egyik teremben Sam Scott Schiavo férfiportréit és aktfotóit, a másik két teremben pedig Kecső Endre ógörög mitológiai nőalakjait állítottuk egymással párhuzamba.
Az idei évre már csak egy nyilvános eseményt szervezünk, mely a Forbidden Fruit különleges záróeseménye lesz, nem csupán egyetlen időpontban. Az év végén pedig egészen különleges, új vonalat indítunk el, de ez legyen karácsonyi meglepetés mindenkinek.
Mit gondol, a LAVOR működése mennyire gyakorol hatást a magyar művészeti életre itthon és akár külföldön is? Mit várnak a működésüktől tíz-húsz év múlva, milyen változásokat hozhat?
Ez nagyon jó kérdés, ugyanis az elmúlt években számos területen láttuk, hogy ösztönző módon hatottunk a művészeti világra – mind az újonnan megjelenő galériák működésére, mind pedig a létező intézmények eseményeinek szervezésére. Szeretnénk, ha a szalon jelensége nem állna meg Magyarországon. A jövőbeni terveink között szerepel, hogy továbbvisszük ezt a koncepciót külföldre, amit akár egy esemény formájában „be is lehet csomagolni”. Jó lenne, ha máshol is megtapasztalnák az emberek a „szalon életérzést”, amelyet Budapesten megteremtettünk. Úgy gondolom, tíz-húsz év távlatában beszélhetünk arról, hogy ez az életérzés és hozzáállás külföldön is táptalajra fog találni. Már kaptunk visszajelzéseket külföldiektől és kétlaki életet folytató magyaroktól is, akik szerint ez a szemlélet a külföldi nagyvárosokban is megállná a helyét.
