Gyűjti a kínai zománcozott tárgyakat, több száz darabos kollekciójából leginkább a vázák a kedvencei. Az egyik különösen a szívéhez nőtt, a kecskeméti zsibpiacon bukkant rá. Míves darabnak nézett ki, csakhogy hatalmas horpadások látszottak rajta, a szájperem is megrogyott, mintha valaki szándékosan megrongálta volna. Amikor megkérdezte, mennyibe kerül, az árus azt felelte, ha meg tudja javítani, ingyen elviheti. Ebben maradtak. Amennyiben kiderül, hogy a vevő éppenséggel ötvösművész, bizonyára a portéka ára is hirtelen felszökött volna. Alig várta, hogy elkezdhesse a restaurálást. Nagy kihívásnak tartotta, egyrészt azért, mert ez volt az első ilyen jellegű munkája, másrészt nagyon érdekelte a rekeszzománc- (cloisonné) technika, amelyet a kínaiak mindig is előszeretettel alkalmaztak tárgyaik díszítésében. Az edény szakszerű kiegyengetése, illetve a sérült rekeszek helyreállítása nem okozott különösebb gondot a mesternek, az eredeti kínai zománcot azonban semmivel sem lehetett pótolni, így az a döntés született, hogy az inkriminált felületek zománc nélkül maradnak. Annyi bizonyos: ebben a formában is csodálatosan mutat a kínai váza, ha látná a piacos ember, bizonyára nem hinne a szemének.
A jászkiséri születésű alkotó tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott. Sokat barangolt a határban, járta az erdőket, rengeteget rajzolt. Az fel sem vetődött, hogy művészi pályára lépjen, az ilyen lehetőségeket falun nemigen ismerték, így hát gépésztechnikusnak tanult Szolnokon, s az iskola után a MÁV-nál helyezkedett el. Érezte azonban, hogy nem ez élete küldetése. Az alkotás iránti vágya továbbra is erős volt, szabadidejében sokat rajzolt, festett. A nyolcvanas évek közepén háromszor jelentkezett a szegedi tanárképző főiskolára, de hiába szeretett volna tanítani, nem vették fel. Mint később megtudta, politikai okok miatt utasították el. Az 1984-es nyár gyökeres változást hozott számára, akkor járt először rajzpedagógus-táborban. Itt, a Szolnoki Művésztelep tagja, Bokros László festőművész észrevette, hogy az általa használt élénk színek jobban mutatnának zománcképeken, váltson bátran műfajt, ne ragaszkodjon a festészethez.
Megfogadtam a tanácsot – folytatja a történetet Ötvös Nagy Ferenc. – Ahogy kerestem a lehetőségeket, meglepődve fedeztem fel, hogy a szülőfaluban üzemel egy zománcipari szövetkezet. Miután felmondtam a MÁV-nál, itt helyezkedtem el. Csupán azért, hogy közvetlen közelről láthassam, mi is az a zománcozás. Hát, nem sok köze volt a művészethez, hiszen ebben az üzemben kannákat, bödönöket, vödröket zománcoztak. De ekkor már elszántam magam. Próbáltam minél többet megtudni a technikáról, saját szakállamra kísérletezgettem. Építettem egy műhelyt és egy elektromos kemencét is. Minden munkámról aprólékos feljegyzéseket készítettem – egyébként ez a szokásom mindmáig megmaradt –, és sorra fedeztem fel magamnak a már-már feledésbe merült eljárásokat a festőzománctól a rekeszzománcig, illetve annak legszebb válfajáig, az erdélyi sodronyzománcig. Azután belépett az életembe az ötvösművészet, ami elvezetett a szakrális remekművekig.
De ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk még a nyolcvanas években. A művész kezdeti sikerei a kecskeméti kulturális élet irányítóihoz is eljutottak, és 1987-ben munkatársnak hívták a Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelybe, hogy alakítsa ki az ötvösmunka, az ötvös-zománcozás technikai feltételeit. Nagy kihívás volt, örömmel vállalta. Elszakadt a szülőfalujától, családjával együtt a hírös városba költözött. Ám kilenc év után mégis csalódnia kellett, addigra ugyanis felerősödtek a szakmai viták és az emberi ellentétek, melyek az eltávolításához vezettek. Szerencséjére közben már ötvös-aranyműveseket oktatott a debreceni Kós Károly Művészeti Szakiskolában, ahol menedéket talált. Egyedülállóan felszerelt műhelyt hozott létre, az országban elsőként indított OKJ-s képzést zománcmívesség szaktárgyban. Amikor az iskola élén történt változások miatt új szelek kezdtek fújdogálni, jobbnak látta, ha tizenhét év után, 2010-ben végleg megválik a tanítástól.
Végre több időm jutott az alkotásra – értékeli sorsfordító lépését Ötvös Nagy Ferenc, aki debreceni időszaka alatt ötvenévesen (!) diplomát is szerzett a helybéli egyetem néprajz–muzeológia szakán. – Sok olyan felkérésem volt ugyanis, amit a pedagógusi munkám miatt nem tudtam elvállalni. És összegezhettem a szakirányú kutatásaimat, hiánypótló könyveket írtam a zománcművészet, az ötvösművészet kezdetektől napjainkig tartó történetéről, valamint külön kötetben mutattam be a zománcmívességet, a festőzománcozást, az ónedények restaurálását. Egyre több egyedi megrendelésnek tettem eleget, ezek között jócskán voltak zománccal díszített tárgyak, de elmélyült technikai tudást, szárnyaló fantáziát, rendkívüli precizitást és határtalan türelmet kívánó egyedi darabok is kikerültek a műhelyemből. Lelkileg nagyon rá kell készülni a feladatra. Sokszor nem tudok aludni éjszaka, nappal is csak járkálok a lakásban, azon töprengek, hogyan oldjak meg egy-egy felmerülő problémát. És egyszer csak eljön az a pillanat, amikor egy ültömben elkészülök a problémás részmunkával. Saját tervezésű kelyhek, serlegek, liturgikus tárgyak, köztük monstranciák (úrmutatók) sorát alkottam meg ősi technikákkal. A debreceni Szent Anna-székesegyház úrmutatója egészen különleges lett, ugyanis a katolikusoknál nem volt szokás monstranciákon bibliai jeleneteket ábrázolni, én pedig az ötvösművészek közül elsőként vettem hozzá a bátorságot. Attól kezdve más esetekben is alkalmaztam.
A kecskeméti iparművész a rekonstruáláson kívül restaurálással is foglalkozik. Ehhez hosszú évtizedek tapasztalata és hatalmas szakmai biztonság kell, jócskán el is telt az idő, mire bele mert vágni egy-egy több száz éves „roncs” életre keltésébe, mára azonban komoly referenciával rendelkezik: az Evangélikus Országos Múzeum háromszáz, a pápai reformátusok háromszázhatvan műtárgyát újította meg. Számára a legnagyobb próbatétel 2017-ben jött el, amikor a kecskeméti Ráday Múzeum vezetője – ahol külső szakértőként addig is rendszeresen dolgozott – felkérte, hogy a reformáció ötszázadik évfordulójára állítsa helyre a gyűjtemény összes fémtárgyát. Ezt azzal fejelte meg, hogy egy réges-régen eltűnt, ezüstből készült református keresztelőkészletet is rekonstruáljon – ám ehhez mindössze egy nem túl jó minőségű képeslap és pár soros pontatlan leírás állt rendelkezésére. A különleges munkára három hónapot kapott. Így is belevágott! Először a több darabból álló, hatvan centiméter magasságúnak meghatározott műalkotás elemeit vette számba, majd arányosan megtervezte a szerkezetet. Elképesztően nehéz és bonyolult munkafázisok következtek, mígnem az öntés, majd a forrasztás során mindegyik szerkezeti darab elnyerte végső formáját és már „csak” a tisztítás, a díszítés, az ezüstözés maradt hátra. Néhány mondattal nem lehet érzékeltetni azt a heroikus értékteremtést, ami a rekonstruálást jellemezte, aminek végén köddé vált a hónapokig tartó feszültség, a folyamatos készenlét és az alkotói izgalom. Egy ilyen nagy horderejű vállalkozás, ha úgy tetszik, magasztos küldetés megerősíti a művészt abban, hogy az ötvösséget joggal nevezik a művészetek királyának, illetve a királyok művészetének.
Nem sokkal ezután a múzeum igazgatója, dr. Fogarasi Zsuzsa megosztotta velem, hogy egy uniós pályázatot készít elő, amelyben egy ötvös- és restaurátorműhely létesítése, tanulmányi raktár létrehozása és múzeumpedagógiai program is szerepelne – meséli Ötvös Nagy Ferenc, aki munkásságáért egyebek közt megkapta a Magyar Művészetért-díjat, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége díját, a Kecskemét Megyei Jogú Város Közgyűlése által adományozott Katona József-díjat, illetve nemrég a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozata művészetpedagógiai elismerő oklevelét. – Boldogan vállaltam. Amikor pedig megtudtuk, hogy nyert a tender, a projekt megvalósítása is a feladatom lett. A műhelyt 2017-ben nyitottuk meg, azóta a múzeum főállású munkatársa vagyok. Elégedettséggel tölt el, hogy európai viszonylatban is a legmodernebb eszközöket használhatjuk, az ötvöszománc mesterkurzusaim iránt pedig olyan nagy az érdeklődés, hogy 2026-ig minden hely foglalt.
Portrénk főszereplőjének legutóbbi tárgyrekonstrukciója igazi álommunka volt. Mint ismeretes, a 2011 óta tartó bugac–pétermonostori ásatások során páratlan Árpád-kori leletek kerültek elő. Az viszont friss hír, hogy jövő év tavaszán megnyitják az ásatási helyszín mellett épült Aranymonostor és Látogatóközpontot, ahol számos felbecsülhetetlen értékű műtárgyat is bemutatnak majd. Néhányhoz Ötvös Nagy Ferencnek is köze van, hiszen ő álmodta újra azokat. A legféltettebb kincs a Maas folyó vidékén készült, Szent Péter életének néhány történését ábrázoló ereklyetartó két, egymáshoz illeszthető, zománcozott, aranyozott lemeze. Ugyancsak a kecskeméti mester alkotói fantáziája és rekonstrukciós tehetsége révén készült el az a Biblia-fedlap, melynek szalagszerűen körben futó díszének csupán néhány centiméteres darabja került elő a föld alól, és ahhoz kellett a teljes borítóoldalt megalkotni. A központi helyen látható biblikus jelenet vésett zománctechnikával készült, és hűen tükrözi a hajdani mesterek zsenialitását. A harmadik tárgy, a Győri Egyházmegyei Kincstár egyik gótikus kelyhének másolata is tökéletesen illeszkedik a bugaci látogatóközpont kiállítási anyagába.
Fotók: Ötvös Nagy Ferenc archívumából
