Munkásságát az utókor elsősorban a balatoni és a dunántúli autentikus tájélménnyel azonosította, pedig sokkal több volt annál. Az 1951. június 19-én elhunyt művész halálának hetvenedik évfordulóján emlékezünk rá. Egry József (1883–1951) azon kevés XX. századi művészek egyike, akinek életművét minden korszakában és halála után is elfogadta mind a műkritika, mind a művészettörténet-írás. Bár nem volt igazán jó kapcsolatépítő és maga körül mítoszt teremtő alkotó, már életében jelentős elismerésnek örvendett művészete. A századforduló nagy műkritikusa, Lyka Károly már az első világháború előtt felfigyelt tehetségére, és a Művészet című folyóiratban közölte alkotásait. Nyugat-európai tanulmányútjairól, így Párizsból és Belgiumból is új impulzusokkal felvértezve tért haza, hogy itthon csatlakozzon a Művészház modern felfogású fiatal művészeket tömörítő köréhez. A nagy háború kitörését követően haditudósítóként dolgozott a fronton. Megsérülve a keszthelyi hadikórházba került, s ott ismerkedett meg későbbi feleségével, akivel együtt élete hátralévő részét Budapesten és Badacsonyban töltötte.
Bár Egry maga is Zala megyei születésű volt, háborús sérülése és feleségének családja révén került a Balaton közelségébe. Az 1920-as évektől a balatoni fények és a tájélmény hatására jelentősen átalakult festészete. Új művei szinte kivétel nélkül komoly sikereket értek el a korabeli kiállításokon. Több országos díjat, kitüntetést kapott, a korszak jelentős műgyűjtői és az országos közgyűjtemények is vásárolták festményeit. A második világháború őt sem kímélte; fővárosi műtermes lakása, benne számtalan képével együtt elpusztult a bombázások során. Ezt követően még reménykedett az újrakezdésben, de végül a korszak új elvárásait már nem kellett teljesítenie, az állami megrendelések érdekében beállnia az új rendszert dicsőítők táborába.
Egry visszahúzódó, ám sokak által kedvelt személyisége hozzájárult művészetének befogadásához. A művésztársakon (Bernáth Aurél, Borsos Miklós) és műgyűjtőkön (Cseh-Szombathy László, Folly Róbert, Radnai Béla) kívül az őt ismerő írók (Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Takács Gyula), műkritikusok (Kállai Ernő, Lyka Károly), majd művészettörténészek generációi (Németh Lajos, Láncz Sándor, Gopcsa Katalin) álltak ki művészete mellett és népszerűsítették munkásságát. Ebben is kivételes Egry József, hiszen a XX. század minden radikális politikai és kulturális változása ellenére életműve kiállta az idő próbáját.
Nem Egry volt az első festő, aki a Balaton környékén alkotott, de ő volt az első, aki a Balatont a maga jogán be tudta emelni a magyar festészet főbb témái közé, sőt a „nemzeti táj” rangjára emelte. Mindezt pedig tette úgy, hogy festészeti megoldásai saját korának modernista elveivel is összhangban álltak. Művészete egyszerre volt figurális és absztraháló, letisztult és gesztusos, szimbolikus és konkrét. Nem volt realista, nem a valóság részletekbe menő megragadása, hanem a fények, a színek és a hangulatok mögött rejlő archetipikus formák érdekelték. Műveit többnyire nem a Balaton-parton, hanem műtermében, háttal a Balatonnak festette, ahogy kortársai mondták: nem is a Balaton, hanem a fény festője volt.
A XIX. századi festészet szerte Európában, így Magyarországon is a nemzeti mozgalom kialakulását követően a nemzeti történelem és a nemzeti táj megteremtésével foglalkozott. A hagyományos akadémiai festészetben a tájképfestészet önálló műfajként még kevésbé érvényesült, sőt tájképek – például Markó Károly Visegrádja – többnyire csak történeti romok hátterében jelenhettek meg. A magyar nemzeti romantika irodalmi hagyománya Petőfi Sándor erőteljes tájköltészete révén az Alföldet tette meg a magyar néplélek legfontosabb tájának. A festészetben azonban a XIX. század második feléig megmaradt a hegyvidékek ábrázolásának primátusa, amely Erdélyben a nagybányai festőiskola dominanciájával, a felvidéki Tátra esetében Mednyánszky László és Csontváry Kosztka Tivadar munkásságában érte el két csúcspontját.
A XIX. és XX. század fordulóján a dinamikusan fejlődő alföldi nagyvárosokban fiatal képzőművészek több új művésztelepet hoztak létre, és felfedezték az alacsony horizontú, alföldi képtípust, amely generációkon keresztül meghatározta a régió festészetét. Ekkor úgy tűnt, hogy a Dunántúl és a Balatonfelvidék régiója kimarad a nemzeti tájak közül. Mészöly Géza intim tájfestészete, Ligeti Antal szigligeti képei nem vonzották az ország más régióit megfesteni vágyó fiatal művészeket. Bár a Keszthelyi Múzeumi Egylet a millennium évében tűzte ki a balatonmelléki művésztelep megalapítását, Boromisza Tibor pedig Nagybányáról hozta el „neós” barátait Kőröshegyre alkotni, egyik kezdeményezés sem vált hosszú életűvé. Megfordult a fonyódi hegy oldalában festeni Szinyei Merse Pál, majd jóval később Csók István és Iványi-Grünwald Béla is, de egyikük sem tudta olyan érvényesen megragadni ezt a tájat, mint Egry József.
Az 1920-as évekből származó nagy méretű, jellemzően nagy vonalakkal felvázolt, finom szín- és tónuskombinációkat tartalmazó, fehérre alapozott vásznain új típusú látványt jelenített meg. Ez a trianoni Magyarországon sokak számára egyértelművé tette, hogy a Balaton kékje, a badacsonyi bazalthegy, az arra és a pannon dombokra felkúszó szőlőültetvények jelenthetik a mindenki számára ismert magyar, nemzeti tájat. Pedig Egry sem kizárólag a Balatont festette, európai utazásai során számos képet alkotott itáliai, elsősorban szicíliai élményeiből táplálkozva. Ezek közül azonban egyik sem tekinthető festészete különösképpen meghatározó, autentikus darabjának.
Egry Keresztury Dezsőnek írt leveleiben kedvelt, jellemző szófordulata a szeretett badacsonyi tájra és mindenki művészetélményére is vonatkoztatható: „vagyunk az ösmert formák közt”. A Balaton környéki táj olyan inspirációs forrás volt számára, amelyet minden nehézsége ellenére élvezettel és átélt könnyedséggel ábrázolt. Szemléletét, mint sok más jelentékeny huszadik századi festő, a képi redukció eszközeivel tudta alakítani. Tájképein sok esetben emberalakok, staffázsfigurák jelennek meg: a parton sétáló Szent Kristóf, a csónakot igazgató halász, a borospincék felé bandukoló csősz; ám mindegyik figura szervesen illeszkedik a képekbe, nem távolodik el a tájtól, hanem egylényegű a természettel. Ezt tudta Egry kiválóan érzékeltetni nagyobb léptékű, reprezentatív olajpasztell művein is, amelyeken a csupán pár vonással jellemzett táji és emberi formák egységben jelennek meg. Ezeken túllépve pedig olyan képek megalkotásáig is eljutott, ahol már nincs emberi alak, nincs ház, csónak vagy növényzet, csak a puszta természet: a tó, a víztükör, a víz által nyaldosott partok és az azt körbeölelő hegyek, dombok. Esszenciálissá redukált festői világának lendületes, a XX. század modernizmusa által elvárt erőteljes ecsetvonásaival, pasztelles felületeivel adott határozott kifejezést. Ezt sejtetik tussal, grafittal, szénnel felvázolt, különféle jobb és rosszabb minőségű papírlapokra skiccelt vázlatai, amelyek időnként sűrűsödő vonal- és foltrendszerükkel félreismerhetetlenül magukon viselik Egry József kézjegyeit.
Egry elsősorban nem tájképfestő volt, de rátalált arra az egyedi ábrázolásmódra, amely minden kortársa számára meggyőző hatással adott hírt tudásáról, tehetségéről. Még jóval a nagy méretű balatoni festmények megalkotása előtt, a progresszív műkritikus, az Új magyar piktúra szerzője, Kállai Ernő a „magyar életteljesség” expresszív temperamentumú, lírai festői közé sorolta Egryt. Művészetére többször visszatért műkritikusi pályája során, s ezt a szenvedélyes minősítést mindvégig helytállónak gondolta. Azok az írók és költők, akiket megihletett Egry József munkássága, Illyés Gyulától Weöres Sándorig, szinte kivétel nélkül felismerték munkáinak egyedülálló karakterét, hozzájárulását a magyar nemzeti tájfestészet hagyományának megújításához.
Egry József egy kevésbé ismert és méltatott, ám munkásságát esszenciálisan összegző műve a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtárában őrzött Árnyékok című képe. Az előtérben két emberalak árnyéka hajol be a kép terének közepe felé, de ahogy a cím is ígéri, valójában csak a sötétkék, lila árnyékok látszanak, mellettük kissé fentebb, a bal oldalon talán egy fürdőház körvonalait veti a mólóra a lenyugvó nap fénye. Mindezt Egry ezen az 1935-ben festett kompozíción erőteljes, a festői kézjegyeket autentikusan láthatóvá tevő gesztusokkal hangsúlyozza, és hozzájárul a modernség formai elvárásaihoz. A móló mellett, a kép jobb oldalán a kikötő víztükre csillan meg, a háttérben a surlófény által vörösre festett hegyoldal jelenik meg, aljában vibráló kis épületekkel. Nem valós táj, nem pontos helyszín, nem is biztos, hogy a badacsonyi móló, bármelyik település partszakasza lehet a Balaton északi oldalán. Érezhető a figurák súlya, ahogyan árnyékuk belesüpped a móló anyagába, ám még sincsenek jelen, hiszen nem azonosítható, ki az a két ember, aki ott tartózkodik. Az árnyék rövid története című könyvében a kiváló művészettörténész, Victor I. Stoichita azt állítja, hogy az árnyék metafizikai ereje sokkal nagyobb a test jelenléténél, mert épp a nem látható testet teszi láthatóvá. Az élettelen tájat átlényegítő ember árnyékával telíti meg. Éppen ezért nem éreztet hiányt, hiszen olyan helyzetet – a balatoni napnyugtát – ábrázol, amely minden ott élő, vagy csak odalátogató turista élményét felidézi. Olyan élményre pillant vissza, amely generációk közös tapasztalata, akik szeretik és látogatják a magyar tengert.
