Tintapapi hullámzik, / a kis firka spilázik / a fejemben – mellesleg ez az egyetlen versem – fűzte hozzá Bányai István; tréfás kommentárjával írogató buzgalmamon évődve. Elvégre egy rajzoló dolga az, hogy rajzoljon. Nem igaz? 2010 szilvesztere volt. Ha más verset nem írt is (vagy legalábbis nem kötötte az orromra), a könyvei azért számolatlanul sorjáztak. A leghíresebb a Zoom volt, amelyet 1995-ben az „év könyvévé” választották a New York-i terjesztők, s hamarosan elkészült folytatásával, a Re-zoommal együtt igazi világkarriert futott be. Vagy húsz országban jelentek meg, különböző nyelvterületeken adták ki őket újra meg újra, ami azért különös, mert fordításukra egyáltalán nem volt szükség. A Zoomban és a Re-zoomban ugyanis egyetlen betű sincsen. Rajzolt oldalak követik egymást – harmincegy kép mindkét kötetben – s a címnek választott angol szavak olvastán bizonyára beletörődve bólintanának a legelszántabb nyelvvédők is. A videokamerákról eltanult „zoom” felirat előbb-utóbb valószínűleg minden nyelvből kiszorítja majd a körülményes ráközeledés és eltávolodás kifejezéseket.
Egyetlen szót sem látunk, ha kinyitjuk a „Zoomokat”, ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne lehetne olvasni ezeket a könyveket. Bizony lehet, történetük is van, sőt leginkább filozófiájuk. Leegyszerűsítve úgy fordíthatnánk le az alapkérdést: van-e a világnak eleje és vége? Persze ahogy elhangzik, el is bizonytalanodunk, vajon térben vagy időben képzeljük-e el a világ kiterjedését. Játsszunk vele, vagy komolyan vegyük? Bányai látszólag minden irányt nyitva hagyott: az első kötetet a kozmikussá táguló tér képével zárja, a másodikat egy óra számlapján kezdi el. Könnyed képi utalások, ironikus célzások, játékos idézetek terelgetik a képzeletet, s ejtenek zavarba, a valót látjuk-e vagy annak mását. S ha illúzióval van dolgunk, melyik hatványán billegünk? A kép képének a képét látjuk, vagy már egy következő lépcsőfokra hágtunk? Ahogy lecövekelünk az egyik megoldás mellett, máris érezzük, hogy rosszul döntöttünk. Lapoznunk kell tovább – vagy éppen vissza. Meglepő sajátossága mindkét könyvnek – persze ha a gondolataink hálóján egyre gyakrabban fönnakadó relativitás szóra ügyelünk, nem is olyan meglepő sajátosság ez –, hogy tudniillik fordítva is „olvashatók”.
Lehet, hogy csak azért jut eszembe efféle okoskodás, mert éppen Albert Einstein arcmását fedezem föl az egyik lapon. A manhattani metrón utazik Pablo Picassóval. A fizikus a New York Times-ot olvassa és különböző színű zoknikat visel, a festő ugyan megpróbál inkognitóban maradni, még egy sötét szemüveget is föltett, de hát ki ne ismerné föl őt, még itt az Újvilágban is. Egy szőke iskolásfiú ül közöttük, s egy színes magazint lapoz. A nyitott oldalon tengerparti látkép autósztrádával. Az út fölötti óriásplakáton kimonós japán hölgy képe. A hölgy legyezőjén sziklás, cseresznyevirágos panoráma. A lombok közt belátni egy festőműterem ablakán. A stafelájon jókora vászon: egy kastély parkját mutatja. Középen márványlapokkal határolt medence. Délszaki, nagy, színes gyümölcsökkel megrakott bárka úszik a vízen, benne díszes utazóláda. A ládán egy felszerszámozott elefánt képe. Indiai maharadzsa utazik az elefánt hátán Alfred Hitchcock társaságában. A filmrendezőt – stílszerűen – fekete-fehérben rajzolta meg Bányai.
Ott tartottam, hogy hátulról lapozva előrefelé is olvashatók a Bányai-könyvek. Lehet, hogy a szerző szándéka szerint így lett volna pontos a folyamat: elefánt-utazóláda-csónak-medence-stafeláj-műterem-legyező-gésa-stb. egészen a metrókocsiig, Picassóig, meg Einsteinig. Alig hiszem, hogy zavarnák Bányait a hozzám hasonló renitens olvasók. Sőt! – Ő maga a legnagyobb renitens: tiszteletlenül kétségbe meri vonni a híres Einstein-féle szállóigét: „Az időnek egyetlen oka van, minden nem történhet egyszerre.” Elképzeltem Bányait, ahogy leteszi a ceruzáját, rágyújt egy Gauloises-ra hátradől: „Miért ne …?”
Zoom és re-zoom. Napok óta oda-vissza hintáznak bennem a szavak, mióta a New York-i jó barát, Kurt Andersen szép írása tapintatosan tudomásunkra hozta: Bányai István rövid betegséget követően átlépett – zoomolt – egy új, számunkra egyelőre alig elképzelhető másik világ ismeretlen könyvoldalaira.
Egyetlen szó sincs tehát a Zoomban és a Re-zoomban, de valami fülszövegféleséget mégiscsak kellett írni a szerzőről, Bányai Istvánról. Kellett abban a sok országban, ahol kiadták a könyveket. És kell róla írni most, itt Magyarországon is, ahol barátok és kollégák, ismerősök és ismeretlenek sürgetik. Budapesten született, az Iparművészeti Főiskolára járt, építész akart lenni, aztán mégis grafikusként diplomázott. Állítólag, miután megnézte a Beatles-filmet, a Sárga tengeralattjárót, akkor döntött úgy, hogy ő is ilyesmit fog csinálni. Rajzoló lesz és filmanimátor. Könnyű kézzel illusztrált könyvek, emlékezetes lemezborítók, remek filmplakátok és egy káprázatosan szellemes animációs film, a Hamm, amit Magyarországon hagyott. 1980-ban emigrált: Párizs, Santa Monica, műterem a New York-i West Village-ben, aztán már önálló villa Connecticut északnyugati részén, stúdióval, kerttel, ahol a friss hóban őzek sétálnak. A legnevesebb amerikai rajzolók közé tartozott. Internetoldalán öntudatosan (meg hogy a nevének kiejtésével járó permanens problémát feloldja) így mutatkozott be: „1st-one”, majd szerényen hozzátette egy fax-üzenetben (akkoriban még így kommunikáltunk): „talán rákerültem a térképre”.
Manhattani művész kollégája Seymour Chwast mondta róla: „Ez a Bányai nem csak rajzolni tud, gondolkozni is! … ritka kombináció errefelé.” A „grafik-dizájn” szürke eminenciása, Steven Heller szerint „a vizuális nyelv, amit használ, egyszerre érhető és titokzatos; tökéletes vonalvezetés, laza gondolattársítások, magabiztos komponálás”. Tisztára amerikai lett, mondogattuk róla – itthoni pályatársak –, és a rajzok frissességére gondoltunk, amelyek oly fölényes iróniával integrálták a pop artot, Disneyt, a Push-pin és a New Yorker stílusát, meg a filmek nyomán elképzelt „American grafitti”-világot. Mennyire európai maradt – gondolták róla az USA-ban –, és megérezték az intellektus mindenen átütő jelenlétét. „Sophisticated” – mondták róla, s talán olyanok is akadtak, akik nem a középső dupla oldalon nyitották ki a Playboyt, hanem ott, ahol a Bányai-rajzok szoktak lenni. Azt, hogy ő hogyan jellemezte magát, szintén Kurt Andersen nekrológjában találtam meg: „A századfordulós bécsi retró amerikai popzenével kombinálva, némi európai abszurditással megspékelve, s rajzfilmes palettán föltálalva.” – És persze első 30 évéhez hozzátartozott a kommunista ország a maga szocreáljával – teszi hozzá a barát –, amiből Bányai „köszönte szépen, de nem kért”. Ha szocreál nem is, a Zoom-könyvek matrjoska babát idéző rafinált szerkezetéhez mégiscsak kellettek a vasfüggöny mögötti évek – következtetem ki Andersen nekrológjából. Vagy csak én képzelem bele, hogy kellettek?
Ha ki nem is betűzhető, de azért jól kiolvasható a Bányai-könyvek legfontosabb kérdése – hirtelenjében nem is tudnék olyat találni, amelyet többet firtatott volna tudomány és bölcselet: vajon megismerhető-e a világ? Megtanították, hogy ha közelebb megyünk a dolgokhoz, egyre több részletük tárulkozik föl; amiről úgy hittük, oszthatatlan, ma már millió részre bomlik. És ha távolodunk, ugyanaz a lecke: még egy-két találmány, s messzebbre jutunk, többet tudunk majd, mint a Teremtő. Mikroszkóp és távcső kérdése minden. Bányai szkeptikus: az ő világában hiába távolodunk el valamitől, egyáltalán nem jutunk távolabbra, hiába közelítünk rá valamire, nem kerülünk közelebb hozzá. Éppen, amikor azt kezdenénk érezni, végre tudjuk, hol vagyunk, akkor derül ki, hogy semmi sem az, aminek látszik. Könyvei folytonos figyelmeztetések: gondold végig még egyszer, tedd föl a kérdést újra meg újra: „hol vagy”. S aki végiglapozza a Zoomot és a Re-zoomot, önkéntelenül saját magára kezd figyelni: „miért is gondoltam ezt?”, „hogyan hihettem azt?” Végül talán azon is elmereng: „ki is vagyok én voltaképp ebben a rohadt nagy hóbelevancban?”
Persze Bányai Pista aligha fogalmazott volna ilyen otrombán; kifújná a füstöt, elnyomná a csikket valamelyik manhattani kávéházában (Andersen szerint azokat szerette, amelyek elegánsak voltak, kicsit melankolikusak, sötétek, ódivatúak, Wes Anderson-stílusúak és persze olyanok, ahol még szabad volt dohányozni), és Arany Jánost idézné: „gondolta a fene.” Hogy a fene mit gondol, nem pontosan tudható, az is csupán sejthető, hogy a legrangosabb tudományos folyóirat, a Scientific American szerkesztői mit gondoltak, amikor föltették a Zoomokat arra a listára, amelyen olvasóiknak a tudomány legfőbb újdonságait szokták ajánlani.
A faxpapírok kifakulnak a fényben, az e-mailek törlődnek, a telefonszámok megváltoznak. A könyvek is szétszóródnak, és elkezdik élni a saját életüket, sorsuk lesz, akaratuk, emlékeik, s egyszer talán ott fekszenek majd annak a kis felvidéki parasztháznak az ablakpárkányán, ami az első Zoom legelső illusztrációja, ahonnan egy kislány és egy kisfiú a kakaskukorékolást hallgatják. Fölkel a nap. És szépen, lassan elkezdődik minden elölről…
