Egészen fiatalkori szerelem számomra a rajzolás, pedig a családból senki sem választotta életpályául a képzőművészetet. Nemcsak a szüleim, a nagyszüleim is orvosok voltak, természetesnek tűnt volna, hogy én is az orvosi pályára lépjek. Édesapám kósza próbálkozással igyekezett is afelé terelni. Nagyon szép, tiszteletre méltó hivatás, de semmiféle elementáris vonzalmat nem éreztem az orvoslás iránt. Sem a bátyámban, sem bennem nem merült fel a gyógyító pálya víziója. Ez leginkább a kreatív hajlamoknak köszönhető. A zenei és a vizuális véna is megvolt a családban, noha hivatásszerűen ezzel sem foglalkozott senki, bennünk azonban kicsúcsosodott, ami azt eredményezte, hogy a humán szférában maradtunk.
Ez tökéletesen igaz. Több ezer kötetes könyvtárban nőttem föl, a bátyámmal együtt gyermekkorunkban mindenféle ismeretből megkaptuk a „kiképzést”, ami olyan alapot jelentett, melyből könnyű volt táplálkozni és elrugaszkodni – a mai napig ebből élek.
Mint említettem, rajzoló gyerek voltam. Minden létező rajzpályázatot megnyertem, annak ellenére, hogy formabontó módon működtem a rajzórákon, de az teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez így nekem jó. Már akkor eldöntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni, mert éreztem, hogy ez a dolgom. Középiskolás koromban a helyi amatőr egyesületekkel kiállítottam, bár semmiféle képzésben nem volt részem, mert vegyi szakirányú, reál középiskolába jártam. Szülővárosomban, Zentán ez állt a legközelebb a hagyományos értelemben vett gimnáziumi képzéshez, ugyanis akkoriban gimnázium nálunk nem létezett. Nagyon erős reáltudományos képzést kaptam, s ez a szemlélet is hasznosnak bizonyult, felébresztette bennem az egységlátás igényét és a módszerességet. Érettségi után automatikusan felvételt nyertem az Újvidéki Egyetem Vegyi Technológiai Karára, ezzel azonban nem éltem, mert a művészeti vonal erősebbnek bizonyult.
1984-ben érettségiztem, utána egy év katonai szolgálatot teljesítettem a régi Jugoszláviában. Édesanyám állandóan szem előtt tartotta, hogy művészhajlam motoszkál bennem, de a szüleim tanácsot akartak kérni, vajon elég tehetséges vagyok-e, ezért megkeresték művész ismerősüket, Kovács Tamás grafikusművészt. Ő irányította a szüleimet a Képzőművészeti Főiskolára, amelynek akkor Somogyi József volt a rektora. Nézze, uram, rossz hírem van, sajnos a fia tehetséges – közölte édesapámmal, majd a szüleim által bemutatott rajzok alapján a felvételim első hetét elvégzettnek nyilvánította, és közölte, ha leszerelek a katonaságtól, szeptemberben jöjjek, és letehetem a felvételi második heti programját. Így is történt. Miután leszereltem, fölutaztam Pestre, és egy hosszú hétvégén reggeltől estig ültem a főiskolán egy szál magamban, hogy megcsináljam a felvételi második hetét. A következő hét közepére megvolt az eredmény: fölvettek grafika szakra. Kétségekkel és küszködésekkel telt az első tanév, ugyanis korábban soha nem rajzoltam élő modellről. Az első év vége felé úgy éreztem, lehet, hogy ez nem az én utam. Olyan szakmai közegbe kerültem, ahol nem tudtam azt teljesíteni, amit korábban megszoktam saját magamtól.
Első évben Eszik Alajos volt a mesterem, másodévben Nagy Gábor, utóbbinak az első ötös osztályzatomat is köszönhetem. A szakmai munkára kaptam másodévben, azzal a megjegyzéssel, hogy az mennyiségileg kevés, de ha ezt így folytatom, akkor előbb-utóbb jó, elegendő lesz. Ekkor dőlt el végérvényesen, hogy nekem van helyem ezen a pályán. Nagyon fiatalon, tizenkilenc évesen kerültem be a főiskolára. Ebben az életkorban az ember művészi szempontból, különösen azzal a háttérrel, ahonnan én jöttem, még nem annyira érett, hogy releváns döntéseket tudjon hozni a saját életvitelével vagy a saját életpályájával kapcsolatban. Az a fajta természetes naivitás, ami bennem akkor működött, hatalmas lendületet adott, de számos dolgot késleltetett is a pályámon. Összességében azt eredményezte, hogy semmibe nem szaladtam bele felkészületlenül. Körülöttem valahogy minden mindig időben történt – az én személyes ritmusom szerint –, mert mindig akkor jöttek az alapvető váltások, amikor már fel voltam rá készülve. És ez a mai napig így van.
Alapvetően nem volt váltás. Egyrészt a csoporttársak miatt maradtam a grafika szakon, másrészt meglehetősen lusta voltam ahhoz, hogy belemenjek egy szakirányváltás nehézségeibe a főiskolán. Én ott bekényelmesedtem, és eszembe sem jutott attól kezdve a festészet felé orientálódni. A festészeti ismereteket a főiskola után kellett megszereznem, saját kútfőből, mester nélkül, de szerintem ez jót tett, mert nagyon keményen megdolgoztam érte. Persze sokat láttam, és szakmai közegben mozogtam, de nem volt senki, aki szakmai szempontból fogja a kezem.
1992-ben végeztem a főiskolán. Akkor kezdődött a jugoszláv háború. A kilencvenes évek kalandos időszak volt. Be kell vallanom, veszélyesen éltem. Nagyon sok időt töltöttem Kecskeméten az Alkotóházban, aztán több irányból oldottam meg a megélhetésemet. Klubokban zenéltem, tervezőgrafikai cégnél is dolgoztam, portréztam sok éven át Magyarországon és külföldön is. Szerencsére meg tudtam oldani később, hogy kiszálljak ebből. Nagyon érdekes tapasztalat volt. A zenélés az éjszakai élettel is együtt járt. Ennek lett vége Szolnokra érkezésemkor, ami nagyon helyes döntés volt, mert én valóban minden szempontból nomád életet éltem korábban.
Azzal, hogy én Szolnokra tettem le a voksomat, semmit nem kellett kiirtanom az életemből, ami addig jelen volt benne. Csak azok a dolgok tűntek el szépen, fokozatosan, amelyek az ember életkorával előrehaladva egyébként is eltűnnek. Szolnokon kiteljesedhetett az a fajta elemi felelősségérzet, ami bennem mindig is megvolt. Elkezdtem a Szolnoki Művésztelepért dolgozni – nem a saját pályámért. Nem a saját karrieremet építettem, hanem a művésztelepét, s a művésztelep és az én pályám története, mint egy DNS-spirál, elkezdett összefonódni. Ebben semmiféle erőszakos szándék nem volt, csupán látni akartam, hogy jól működik az, amit csinálok – és ez a Szolnoki Művésztelep volt.
Valami olyan elementáris dolog van itt, ami formálja az embert, előhívja a tiszteletet, az alázatot a hagyomány felé fordulva, és ezzel együtt azt az elemi igényt, mely szerint ezt a hagyományt – ahhoz, hogy élni tudjon – folyamatosan meg kell újítani. Olyan ez, mint táplálni egy növényt napról napra, aminek a gyümölcsét utána leszedjük, és akkor már táplálkozunk belőle. Az én szememben a Szolnoki Művésztelep élőlény. Élő, nyitott szerveződés. Ha úgy adódna, le tudnám rajzolni, vagy meg tudnám festeni, mint egy önmagából sarjadó, szárnyait kiterjesztő, óvó lényt: egy géniuszt. Én ennek a géniusznak a szárnyai alatt működöm, és próbálom a vállammal megtámasztani a szárnyakat.
Azoknak a művészeknek sorába tartozom, akiknek önazonosnak is kell maradniuk, de folyamatosan meg is kell újulniuk. Nincs szükségem forradalmi szakításra a korábbi énemmel. Fontos, hogy tiszteletben tartsam azt a valakit, aki húsz évvel ezelőtt voltam, minden butaságával és hibájával együtt. Mert volt valaki akkor, aki hordozta ezt a tudatot, és van most valaki, aki hordoz egy olyan tudatot, amely majd húsz év múlva is működni fog. A szembejövő feladatot, amelyet az ember hívott elő korábbi cselekedeteivel, azt tisztességgel el kell látnia, és örömet kell találnia abban, ahogyan azt megoldotta. Számomra a festés is ilyen. Vártam-vártam, hogy el tudjak kezdeni olyan kifejezési formán dolgozni, amely ugyanaz, mégis más. Én már rábíztam magam a saját festményeimre: festessék meg ők magukat velem, mert ők megmondják, hogy mit akarnak.
•Ha ez szavakba foglalható, mi az a gondolat vagy üzenet, ami e mögött a képciklus mögött rejlik?
Ahogy az ember teste felett múlik az idő, a test koordinálása nehézkessé válik. Hatvanéves kor felé közeledve a testben való létezésnek megjelennek a saját nehézségei, nyűgjei, s ezzel együtt bizonyos félelmek, szorongások. Ez a sorozat ennek a kifejeződése is, azért kapta a Szóma Széma címet, ami klasszikus görög megfogalmazás, nagyon leegyszerűsítve a test börtönét jelenti. Az embernek fel kell ismernie, hogy az, aki ő maga, az nem a testtel azonos. A test úgy működik, mint egy jármű, amelyet időnként meg kell olajozni, és fel kell készítenie az embernek magát arra, hogy egy idő után ez a jármű fel fogja mondani a szolgálatot. Addig viszont lehet futtatni a testet, ki lehet hozni belőle mindent, majd a testtel együtt a testet körülvevő világ, amely valójában az én saját teremtett világom, fokozatosan el fog halványulni. Erre fel lehet készülni, és a testet úgy kell használni, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle. Ez a sorozat ennek a test–lélek-állapotnak az átélése.
