Nagy Kriszta: Kortárs festőművész vagyok / I am a Contemporary Painter, 1998 Fotó: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum © Rosta József 

 

A kétrészes kiállítás első fejezete elsősorban a női szerepekkel, illetve a nők művészeti (ön)reprezentációjával foglalkozik, a második rész a nők által választott műfajokat, témákat, illetve a nők művészeti teljesítményét és eredményeit mutatja be az elmúlt fél évszázadban, a múzeumban őrzött műveiken keresztül.

Felütésként a fogadófalra sűrített, férfiak által készített aktok azt demonstrálják, hogy a művészetben miként jelent meg a női test a férfitekinteten keresztül. A nő szerepe itt a modellé, a múzsáé vagy a szeretőé, a női test a szexuális vágy és a művészeti aktus (ábrázolás, illetve akció) tárgya. Ennek ellenpontjaként áll Nagy Kriszta (Tereskova) Kortárs festőművész vagyok (1998) című, sokat hivatkozott műve, amely nemcsak a fogyasztói társadalom nőképének, hanem egyben a nők művészetben betöltött passzív szerepének, tárgyiasításának is a kritikája.

Németh Hajnal: Striptease or Not? (részlet a videóból / detail from the video), 2001
 
 
Az elmúlt több mint öt évtizedben a női alkotók által készített művekben tetten érhető, milyen sztereotípiákkal és hátrányos megkülönböztetéssel küzdöttek – és küzdenek ma is – a nők, nemcsak a művészetben, hanem az élet minden területén. A kiállítás első részében bemutatott alkotások tehát a női testet, a női szerepeket, illetve a nőművészek helyzetét érintő kérdésekre mutatnak rá különféle eszközökkel és műfajokban.

A hagyományosan férfiak által uralt intézményrendszerben a hetvenes években nehezen találtak utat az olyan alkotók, mint Drozdik Orshi, aki a hazai feminista kritika legfontosabb képviselőjévé vált. A medikai Vénusz – mely a művész testéről vett minta nyomán készült – a medikai tekintetnek kiszolgáltatott női testet példázza. Kele Judit radikális lépésével, mellyel önmagát helyezi a műtárgy szerepébe, nemcsak a kelet-európai nőművész helyzetére, hanem a nő és a női test értékére is rákérdez, mint ahogy a lengyel Natalia LL is kritika tárgyává teszi a (fogyasztói) társadalom szexista nőképét.

Kele Judit: I Am a Work of Art, 1979. Fotó: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum © Rosta József
 
 
Ladik Katalin a vajdasági avantgárd csoport, a Bosch+Bosch csoport egyetlen nőtagjaként Csernik Attila fotóin passzív szereplőként van jelen, míg saját műveiben a költészet médiumát kiterjesztve, a pantomim eszközeit is felhasználva, aktívan lép fel. Üveglapra nyomott arcát eltorzítva, deformálva nem a külsőt, hanem a belső ént próbálja megjeleníteni. A szexista nőideál végletes ellentéte Ujj Zsuzsi performer és előadóművész nyolcvanas években készült fekete-fehér önarckép-sorozata, amelyben az elhagyott szerelmes nő egészen a csontig – a bőrére festett csontvázig – lecsupaszítja testét-lelkét.
 
 

Veszely Bea művében a művészettörténet híres nőábrázolásait, illetve ezek színes fotóreprodukcióit sajátítja ki. A bibliai, klasszikus és reneszánsz aktokat, a férfiak által ábrázolt nőideálokat formálja át apró tűszúrásokkal, törékeny, kézimunkához, csipkéhez hasonlatos tárggyá alakítva a fotókat, mintegy visszahódítva azokat a női tekintet számára. Hersko Judit Boszorkányüldözés sorozatában ugyancsak a művészettörténetből vett, XVII–XVIII. századi metszeteket dolgoz fel. Az áttetsző lapra lyuggatással, olvasztással, karcolással rajzolt jelenet árnyképként vetül a falra, emlékeztetve a nézőt azokra a korokra, amikor a nők kirekesztésének, elítélésének és meggyilkolásának hátborzongató lehetőségét, s módját a boszorkánysággal való vád adta.

Fotó: SZABÓ Zsófia © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
 
 
A nők jelenkori társadalmi helyzetével, a velük szemben támasztott elvárásokkal, a nevelés és fegyelmezés eszközeivel, a többségi társadalom pressziójával foglalkoznak többek között a cseh Eva Kotátková, a holland LA Raeven és Jeanne van Heeswijk, az albán KOJA, valamint a szlovákiai magyar Németh Ilona kiállított művei. Kotátková installációjában a gyerekek köré épített faszerkezetek kényszerítik őket a „helyes”, az iskolában elvárt testi pozícióba, LA Raeven videójában a balettnövendékek már magukévá tették mindazokat a külső elvárásokat, amelyeket saját testükkel kapcsolatban rájuk kényszerítettek. Németh Ilona nőgyógyászati székei a női betegségek, a terhesség, a szexualitás vagy a női kiszolgáltatottság képzetét hívják elő a bevonatként használt bársony, nyúlszőr és moha segítségével, míg KOJA videójában a vidéki Koszovóban még létező helyi hagyományt, a menyasszony szüzességét bizonyító véres lepedő közszemlére tételét teszi gúny tárgyává.

Jeanne van Heeswijk 2004-ben Budapesten készített interjúsorozatában a hét női tulajdonságot (poétikus, kritikus, filozofikus, gondoskodó, könnyűléptű, szervező, figyelmes) képviselő nők beszélnek a hivatásukról (költő, művészeti író, táncos, filozófus, szobalány, titkárnő és múzeumi teremőr), felvillantva az autonóm és sikeres, ugyanakkor számos gátló tényezővel küzdő mai nő alakját.

 
 
Beöthy Balázs és Németh Hajnal közös munkájában (Néhol Hajnal, Bárhol Balázs) a férfi/női szerepek, a férfi és női test, az ezekkel való ironikus játék kerül a fókuszba. Németh Hajnal saját videóiban is különféle szerepekbe bújik, s rákérdez ezekre a szerepekre: le kell vetkőznie egy nőnek ahhoz, hogy felfigyeljenek rá (hogy bekerülhessen a múzeumba)? Mit keres egy nő a férfivécében? Mi rejlik a megtévesztő felszín (a csábító smink, paróka, ruházat) mögött? Olga Toblerutsz számítógépes grafikáiban antik szobrokat öltöztet fel híres divatmárkák logóival ellátott színes öltözékekbe, a mai kor modelljeivé alakítva az egykori női és férfi szépségideálokat, a változó ízlés és a művészeti akadémizmus témáját is érintve.
Ujj Zsuzsi: Trónusos / With a Throne, 1986
 
 
A „pőre” valóságot mutatja be Katarzyna Kozyra hatcsatornás videóinstallációja, mely annak idején (1997) meglehetősen nagy hullámokat keltett a magyar bulvársajtóban. A budapesti fürdőkben készített rejtett kamerás felvételekkel azt vizsgálta, vajon megváltozik-e a nők és férfiak viselkedése a másik nemtől mentes közegben. A Női fürdőben fesztelenül, természetesen viselkedő, pihenő, tisztálkodó nőket láthatunk, minden szépítés és idealizálás nélkül, ami szembemegy a tökéletes női test ideálját kergető társadalmi elvárásokkal, épp ezért egyesek szemében botrányosnak tűnhet. Ugyanakkor a női fürdőben lejátszódó jelenetek az ünnepelt művészettörténeti előzményekre, Ingres, Rubens és Degas fürdőzőket ábrázoló festményeire is emlékeztetnek, amire maga a művész is utal a kezdő képpel, Ingres Törökfürdő című festményével, ezáltal a szépművészetek és a történeti hagyomány szférájába emelve a videófelvételeket. Az öregedésnek, a test romlásának képei jelennek meg az ugyancsak lengyel Zuzanna Janin műveiben, aki különböző korú testek fotóiból állít össze tér- és időbeli sorozatot, egyetlen műbe sűrítve a személyes időt, egy nő életét, a gyermekkortól az időskorig. Valamennyi alkotásban megjelenik az a sajátos nézőpont és érzékenység, amellyel a női alkotók a témájuk felé fordulnak, saját tapasztalataikat, vágyaikat és érzéseiket jelenítve meg a műveken keresztül.

 

KIÁLLÍTÓ MŰVÉSZEK


Lourdes CASTRO, DROZDIK Orshi, Jeanne van HEESWIJK, HERSKO Judit, Zuzanna JANIN, KELE Judit, KOJA (Fitore ISUFI SHUKRIU), Eva KOT'ÁTKOVÁ, Katarzyna KOZYRA, Natalia LL, LADIK Katalin, NAGY Kriszta, NÉMETH Hajnal, NÉMETH Ilona, Florentina PAKOSTA, L.A. RAEVEN, Olga TOBRELUTS, UJJ Zsuzsi, VESZELY Beáta 
 

A tárlathoz készült kísérőfüzet IDE KATTINTVA érhető el.