Nem gondolkodom másképpen, bár a képeim vizualitása sokat változott az elmúlt évben: míg a korábbi munkák közelebb álltak a kétdimenzióhoz, addig most, a vertikálisan egymásra helyezett festékfoltokból kvázi-térplasztika keletkezik. Olyan, mintha leveleket rakosgatnék egymásra, amelyek helyenként jobban fedik egymást, olykor pedig a felső, transzparensebb rétegek alatt átviláglanak az alsóbb layerek. Vagy ahogy a felhők rétegződnek az égbolton.
A kompozíció hátterét fekete felület jelenti, ami nemcsak keretet ad a középen levő amorf formának, hanem le is választja a valóságtól, így a nézőnek olyan érzése támad, mintha alternatív világba csöppenne, amely makro- és mikroszinten is olvasható, hiszen egyszerre értelmezhetem egy kémcsőben tekergő, apró élőlényként, de a kozmosz képe is feldereng a néző asszociációs mezőjében.
Az üres vászonnal úgy játszom, hogy már az első is látszó réteg legyen: nem azonnal feketére alapozom, hanem legelőször színeket kezdek felrakni, majd egyre nagyobb felszínt fedek le. Ha pedig azt látom, hogy vannak érdekes felületek, akkor azokat körbekenem sötéttel, abba belemosok, így ezek elő-előtűnnek. A mostani képen is ez történt: az amorf forma körül sejtelmesebb, belehalványodó layer látszik, amely azt az érzetet kelti, mintha a felső alakzat alatt végtelen tér lenne, ahová ugyan nem látunk rá, mégis érzékeljük a létezését.
Saját, független világot próbálok megalkotni, megfogni az életet, miközben a fiktív teret igyekszem a legpontosabban érzékeltetni, ami a mozgás dimenziója által válik élővé. Míg az előző kompozíciók esetében a kis elemek folytonos szemmozgást eredményeztek, az egyik a másikra hívta fel a figyelmet, így a tekintet szüntelenül pásztázott a képmezőn belül, addig a Fluidity sorozatban pulzálást, áramlást, lassú hömpölygést és fluidáló mozgást érzékelünk. Az előző képeknél sűrű és gyors tempójú haladásokat lehetett látni, itt inkább e tömegegyüttes egyidejű helyváltoztatását érzékeljük, mint amikor a felhők előremozdulnak az égbolton. Úgy érzékeljük, mintha ezek a foltok együttesen haladnának, mintha nagy erő mozgatná őket, amely univerzális és az emberinél nagyobb léptékű. És ilyen szempontból koncentráltabb kompozícióról is van szó.
Az elkészült mű kontemplatív, amelyen a raszteres felületek, az összekapcsolódó rétegek, a transzparencia és a telítettség játéka hosszas szemlélődésre invitálja a nézőt, ahogyan maga a képalkotás is hasonló meditatív helyzetet teremt. A festészetem érzelem alapú, most épp ilyen nyugalmi, harmonikus állapotban vagyok, ezért ezek a kompozíciók is kevésbé konfliktusosak, kisebb bennük a kavargás, a káosz, s én magam is szeretek elmerengeni, miközben készítem őket.
Régebben mindig zavart, hogy hamar a végére érek a képnek, és amit már nem tudtam általa kifejezni, azt egy következőn próbáltam megvalósítani. A gondolataim nem zárultak le, csak abbahagytam, hogy egy másik vásznon újra kibontsam az elkezdett problémát. Itt azonban öt-hat óra is eltelik, mire egy következő réteget fel tudok vinni. Annyira lelassult a képalkotás, amit korábban még nem tapasztaltam: tulajdonképpen önmérsékletre és figyelemre tanít ez a folyamat.
„Vászonőr” vagyok, mert a kiöntött akrilfestékfoltot folyamatosan figyelni kell, hogyan alakul, mikor éri el a száradásnak azt az állapotát, amikor bele kell szólnom a természetes menetébe. Amikor a folt kiszárad, a pigment leül az aljára, addig azonban csak egy haloványan derengő lenyomata van, viszont el kell kapnom azokat a momentumokat, amikor alakíthatok a folt formáján, telítettségén, transzparenciáján. Mivel az egymásra helyezett foltok rezonálnak is egymásra, ezért fontos kissé előre is gondolkodnom, úgy elhelyezni a rétegeket, hogy belekalkuláljam, a felette húzódó felületen hogyan tud áttűnni. A sötét árnyalatok azért is hálásak, mert a a pigmentszemcsék sokkal intenzívebben látszódnak, míg a fehéreknél és a világosaknál komoly erőt kell kifejteni, hogy hasonló hatást keltsen. E kép esetében alulra és legfelülre kerültek a sötétebb rétegek, amelyek egyrészt megadják az alapot, ugyanakkor a kompozíció centralitását is erősítik.
A Fluidity sorozat izgalmát adja az is, hogy vizualitásában megidézem a korábbi sorozatomat, a lakk-képeket. A kulisszatér, a kis távolság és a felülnézet, valamint a képalkotás szempontjából is vannak hasonlóságok. Miközben a cím utal a képek elkészülési módjára, a közegre, amelyben dolgozom, valamint szimbolikusan olvasva megidézi a teremtést, hiszen minden, ami élő, csak azért létezhet, mert fény és víz táplálja.
Van ebben a kompozícióban egyfajta teljesség is, amely nemcsak az univerzum komplexitását szimbolizálja, hanem saját burkomként is felfogható, amelynek közepében maga az ego áll. A nagy, tágas világot szeretném megragadni, azután közben mégis visszaérek saját magamhoz, a belső univerzumomhoz.
