Két képtáblából álló kompozíció, amelyek érintkezésénél piros madzag halad végig: a résbe applikált fonal azután lefut az alsó tábla szélénél, majd a padlón önmagába forduló gubancban ér véget. Ez a motívum a kompozíción megjelenő indaszerű részekre rímel, együttesen a vérerekre, majd köldökzsinórra asszociálunk, így a kép az anyaság és a termékenység metaforájaként is olvasható.
Ezt a formát lazúrosabban festettem, közepén jelenik meg a szőrös, puha, ovális forma, amely egyszerre lehet rés vagy akár fészek is. Ebben kompozícióban eljátszom a kemény és a puha érzetek ambivalenciájával, a különféle taktilis érzeteket keltő rétegek úgy épülnek egymásra, hogy a felsők egyszerre eltakarják és mégis halványan sejtetni engedik az alsókat. Az elrejtés–megmutatás dinamikáját is játékba hozom, ennek ad egyfajta intenzitást a színválasztás, ennél a munkámnál is a narancsok, a pirosak, a rózsaszínek és a lilák dominálnak.
A legbelső elem a szem formáját is idézi, aktivizálva a megfigyelés, a titok felfejtésének ösztönét. Késztet, hogy beljebb láthassunk, megismerni azokat a dimenziókat, amelyek mégis rejtve maradnak előttünk. Ugyanakkor a szem, a figyelő tekintet a befogadóban a megfigyelt kényelmetlen érzését kelti. A kép útvonalat is idéz, a befelé haladás motívumát jeleníti meg, amely szimbolikusan az önmagunkhoz való megérkezés útjaként olvasható. Ez a festményem, ahogyan a korábbiak is, a nem tisztán látás alapélményéből indul ki, ugyanakkor az ember önmagával való szembenézésének, a befelé figyelésnek allegóriájaként értelmezhető.
Számos munkámat alapvetően határozta meg a horizontábrázolása, amelynek megjelenése konkrét élményhez köthető: téli, ködös időben egy Duna-parti séta során eszméltem rá, hogy a szép, puha ködtől nem láthatom azt, amit akartam: ahogyan a természeti táj tükröződik a vízfelszínen. Sokáig festettem ezt a tapasztalásomat, azonban az újabb munkáimnál, ahogy ezen is, a természeti táj már csaknem teljesen rejtve van jelen, e kompozíció esetében pasztelles árnyalatokkal, inkább a bőrre emlékeztető, halványabb tónusban jelenik meg, a horizontot pedig a két tábla találkozási pontja jelöli ki.
A festmény formája, amelyet cseppfészekként definiáltan a címben, egyszerre körülölel, az önmagunkban lét biztonságos voltát és otthonosságát idézi, miközben benne van a változás, a mozgás és az alakulás képzete is.
Ebben a munkámban is zsigeri érzeteket szeretnék kelteni, megjelennek rajta a vérerek, utalások a belső szerveinkre, miközben egyfajta vízalatti világot idéz: korall- vagy hínárszerű motívumok tűnnek fel, amelyek szövetszerűen hálózzák be a kép terét. A festményeimmel kutatom a természet és az emberi test kapcsolatát, a közös pontokat organikus részleteik között, miközben célom az is, hogy ambivalens, nyugtalanító érzéseket keltsek a befogadóban. Ha a képről egy élőlény belsejére asszociálunk, az viszolygást okozhat, hiszen a színek a saját bensőnket idézik, az ereket, a szerveket juttathatják eszünkbe, ami a biológiai létezésünket és egyben halandóságunkat idézi, ugyanakkor a színek az élettel teliséghez, a vitalitáshoz, a pozitív energiákhoz kapcsolódnak.
A hidrofeminizmus elméletéből inspirálódva ez a kép utal arra is, hogy miképp a Földünket átszövik az erek, folyók, patakok, úgy a testünkben vér- vagy nyirokerek haladnak és keresztülfonják a létezésünket. A Cseppfészeknek vizuálisan is van intenzív fluidáló jellege, a lazúros ecsetvonásokkal az áramlást, a lefolyást idézem, erre erősítek rá a cseppmotívummal, miközben a lebegés és a hullámzás is megjelenik az aprólékosan megfestett részletekben.
Képépítési gyakorlatomra is jellemző egyfajta fluidálás: kis vázlatokból indulok ki, a legelső réteget ez adja, viszont keretek közé szorítanám magam, ha a rajzomat egy az egyben követném a vászonon. Ezért van egy pont, amikor „megtámadom” a képet, és ösztönösen újabb és újabb felületeket kezdek felvinni rá egészen addig, amíg már elfogadhatónak érzem a végeredményt. Így a mű elveszíti túlzott fegyelmezettségét, ami még a saját szabályaimból vagy megrögzöttségeimből fakad. Jót tesz a munkáimnak, amikor erőből rájuk engedem magam, és hagyom, hogy szabadon bánjak az anyaggal.
E nyári kiállítás fontos inspirációt jelentett, erre készülve, történt egy régóta kikívánkozó léptékváltás, és erősebb szerepet kapott a cseppmotívum, ami számomra vertikális formátumot igényelt, az általam megszokott, inkább fekvő, négyzethez közelihez képest. Korábban kötöttem magam bizonyos kompozíciós szabályokhoz, például jellemző volt, hogy két szemre emlékeztető forma jelent meg a képen, vagy hogy a végső kép egyfajta állatfejet is idézett… Ezeket kényszereket fokozatosan engedem el, illetve új szabályokat állítok magamnak a kísérletezések során.
