Munkásréteggel foglalkozó sorozatom pályázatra készült: benne kizárólag söprögető figurákból álló képeket, tizenöt művet hoztam létre. A The cleaner ezeknél hónapokkal később született, mégis tematikailag és formailag is ahhoz a korábbi anyaghoz kapcsolódik. A színes bőrű, telt figurát a National Geographic magazin egyik fotója inspirálta.

 

A fotón szereplő alakot egy az egyben átemeltem a képre, a figura testén nem alakítottam, így éreztem autentikusnak. A festménynek egyébként képpárja is lesz, amelyen egy hasonlóan telt, színes bőrű női figura fog majd megjelenni. Mindig is próbáltam elszigetelődni a feminista megközelítésektől, azonban ez a téma, valamint a figurák megjelenítése most mégis megengedi ezeket az olvasatokat is. A képen szerepelnek a termékenységhez kapcsolódó szimbólumok, s a nők testalkata is a bujaságot és a bőséget hívja be a néző asszociációs mezőjébe, ahogyan az olyan ősi szobrok, mint a willendorfi Vénusz is.

 

Korábban nem festettem színes bőrű figurákat, azonban most a témához mindenképpen ez passzolt, a fotón is fekete nő szerepelt, furcsa lett volna megváltoztatni és másfélére alakítani. Egyszerűen így volt autentikus. Festészettechnikailag is izgatott, milyen lehet fekete bőrű alakot festeni, szerettem volna ezzel valamilyen újdonságot beemelni a képalkotási gyakorlatomba, miközben tudom, hogy a mai political correct világban, ahol a dekolonista eszmék egyre hangsúlyosabban kerülnek elő, érzékeny terep fekete figurákat festeni.

 

Háttértörténete révén a festmény a klímakatasztrófát vizsgáló sorozatomhoz is kapcsolódik. A képen megjelenő sivatagi táj bár még helyenként zöldes, mégis azt az érzetet kelti, hogy nincsen rajta növényzet. Felégetés, pusztítás utáni állapotot látunk. Ausztráliában bizonyos etnikai csoportok női tagjai áldoznak annak a földművelési rituálénak, amelynek keretében felégetik a termőföldet, majd elegyengetik a hamut, hogy a talaj minőségét az így keletkezett ásványi anyagokkal gazdagítsák, és így jobb terméshozamot érjenek el. Nagyon érdekesnek gondolom, hogy ennek az égetéses földművelési gyakorlatnak a destruktív oldala tulajdonképpen mégis szükséges a növekedéshez. Minden porrá lesz, amiből majd egy sokkal jobb élet fakad. A képen azt a folyamatot örökítettem meg, amikor az alak egy leveles ággal söprögeti a hamut. Nagy vörös szoknyát visel, felsőtestén pedig festések láthatók, tűzvirágok, amelyeknek az ottani nők szimbolikus jelentést tulajdonítanak.

 

Az állatfejek, állati részek ábrázolása is az ökológiai válságot ábrázoló sorozatomban nyertek elsőként teret, ami szintén a kollázsolásból ered. Ám legelőször csak annyi volt a motivációm, hogy az alakokat minél több egységre tagoljam. Élveztem, hogy jobban magamévá tudom tenni a figurákat, ha különböző részekké illesztem össze őket. Azután úgy akartam a képeim szereplőit gazdagítani, hogy minél kevesebb emberi rész legyen rajtuk – ennek az alaknak például a lábai kutyaszerűek, a feje pedig egy ordító fóka. (A képpáron majd egy vadmacska feje kerül fel a másik alakra.)

 

A maszkok megjelenése a szürrealizmus iránti vonzalmamból ered. Miközben a maszk a személyiség elfedését szimbolizálja, védelmezi az egyén identitását is a külső hatásokkal szemben. A maszkok csak később váltak állati fejekké, amikor azon gondolkodtam, miként lehet megragadni az emberek állati, ösztönös lényét. Ha a klímaszorongás felől közelítünk, ezek a kiáltások tulajdonképpen a saját állati énünkből törnek fel, az ősi, az ösztönös részünk az, ami szenved a világ pusztulásától. A fóka kétségbeesett ordítása rekviem a Földért.

Kompozícióimon szeretek többféle faktúrát ütköztetni egymással, szívesen játszom a felületekkel. Több festményen kezdek dolgozni, és mindig azokkal a részekkel kezdek, amelyek a leginkább izgatnak, majd a végére maradnak a legtöbb kihívást jelentő rétegek. Jelen esetben elsőként a szoknya került fel a vászonra, lekerekített festőkéssel félkörívesen vittem fel rá a színeket, majd az árnyékokat legyező formájú ecsettel festettem meg. Ezt követően a leveles ág készült el, amelynél nagyon élveztem, hogy pasztózusan lehet felvinni a színeket, az égnél pedig a homogén kék felületre közvetlenül kerültek fel a fehér gesztusok.

 

Ezen a képen fakturálisan a legizgalmasabb a füves rész, amelyet különleges eszközzel vittem fel, azért lett ilyen szálkás a felület. A színes bőrre rákerültek a tűzvirágok, majd utoljára maradt a maszk, amivel sokáig nem voltam elégedett, majd rájöttem, hogy van egy vékony nyelű festőkésem, amivel ezeket a mélyedéseket bele tudtam húzni, ettől kelt igazán életre, így tudtam érzékeltetni a szőrösségét. És bár ennél a képnél nem használtam, gyakori nálam, hogy az olajba különféle anyagokat, például homokot keverek, amivel még izgalmasabban lehet variálni a felületeket. Ezektől válnak a képeim igazi Kalán-festményekké.