A 2016-os év számomra még rendkívül aktívan telt Magyarországon: tanárként végeztem a feladatomat a Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumban, kiállításokra készültem és a Magyar Festészet Napja Alapítvány egyik kurátoraként is tevékenykedtem. Abban az évben kurátortársaimmal közösen megszerveztük az Élő magyar festészet középgenerációs kiállítását. Ez a három tevékenység: festőként alkotni és kiállítani, tanárként a művészetet a diákokhoz közel vinni, illetve kurátorként a művésztársakat szolgálni, tökéletesen kiegészítette egymást.
2017 tavaszán Salzburgban, a Villa Berchtoldban osztrák és magyar képzőművészek munkáit bemutató tárlatot rendeztek. Akkortájt fogalmazódott meg bennem és a páromban, hogy szünetet tartunk a magyarországi életünkben, és külföldön próbáljuk ki magunkat. A választásunk Németországra esett. Szerettünk volna valami újat, valami mást megtapasztalni.
Nem lehetett könnyű elölről, újra felépíteni az életüket…
Eleinte – mivel nem beszéltem németül –, olyan munkákat vállaltam, amelyeket gyenge nyelvtudásommal is el tudtam végezni. Egy év után jelentkeztem a rostocki Designakademie álláshirdetésére, ahol tanulmányrajzot és festészettechnikát kezdtem el tanítani. Mélyvíz volt ez is, mert bár nagy tapasztalatom volt a tanításban, a német szaknyelvet is meg kellett tanulnom, hogy meg tudjam értetni magam a diákokkal. Sokszor egyszerűbb volt megmutatni és bemutatni, hogy mit kérek, mint elmagyarázni. Később ebbe is egyre jobban belelendültem. Ennek az időszaknak ez volt a legnagyobb kihívása.
A másik érdekesség az volt, hogy a budapesti környezetből egy teljesen más világba csöppentünk: egy félsziget nemzeti parkjának kellős közepén laktunk, ahol elbűvölő a táj. A házunk közvetlenül az erdővel volt határos, ezért sokszor akadtak éjszakai látogatóink, vaddisznók és őzek is. Nagy kontraszt volt egy nyüzsgő, kulturális élettel teli világváros után.
Részben igen, de nem úgy, ahogy jó pár évvel korábban történhetett volna, amikor kizárólag tájakat festettem. Lenyűgözött a vidék, értékeltem gyönyörű, északi fenségességét, ami Caspar David Friedrich festészetéből már ismerős volt számomra, de nem vezetett oda, hogy nekiálljak tájat festeni. Viszont megjelentek elemek, töredékek a tájból, halak, madarak, őzbak, avar a kertből, fák a kert mellől. Érdekes ez a komplementerség: amíg egy nagyvárosban éltem, a táj izgatott, itt, északon inkább az erőteljes színek, a fragmentáltság. A természet gyönyörűsége megjelent viszont egy másik médiumban, amit itt kezdtem el igazán gyakorolni: a fotográfiában. Nagy kedvem volt időről időre biciklire pattanni és bejárni a kedvenc helyeimet, hogy egy-egy fényképet is készítsek.
Mik a tervei a fotográfiával? Esetleg készülnek olyan művei, amelyekben vegyíti a festészetet és a fotográfiát?
A fotónak jelenleg nincs, vagy csak nagyon marginális szerepe van a festészetemben. Pedig nem mindig volt így. Korábban, amíg a táj volt az elsődleges témám, akkor is táji motívumokat festettem, ha éppen a műteremben dolgoztam. Olyankor sokszor használtam fényképet az emlékezetem kisegítéséhez. Végül ez a gyakorlat festészeti kiüresedéshez vezetett. Azóta a képeim realista elemeit – a szabályt erősítő néhány kivételtől eltekintve – látvány alapján festem, mert üdít az a fajta közvetlenség, ami a motívum és köztem van. Ha madarat szeretnék festeni, akkor inkább kikölcsönzök egy preparátumot. Felszabadít, hogy én állíthatom be a fényeket, a szöget, ahonnan a témámat nézem. Megnyugtat, hogy a műteremben a napszakkal együtt vándorolnak a fények, beragyogva vagy árnyékban hagyva a témámat. Előfordul, hogy egy gyümölcscsendélet egy-egy darabját cserélnem kell, mert megrohad, mire a kép elkészülne. De ezt így találom jónak. Az idő múlása is tényező lesz a kép megszületésében.
Emlékszik rá, hogy kinek vagy minek a hatására lett a természet szerelmese, amely állandó témát szolgáltat Önnek az alkotásban?
Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön születtem és töltöttem a gyermekkoromat. A szüleim szenvedélyes természetjárók voltak, hétvégenként általában csodálatos helyekre kirándultunk. Kisgyermekként kezdtem el rajzolni, tizennégy évesen már emlékezetből akvarelleket festettem, amelyeken a fenyők motívuma köszön vissza. Az egyetemi tanulmányaim előtt Gerzson Pál festőművész (már Magyarországon, Sümegre álköltözésünket követően) adott nekem magánórákat. Ezeknek része volt az is, hogy kiküldött a tájba vázlatokat készíteni, de úgy, hogy a látvány kompozíciós vázát, a legfontosabb erővonalakat, mondhatni, a táj képletét ragadjam meg. Ehhez hozzájöttek még azok a gimnáziumi időkben tanult fotózási ismeretek is, amiket a magyartanáromtól, Sárközi Árpádtól tanultam. Szerencsém volt, mert olyan emberek vettek körül, akiknek másféle módon volt nagyon fontos a természet, és akiktől így különböző impulzusokat nyertem. Ehhez a közvetlen tapasztalathoz társult azután a művészettörténeti nagy elődök, rokonlelkek felfedezése.
A tanítás mellett milyen szakmai sikereket aratott Németországban?
2019-ben Berlinben csoportos kiállításon vettem részt, de ez félig-meddig otthoni szervezés volt. 2020 óta tagja vagyok a Mecklenburg-Vorpommerni Képzőművészek Szövetségének. Ez nagyszerű szakmai hálót jelent. Viszont a legszorosabb kapcsolat a rostocki Goldwerk Galériához fűz, amelynek a művésze vagyok. Mathias Goldberggel, a galéria tulajdonosával jó kapcsolatot ápolok. Több csoportos kiállítás után, tavaly ősszel egyéni tárlatom nyílt a galériájában Fragment mit Taube (Töredék galambbal) címmel, amelyet Schneller János művészettörténész nyitott meg Budapestről. Örömmel gondolok vissza erre a kiállításra, mert a szakmai és eladási sikereken kívül, hosszú évek elteltével ez volt az első egyéni kiállításom. Ebben közrejátszott az is, hogy a költözés felforgatta az addig megszokott rutint, és a kapcsolati háló is új dinamikát vett fel.
Szerepel a tervei között, hogy visszaköltözik Magyarországra?
Magyarországgal szoros maradt a kapcsolatom. Viszont a távolság miatt alaposan meg kell fontolnom, milyen kiállításra küldök képet, melyik művésztelepre megyek és mikor. Ugyanakkor felértékelődik egy-egy művésztelepi részvétel, a találkozások a barátokkal, rokonokkal, kollégákkal. A műveim jelen vannak, elsősorban a Léna & Roselli Gallery jóvoltából. Fontosnak tartom a magyarországi és erdélyi megjelenéseket. A honvágy érzése mindig velem van, ezért egyáltalán nem kizárt, hogy egyszer visszaköltözöm Magyarországra vagy Erdélybe.
