Miért döntött úgy, hogy Norvégia fővárosába költözik és ott folytatja az alkotói evékenységét?
Amikor első alkalommal jártam Oslóban, a testvéremhez mentem látogatóba, és azonnal lenyűgözött a város. Magyarországon akkortájt olyan időszakot éltem, amikor úgy éreztem, hogy ami addig volt, kiteljesedett, ezért új szakasz következhet az életemben és az alkotásban is. Az egy hétre tervezett útból végül immár tíz év lett. Nem köthető egy konkrét pillanathoz, amikor eldöntöttem, hogy mostantól Norvégiában maradok. Az első időszak bizonytalansága felszabadító volt, mintha a senki földjén barangoltam volna, ami az enyém, miközben az idegenség érzése is velem volt. Mintha az életet egy lépés távolságból, szinte objektíven figyelném. Az alkotás terén tudtam, hogy olyan benyomásokkal leszek gazdagabb, amelyek segítenek majd kizökkeni a rutinjaimból. Ennek mindenképpen a végére akartam járni. Nem gondolkodtam rajta, hogy szakmailag vannak-e lehetőségim, akkor ez nem számított.
Mik a legszembeöltőbb változások, amik bekövetkeztek a művészetében, miután Norvégiába költözött?
Miután befejeztem az egyetemet, sokáig még az ott elkezdett úton maradtam. Pedig sok felfedezésre váró dolog volt az absztrakció terén. Szerintem ez a stílus kimeríthetetlen, akkor is, ha sokan úgy gondolják, hogy már „lejárt lemez”. Bármit ki lehet általa fejezni, nincsenek korlátok, és ha az ember képes értelmes gondolatot teremteni, kis szerencsével nem önmagáért való dekorálgatás lesz. Erre törekedtem, és sok időt szántam rá. De eljutottam egy pontra, amikor a képek kezdtek kiüresedni: a formák feloldódtak, színek és textúrák maradtak. Viszont ennél tovább akartam menni, azt éreztem, újra kellene kezdenem egy egészen más szinten, s kikerülnöm a rutinból festést vagy önmagam ismételgetését. Közben emberileg is változtam, új paradigmák kellettek. Volt egy kis szünet, amikor zavaromban azt sem tudtam, melyik végét fogjam meg az ecsetnek.
Ekkor jött Norvégia. Talán egy évig nem festettem, majd újabb két év telt el, mire megláttam az irányt: visszahoztam a figurát. Ezzel ugyan az értelmezést szűkebb keretek közé szorítottam, de visszatértem a formához. A figuráim absztraktak, ahogyan Norvégia is annak tűnt. A színek háttérbe szorultak. Ez természetes folyamat volt, a paradigmaváltás része. A formai összeköttetések, a kép strukturális elrendezése lett fontos. Ahogy a körülöttem lévő mintázatokat is meg akartam érteni, megtalálni azt, ami közös bennem, bennük, bárkiben.
Így alakult ki, hogy a figuráim nem viselnek személyiség- vagy kulturális jegyeket, nincsen konkrét történetük, vallásuk. Egy adott pillanatban, a kép pillanatában valamiképp viszonyulnak egymáshoz – számomra ezek a kapcsolatok az érdekesek. Ha figuráról van szó, csábító dolog a realista ábrázolás irányába húzni. De végül megtaláltam azt a hangot, amivel meg tudom őrizni absztrakt gyökereimet, úgy, hogy a figura is olvasható.
A kulturális különbségek ellenére sikerült beilleszkednie a norvég művészeti életbe?
Igen is, meg nem is. Sok ismeretséget kötöttem művészkörökben, de nem vagyok a mainstreem része. 2015-ben született az első kiállításom, s azóta is rendszeresen voltak megjelenési lehetőségeim. Volt olyan intézmény, amely két éven át adott kiállítási felületet, részt vettem csoportos kiállításokon, voltak egyéni megjelenéseim. Van egy kis bemutatótermem, amelyet már három éve működtetek. Folydogál az élet, de nem visz az ár. Ennek nem csupán a kulturális különbség az oka, inkább a rendszer és az én tehetetlenségem kombinációja. Norvégiában kicsi és zárt a piac, nehéz bekerülni a kevés kereskedelmi galériába. Nekem pedig az önmenedzselés nem éppen erős oldalam. Nagyban nehezítettem a saját dolgomat, amikor nem honosítottam a diplomámat, vagy nem jelentkeztem rendszeresen a pályázatokra. Felszínen maradni akkor is nehéz, ha belenő az ember, de kapcsolati háló nélkül, a letelepedéssel együtt járó munka mellett ez még nagyobb kihívás. Sok elutasításban volt részem, de akadtak támogatók is, és a kitartás azért csak utat tört magának. Van hiányérzetem, de alapjában véve, amíg tudok dolgozni, és látom, hogy vannak, akik valóban kapcsolatot tudnak teremteni a festményeimmel, nem utolsósorban tiszteletben tartják az elhivatottságomat, addig művészemberként megvan mindenem.
Tapasztalta valaha, hogy nő volta miatt szenved hátrányt a művészeti életben? Egy nőnek nehezebb képzőművészként érvényesülni?
Ilyesmit sosem tapasztaltam. Ez éppen egyike a kulturális különbségeknek. Norvégiában komolyan veszik az esélyegyenlőség kérdését, ami nemcsak társadalmi viták szintjén van jelen, hanem az élet minden területére beszivárog. Nyilván nem lehet kijelenteni, hogy teljesen megvalósult egy mindenki számára, minden körülmények között egyenlő esélyeket
biztosító társadalom, de törekszenek rá. A befutott művészek között sem látok nemi arányeltolódást.
Az absztrakt stílusban alkotók művei könnyen válhatnak öncélúvá. Hogyan lehet ezt elkerülni, és valami újat alkotni ebben a műfajban?
Mit értünk újon? Új stílust vagy új értelmet? A festészetben azt lehet megvalósítani, amire a felület lehetőséget ad. Lehet rajta anyagok segítségével nyomot hagyni, s azok a nyomok viszonylatokat hoznak létre. Azok formákba rendeződnek és textúrát képeznek. Ez a rendeződés figuratívvá vagy absztrakttá válik, de a kombinációs lehetőségek korántsem hinném, hogy kimerültek volna. Az emberek szeretik ráhúzni az absztrakt festészetre az öncélúság stigmáját, pedig nem kizárólag ezt a stílust vagy művészeti ágat érinti. Ha egy művész öncélúan alkot, hamis vagy felszínes élményeket közvetít, azt bármelyik műfajban, stílusban és bármely eszközzel megteszi. Az alkotó felelőssége, hogy az általa választott csatornán keresztül értelmet és relevanciát vigyen a műveibe. A nézőnek pedig meg kell tanulnia értelmezni, amit lát és felismerni a hazugságot a képen, éppúgy, mint a kimondott szavak mögött.
Mit gondol, a nemzetközi konfliktusok, a környezetszennyezés és a globális felmelegedés korában egy művésznek fontos hallatnia a hangját és elmondani a véleményét a művein keresztül, vagy ezt inkább rá kell hagyni az aktivistákra és a politikusokra?
A direkt politizálás szerintem nagyon ingoványos talaj. Természeténél fogva legyőzöttek egy csoportját hagyja a világra. Szerintem a művésznek nem dolga embereket legyőzni. Ha egy alkotó az aktuális események tükrében, bármilyen mozgalomba vetett hitén keresztül akar vagy tud gondolkodásra késztetni, ami tettekhez vagy paradigmaváltáshoz vezethet, természetesen megteheti. A művészet gondolkodásra és önreflexióra tud késztetni. Képes arra, hogy megmozgassa az embereket és változást inspiráljon, azonban fontos, hogy az alkotók felelősségteljesen kezeljék a befolyásukat. A művész egyetemes értelemben is közelíthet a megismerés felé. A szépséget, mint célt tűzheti elénk és a fájdalmat emlékeztetőül az arcunkba nyomhatja, hogy ne tudjunk elfordulni, megfutamodni a saját felelősségünk elől. Mindezt úgy, hogy ne akarjon irányt diktálni.
Milyen terveket szeretne megvalósítani a következő öt évben?
Még mindig küzdök, hogy elkerüljem a történetmesélést. Szeretném, ha mindenki saját magán keresztül értelmezné vagy helyezné kontextusba, amit lát, de ez inkább izgalmas kihívás, mint tényleges küzdelem. Most jól érzem magam abban a formában és témában, amivel dolgozom. Azt is látom, hogy szépen, lassan menetelek abba az irányba, ahol a korábbi és a mostani művészeti világom össze fog találkozni. Ez talán a következő ötéves terv. Praktikus szempontból jobban fel szeretném futtatni a kis bemutatótermemet. Ehhez hozzátartoznak olyan prózai dolgok, mint hogy változtassak a képeim méretén, amelyek általában 150-250 centiméter szélesek. Akik betérnek hozzám, többnyire magánemberek, akiket kicsit megrémítenek a nagy méretű, fára festett képek. Ezért leginkább a kisebb rajzokat, printeket tudom értékesíteni, pedig oda kellene figyelnem a könnyebb eladhatóságra is. Ez nem arról szól, hogy olyasmire váltanék, ami jobban kiszolgálja a közönség igényeit, pusztán arról, hogy megpróbálom emészthetőbb méretekre lefordítani a képeimet, hogy jobb esélyekkel induljanak. Most, hogy elhárultak előlem a bürokratikus akadályok, újra pályáznék az országos művészegyesületbe, amelynek Norvégiában elég nagy súlya van.
