Tizenhat éves volt, amikor a szüleivel 1986-ban Magyarországról Münchenbe költöztek, majd pár évvel később a tengerentúlon telepedett le. Mi ragadta meg olyannyira huszonéves fiatalként New Yorkban, hogy hátrahagyva Németországot, beleugorjon az ismeretlen amerikai nagyváros forgatagába?
New Yorkot 1993-ban, huszonhárom évesen láttam először. Antoni Tàpies kiállítását néztem meg Manhattanben, a Pace Wildenstein Galériában, ahol magával Antonival is találkoztam. Nagyon megfogott, hogy az alkotásaiban homokot és objekteket használt. Azonnal tudtam, hogy nekem itt több időt kell eltöltenem, hogy magamba tudjam szívni a város fantasztikus energiáját és az addig ismeretlen művészeti trendeket. Ezért három évvel később, az Upper East Side-ra, a 85. utcába költöztem, pár utcával feljebb a Little Hungarytól. Beiratkoztam a 57. utcában lévő Art Student League of New Yorkba, ahol olyan művészlegendák alkottak, mint Roy Lichtenstein, Robert Rauschenberg, Jackson Pollock, Mark Rothko és Helen Frankenthaler.
A kilencvenes évek második fele fantasztikus periódus volt New Yorkban. Manhattanbe érkezni számomra felért egy szupernova-becsapódással. Mielőtt odaköltöztem volna, azt hittem, hogy München a világ közepe, de rájöttem, hogy fel sem ér New York elképesztő és nyüzsgő energiájához.
Magyar képzőművészként ilyen volt akkoriban az élet New Yorkban?
Hamar beilleszkedtem a New York-i magyar közösségbe. Előadásokat tartottam a Magyar Házban a modern magyar művészetről. Éjjel-nappal festettem, és töltekeztem a kultúrával. Az akkori oktatóim el voltak ragadtatva kirobbanó energiámtól. Kiállításokat szerveztem, művészekkel, költőkkel, zenészekkel, táncosokkal barátkoztam. Például nagyon jó barátságot ápoltam az Alvin Ailey American Dance Theater néhány táncosával. Óriási szerencsém volt, hogy 1997 végén a New York-i Gagosian Galériával is kapcsolatba kerültem, ahol a következő év elején megismertem a festőművész Anselm Kiefert is.
Larry Poonsszal az 57-es utcán sokszor beszélgettünk a magyar zenéről és Bartók Béláról, akivel fiatalabb korában személyesen is találkozott. Különösen szerette Bartók alkotásait. Ha lehetséges volna az időutazás, szívesen visszatérnék ebbe a korszakba.
New York-i születésű feleségemmel 1998-ban ismerkedtem meg, majd 2001-ben Berlinbe költöztünk.
Miért éppen a német fővárosba költöztek? Művészként milyen lehetőségek várták ott?
A feleségemmel érdekesnek tartottuk és úgy gondoltuk, hogy Berlin olyan liberális város, ahol új lehetőségek nyílnak meg a művészek előtt. Az ezredforduló körül New Yorkban alkotó ismerőseim nagy részét is elkápráztatta a német főváros. Három nap alatt találtam nagy lakást és munkát, majd egy héten belül műtermet is. A 2001. szeptember 11-én történt terrortámadások után a feleségem úgy érezte, hogy Európa biztonságosabb, mint az Egyesült Államok, így Berlinben maradtunk.
A műtermemben folytattam a New Yorkban elkezdett Mars-sorozatomat. Szorgalmasan festettem, és akkoriban egy aukciósháznál is dolgoztam. Sok Berlinben élő művésszel megismerkedtem, miközben nemcsak a fővárosban, hanem Münchenben is rendszeresen kiállítottam. Berlin sokkal izgalmasabb város volt, mint azt eleinte gondoltuk, ezért az egyéves próbaidőszakunk már lassan huszonhárom éve tart.
Miért az absztrakt stílust választotta fő festészeti irányvonalának? Mit ad Önnek ez a stílus?
Művésznek lenni számomra azt jelenti, hogy alávetem magam a művészetnek. Annak ellenére, hogy én vagyok az alkotó, egyben szolga is vagyok. Ez persze paradoxon, de a művészetben ugyanúgy két igazság létezik egyszerre, mint a kvantummechanikában. Ezt ott találóan szuperpozíciónak nevezik. A művész rejtélyes, előre láthatatlan tartalmi üzeneteknek – nevezzük impulzusoknak – is aláveti magát, amelyekről legtöbbször nem lehet tudni, hogy honnan erednek, igazi misztériumok. Ezek aztán csodás alkotásokhoz vezetnek. Napról napra, hétről hétre tart, amíg erejét veszíti, kifárad és néhány vagy az összes alkotását teljesen elpusztítja, hogy aztán hirtelen teljesen új irányt vegyen célba.
Ebből a szempontból az absztrakt művészet a legmegfelelőbb irányzat. Mindig szerettem az ismeretlenbe nyúlni, az absztrakció pedig teret ad ehhez. Lehetővé teszi a láthatatlan felfedezését. Számomra a művészet a bizalmatlanságról, az érzékeink megkérdőjelezéséről is szól. A művészet optimista törekvés, és tökéletes játszótér valami új létrehozásához. Szeretek olyan művészetet alkotni, amit nem igazán értek. Ez az előbb említett impulzusoknak köszönhető.
Amikor 1996-ban New Yorkban az Art Students League-re érkeztem, az „Abstract Art” már bevett terület volt, nem új dolog. Sőt, a Painting is Dead volt a jelszó, temették a festészetet. De én meg voltam róla győződve, hogy ez még nem teljesen lezárt terület, hanem további kutatásokat igényel. Ezért tovább „játszottam” vele, és lám, nem volt rossz ötlet.
Mit kezd Ön ezekkel az impulzusokkal, mit ad Ön általuk a világnak?
Nos, talán egy tükröt vagy egy ajtót, amelyen be kell lépni és fel lehet fedezni az élményeket. Azt is mondhatnám, hogy társadalmi értékeket, válaszokat vagy festményeket a műgyűjtemények számára. De NEM mondom. Számomra a művész legfőbb feladata, hogy tanúja legyen a saját korának a történelemben. Ezt minden művész a maga módján oldja meg, ez a szuperpozíciójuk, amit festmény formájában képeznek valósággá.
Az én művészetem mindig a végtelenséget próbálja felkutatni. Csodálkozásra szeretném ösztönözni az embereket, mert a történelmünkben mindig ezáltal fejlődtünk tovább. Ha valamin álmélkodunk, lassan kérdések is felbukkannak bennünk, és gondolkodni kezdünk bizonyos dolgokról. Azt kívánom, hogy számtalan filozófus szülessen az alkotásaim tanulmányozásából, mert a világunk filozófushiányban szenved. A művészetem ezenkívül még fűszerkeverék is. Néha csípős, máskor édes, néha keserű vagy savanykás. De mindig izgalmassá teszi a szemlélő/befogadó szellemi tevékenységét.
Mi a legfontosabb képzőművészeti terve, amelyet mindenképp meg szeretne valósítani?
Sok ilyen tervem van cédulákon szétszórva a lakásban és a műteremben. Az élet a jó barátok és a nagy kalandok számára készült. Ezért sok barátra szeretnék még szert tenni, a kalandokra pedig listákat vezetek. November végén egy hetet az érsekcsanádi műtermemben töltöttem, és folytattam az alkotásaim dokumentálását. A Catalog Raisonnémbe eddig több mint hétezer alkotást (rajzokat, kollázsokat, akvarelleket és festményeket) vettem fel. Később meg szeretném jelentetni, főként kurátorok és könyvtárak számára.
Decemberben és a jövő év elején művészeti célú utazásokat teszünk a feleségemmel. Már régóta dolgozom egy MARS-opera dekorációján is, amelyet valamikor a közeljövőben a Teatro dell’Opera di Romában, a római operában szeretnék bemutatni. Valószínűleg jövő év közepén több helyen is kiállítom Napfolt című sorozatomat. Már érdeklődött iránta a madridi galériám, én viszont okvetlenül Göttingenben, a New Max Planck Institute-ban és a debreceni Napfizikai Obszervatóriumban is be szeretném mutatni. Hosszútávú terveim közé tartozik, hogy a MARS-alkotásaimmal kapcsolatban kooperáció jöjjön létre a Space X-el. Esetleg meghívnám Elon Muskot egy bajai halászlére. Még biztos nem evett, de garantáltan ízleni fog neki!
Aztán valamikor a távoli jövőben szeretném még látni az első ember Marsra lépését és az első űrhotel megnyitását. Egy hawaii vulkánkitörés is szerepel a listámon. Szeretnék valahol Tajpejben, a szubtrópusi nyári esőben bőrig ázni és várni az eső után megjelenő hatalmas, kilenc órán át látható szivárványt! A végtelenséggel szembesülve mindig ráébredek földi létezésünk felfoghatatlanságának csodájára és szépségére.
