A közelmúltban zárt be a L’eternal Feminin tematikus kiállítása a Nemzeti Színházhoz tartozó Zikkurat Galériában, ahol a művész expresszív erejű kompozit szoborpárját, a Femme Fatale-t állította ki. Mio Dio című önálló kiállításán az Óbudai Társaskör Pincegalériájában tavasz végén mutatta be szoboregyüttesét, modern kori és antik szobrok sajátosan újraértelmezett alkotásait. Köztéri szobrai szerte az országban, sőt a hollandiai Hágában is láthatók.
Erős Apolka Munkácsy-díjas szobrászművész munkásságát elsősorban az egymásnak látszólag ellentmondó, mégis harmonikus egységekké össze-olvadó kettősségek jellemzik. Bennük egyszerre érhető tetten a figurativitás és az absztrakció, az újítás és a hagyományőrzés, a fegyelmezettség, a precizitás, illetve a gesztusjellegű ösztönösség, s az alkotói és kutatói szándék, amelyek egyaránt jellemzik autonóm és köztéri szobrászatát. Látszólag formai problémákra fókuszál, ugyanakkor a lelki tartalmak felfejtése, a külső és a belső különbözősége, mégis szorosan összefonódó egysége is foglalkoztatja.
Egzisztenciális kérdéseket feszeget, amelyekhez gyakran mitológiai, művészettörténeti témákat, fogalmakat választ, s címadásaival is jelzi, erősíti őket. Filozófiai alapvetéseket fogalmaz meg, melyek ábrázolásával nemcsak önmagára reflektál, hanem bipoláris világunkra, az egyén kiszolgáltatottságára, a test törékenységére, mulandóságára, ugyanakkor a lélek örökkévalóságára. A női és férfi princípium ellentétes, mégis egymást kiegészítő formavilágának megalkotásán kívül a nemtelen létezés anyagba vetettsége, az ókori mítoszok androgün alakjainak, kiméráinak megformálása is érdekli. Fontosak számára a szobrok szimbolikus utalásrendszerei és szerteágazó jelentéstartalmai. Örökösen kísérletező művész, s ez a szoboralkotás technológiájában és a különféle matériák egymással való vegyítésében is megmutatkozik. Ez utóbbi eredményeként születtek meg kompozit jellegű, achrolit plasztikái, amelyek interpretációs kísérletekként, szoborparafrázisokként értelmezhetők.
Mindennek elméleti hátterét a Magyar Képzőművészeti Egyetemen folytatott doktori kutatása adja meg. Szobraihoz klasszikus alapanyagokat, különböző fémeket (bronzot, acélt) és nagy szilárdságú köveket (márványt, mészkövet), s egyéb, hagyományosnak nem nevezhető matériát, cementet és betont választ. A beton szoboralapanyagként kevésbé ismert, az az építészetben használthoz képest más elegyből áll össze öntömörödő, művészi megformáláshoz ideális anyaggá. A maradandó, szilárd matériák a férfi energiákhoz kapcsolódva az erő és az örökkévalóság szimbólumai, míg a lágy esésű, könnyen formálható és sérülékeny textíliák, a brokát, a bőr és a műbőr, s a varráshoz, szabáshoz kötődő alkotási mód a női attribútumhoz kapcsolódva a lágyságot, változékonyságot jeleníti meg.
Szobrászművész diplomáját 2002-ben szerezte meg az MKE-n, ahol mestere Farkas Ádám volt, 2022 óta pedig az egyetem Doktori Iskolájának hallgatója. Kezdetben figurativitás és nonfigurativitás határán egyensúlyozó szobrai egyszerre formáztak tartály jellegű, sőt, akár idegen lények űrhajóiként is értelmezhető alakzatokat, arcokat, kezeket, maszkokat, akár testszerű, organikus lényeket. Műveire jellemző a fragmentumokból építkező, záróelemekkel, szegecsekkel, pántokkal, csavarokkal jól láthatóan, gyakran ritmikusan tagolt formázási mód. A részletekből összeálló szobrok felmutatják a világ töredezettségének tudatát, miközben megőrzik a múlt emlékfoszlányait, hogy a jelenben egyfajta kísérletekként, sajátos interpretációkként mutatkozzanak meg.
A bronzöntés során keletkező csatlakozási pontokat, nyúlványokat, csapokat meghagyja, gyakran különleges színekkel, laparanyozással, sőt, időnként élénk színű, elidegenítő feliratokkal téve még különlegesebbekké őket. Női alakokat láttató kompozit szobraiban különböző formákkal, anyagminőségekkel, mintákkal, színekkel fejezi ki a női lét különféle szerepeit, törekvéseit, jellemző életszakaszait. Femme Fatale című szoborpárjánál markánsan dominálnak a feminin vonások, bennük a végzetesen vonzó, csábító nő alakjai tűnnek elő. Anyaghasználatával, precízen összevarrt, különböző mintázatú és tapintású matériáival, formaképzésével hangsúlyozza a nőies idomok attraktivitását.
Antik vagy modern kori szoborparafrázisait is a dualitás jellemzi. A márvány, a bronz és a beton öröknek tűnő matériái, noha stabilitást sugallnak, mégis magukban hordozzák a sérülékenység eszméjét, amit a Műcsarnokban látható Dea Roma című, egymással szembenéző szoboregyüttes is igazol.
A Rómát megszemélyesítő istennőt a kisázsiai görögök ábrázolták elsőként, kifejezve velük az univerzális hatalom elnyerésének örök vágyát. A főként márványból, később pedig gyakran többanyagú achrolit szobrokként való mintázás művészettörténeti hagyománya fontos kiindulópontja szobrainak és kutatásainak is. Sic transit gloria mundi – vallhatjuk a Műcsarnokban kiállított szobra hullámzó rétegeket felmutató, márványból faragott szoborelemének láttán, hiszen annak arcrésze (orra) egy korábbi szállítás során véletlenül megsérült, ám éppen e baleset vagy fátumszerű gesztus nyomán vált még inkább hitelessé ókori parafrázisként értelmezve. A szoborpár másik eleme különféle textildarabok szegecselt egységéből áll össze, s így önmagában hordozza a lágyság és a változékonyság eszméjét. A szobrok kettős anyaghasználata egyesíti a kétféle energiát és erősíti a mulandóság tudatát.
Együtt szerepeltek az ókori, középkori és modern kori szoborinterpretációs kísérletei az Óbudai Társaskör kamarakiállításán, amelyekben az idősíkokat keverve újfajta (művészet)történeti kontextust hozott létre, hogy újraértelmezze a múltat, és a jelenben maradva, a jövő felé tekintve sajátos jelentéstartalmakat generáljon. Mihály arkangyal, Antinoosz (Hadrianus fiatal fiú kegyeltje), a szovjet művész Vera Ignatyjevna Muhina munkás és kolhozparasztnő parafrazeált alakjainak összessége mulandó és törékeny világunkról az örökkévalóságnak üzen.
|
