Író, fotóművész, néprajzkutató – minek tartja magát?
Magyar–történelem szakon végeztem, de egy időben
annyit jártam Erdélybe és annyi tanulmányt, s több mint húsz könyvet írtam népdalokról, balladákról, népszokásokról, hogy azt olvastam magamról, néprajzi fotós, azaz néprajzos vagyok.
Az Irodalmi Lexikonban úgy tartják, művelődéstörténész, író, néprajzos lennék. Ha oda kell írni a nevem mellé valamit, azt kérem, hogy tanár – mert arra negyven év alatt rászolgáltam – és fotóművész. Hivatalosan azt is, hogy az MMA rendes tagja.
A fényképezés technikai vonzalommal kezdődött?
Szülőfalumban, Tevelen velünk szemben lakott a fényképész, mellette pedig a plébános, aki vérbeli fotós volt. Az ő „laborjában” érintett meg valami. Az első komolyabb gépem egy Werra III-as volt, s egy házilag eszkábált, konzervdobozból készült nagyítógép, amelyet a fényképezőgép kivehető optikájával használtam. Egyetemista koromban
egy hónapos KISZ-tábort szerveztek Rostockba. Értelmetlen kubikosmunkát végeztünk, de kaptam nyolcszáz márkát,
amiből már tudtam venni egy Prakticát, aztán ehhez szereztem be optikákat. Később egy megnyert pályázatból és háromszázalékos hitelből megvásároltam az akkor kapható legjobb optikát, egy száznyolcvannégy milliméteres Sonnart. Nagy volt a fényereje, szép a rajzolata, és ez biztonságot adott, mert a portrénál nem mindegy, milyen közel megyek ahhoz, akit fényképezek.
Parasztemberekről és neves írókról egyaránt számos portrét készített.
Mindig beszélgetés közben fényképeztem, sosem használtam műfényt. Ilyenkor 23 DIN-es filmre fotóztam – mert olcsón kaptam a filmlaborból –, de sokszor 30 DIN-re hívtam elő, emiatt azok a képek elég szemcsések lettek. Viszont sok íróról egyáltalán nincs más felvétel, így ezek a minőségileg talán gyengébb képek is pótolhatatlanok.
A portré az egyik legnehezebb műfaj, mégis mindenütt azzal kezdik az oktatást. Kivéve Kolozsvárt, ahol három évig tanítottam
– ott csak azt kértem, hogy először ajtókilincset vagy cipőt fényképezzenek a hallgatók.
Majdnem harminc évig kollégiumban élt…
Kollégista voltam a középiskolában, Bonyhádon, ahol nehezen elviselhető, katonai fegyelem uralkodott. Azután Pestre kerültem az Eötvös Collegiumba. Ezekből a tapasztalatokból tanulva tudtam, hogy mit nem szabad, amikor már tanárként a Képzőművészeti Gimnázium kollégiumába kerültem. Huszonhárom évig maradtam, négy igazgatót szolgáltam ki. A gyerekek máig emlékeznek rám, mert lekötöttem őket. Például
egy esztendőn át Bartókot hallgattak: „Csinálj közben, amit akarsz, csak légy csöndben.” Vagy együtt jártunk focizni.
Mi következett ezután?
Az Antall-kormány idején az Új Magyarországhoz kerültem olvasószerkesztőnek. A szerkesztőség kint volt Kőbányán, egy raktárban. Fiatalembernek való munka ez, de én addigra már ötvenéves lettem. Fél év után már alig bírtam, amikor szerencsére megszólalt a telefon, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarán valaki fölmondott, és én kellek helyette. Másnap igent mondtam, harmadnap inkább bánkódtam, mert készületlen voltam. Csak az első év volt nehéz – de az nagyon!
Végül tizenhárom évig tanítottam fotóelméletet, gyakorlatot és fotóesztétikát. Semmiféle anyag nem állt rendelkezésemre, nekem kellett az első jegyzetet is megírni. Ráadásul akkor már tisztában voltam vele, hogy
egy képről nem lehet megmondani, hogy miért jó, csak egy rossz képről tudjuk, hogy mitől rossz.
Bele kellett ásnom magam a fotótörténetbe is. Rájöttem, hogy Magyarország nemcsak Kodály és Bartók országa, hanem a fotósoké is. A franciáknál az öt leghíresebb fotósból négy magyar származású volt: André Kertész (Kertész András), Brassaï (Halász Gyula), Robert Capa (Friedman Endre) és Lucien Hervé (Elkán László). Nekem, ismeretlenül Lucien Hervé és Sára Sándor voltak a fogadott mestereim.
Lucien Hervé, a fogadott mester (fényképezőgéppel le Corbusier társaságában (Wikimedia Commons)
Közben készültek az íróportrék?
Az Eötvös Collegiumban töltött öt évem alatt csak száraz fákat fényképeztem. Életem máig legjobb anyaga. Szakdolgozatom témájául az abszurd dráma és a magyar népballada összehasonlítását választottam, a baj csak az volt, hogy egyetlen autentikus népballadához sem lehetett hozzájutni, sem lemezen, sem a rádióban. A kollégiumban volt egy jászárokszállási leány, aki azt mondta, hogy ő tud ajánlani valakit. Leutaztam, gyűjtöttem, pedig fogalmam sem volt arról, mi az. Itt, éneklés közben készítettem az első portrét… A szakdolgozatom viszont nagyon rossz lett.
Ettől kezdve a fák helyett arcok kerültek a negatívra?
Nem egészen. Akkoriban részt vettem a felsőörsi templomban egy titkos esküvőn, ahova csak ketten-hárman voltunk meghíva. Ott megszólított a magyar középkor, s
tíz éven át csak a román kori templomokat és romokat fényképeztem szerte a Kárpát-medencében.
Először egy ötven köbcentis motorral utaztam, azután egy Trabanttal tettem meg egymillió kilométert Erdélyben és a Felvidéken. Ha már ott voltam, és találkoztam egy-egy íróval, lefényképeztem őket. Így jött össze az első tíz portré, amelyből mára kétszázötven lett.
Mindegyikükbe véletlenül botlott bele?
Készültek megrendelésre és az asztalfióknak is. Tolna megyei vagyok, azt szoktam mondani, hogy ugyanott születtem, ahol Babits, Mészöly meg Baka István, Bonyhádon Etelkába voltam szerelmes, ahogy Vörösmarty is, egy gimnáziumba jártam Petőfivel és Illyés Gyulával! Innen jött az ötlet: jó lenne Illyés Gyuláról képet készíteni, de hogyan?
Illyés Gyulával órákat beszélgettünk a műveiről, és közben fényképeztem
Bejelentés nélkül érkeztem Tihanyba. Ha Flóra néni elutasít a kerti kapunál, akkor ma nem beszélgetünk fényképekről. Illyés ráadásul egyáltalán nem kedvelte a technikai rögzítést. Mint általában az írókhoz, hozzá is felkészülve mentem, órákat beszélgettünk a műveiről, és közben fényképeztem. Utána elküldtem a képeket, amelyek annyira tetszettek neki, hogy sokat rendelt belőlük. Ezután a Jelenkor főszerkesztőjét megkérdeztem, lehozna-e egy-egy Móser-fotót.
Berta Bulcsúnak volt egy sorozata, minden hónapban elment egy íróhoz, és riportot készített vele.
Hol külön, hol vele mentem, így két év alatt huszonnégy íróhoz jutottam el. A többiek szépen lassan gyűltek össze.
Gondolom, azért nem mindegyikük érettségi tétel…
Az én generációm az utolsó, aki ezeket az embereket még ismerhette. Van ötven olyan, aki 1989 előtt Kossuth-díjas kötelező olvasmány volt, vagy csak egyetlen kötete jelent meg, de az unokáim azt sem tudják, hogy léteztek. Kihullottak az idő rostáján.
Fél éve véletlenül találtam egy rég elfeledett dobozt, tele tizenháromszor tizennyolcas képekkel. Az íróportrék voltak. Törtem a fejem, mi legyen velük. Írtam a PIM-nek, akik örömmel elfogadták ezt az anyagot. Az ő javaslatukra kis műsort rendeztünk.
Kerestem a korosztályomból két olyan embert, Márkus Bélát és Kodolányi Gyulát, akikkel kedvcsinálóként levetítettünk egy-egy képet,
és hozzáfűztünk néhány gondolatot.
Elhozták a portrék az ismertséget is?
Kassán már 1969 telén volt kiállításom. Valaki helyettem pályázott egy újságíró-pályázaton, amiről nem is tudtam, s egyszer csak jött egy értesítés, hogy vegyem át a második díjat. Hasonló módon jelent meg a Tiszatájban egy képem, és mellette húsz-huszonöt sornyi szöveg. Így született a műfaj: egy kép rövid szöveggel. A legtöbb emberhez a Magyar Nemzet hétvégi mellékletében hét évig futó sorozatom jutott el,
az Alámerült Atlantiszom. Egy Móser-kép a Kárpát-medencéből, és mellé harminckét sor szöveg.
Ezt könyvekben is kiadták.
A könyvek terén hol tart most?
Az első 1988-ban jelent meg, a nyolcvannyolcadik pedig jövőre készül el, éppen akkor, amikor nyolcvannyolc éves leszek. Ebből talán tizenöt-húszra kaptam támogatást, a többit azért készítettem, mert örömöm telt benne. Ezek fotóesszék, tehát játékok. Kép és szöveg. Egy fotóalbumnál nagyon fontos, mi van a szemközti oldalon, mert a képpárok vagy segítik, vagy rontják egymást. Ha összeillenek, akkor a kép, a szöveg és a néző párbeszédet folytat egymással.
Fáradhatatlannak tűnik.
Sosem szerettem unatkozni, mindennap végzek fizikai és szellemi munkát. Reggel 8-tól este 10-ig tart a „munkaidőm”, kivéve, ha valami jó focimeccs van, akkor korábban abbahagyom. Este 11-től 12-ig dzsesszt hallgatok, utána kettőig elmélkedem, mert rossz alvó vagyok. Mi úgy éltünk három gyermekkel, hogy 25-én mindig mentünk a szomszédba kölcsönkérni. De engem panaszkodni – hogy másoknak miért úgy, nekem meg miért így?! – senki nem hallott.
Ez az állapot akkor szűnt meg, amikor első alkalommal engem is mint újságírót felterjesztettek Prima Primissima-díjra. Imádkoztam, nehogy én kapjam meg. Egyszer ugyanis látom az egyetem folyosóján, hogy ketten a HVG-t nézegetik és mosolyognak, mert az én arcképem szerepelt benne, azzal a szöveggel: „Mit keres a csizma az asztalon?” Kértem, tegyenek át (a nem létező) fotókategóriába, különben nem fogadom el. Mondták, ne tegyem, mert egyetlen lennék az egész társaságból, s azt is elárulták, hogy a másik két jelölt is kap valamit!
Ez azután nagyon jól jött, mert a pénzdíjamból, hatvanévesen ki tudtam fizetni az összes adósságomat. Azóta nincsenek anyagi gondjaink. Szerényen élünk, mert hozzászoktunk, de szellemi igényeink továbbra is vannak.
Most min dolgozik?
Jövőre lenne kétszáz éves Jókai, ezért fél éve már vele foglalkozom.
Száz regényében van négyszáz népdal, ezeknek a felét száz évvel ezelőtt valaki már kikereste, én pedig folytatom.
A nejem nagyon sokat segít, ő néptáncos volt, jól ismeri a népdalokat, és vele együtt százötven kottát megtaláltunk már. A Jókai-évben Pesten három különböző műsort mutatunk be, a Dél-Dunántúlon pedig ötöt. Megszólalnak az eredeti dallamok, rövid Jókai-idézetekkel társítva. Közben nem vettem észre, hogy Nagy László jövőre lenne százéves, ám valakinek eszébe jutott, hogy negyvenkét évvel ezelőtt volt egy Nagy László-kiállításom. Kérdezte, meg lehet-e ismételni? Sajnos az egész anyag szőrén-szálán eltűnt. Azóta innen-onnan mégis előkerültek képek, ezekből Ajándék címmel vándorkiállítás lesz. Most ezen dolgozom.
Negyvenezer fekete-fehér mellett van négy-ötezer színes képe is – Varsó
Most is fényképez?
Van negyvenezer fekete-fehér és négy-ötezer színes képem, de hét éve már nem fényképezek. A Covid idején elveszítettem a jobb szemem látását, de gyorsan megvigasztaltam magam, hogy fél szemmel ugyanannyit lát az ember a világból. Nyugdíjasként nyolc éve visszaköltöztem a szülőföldem közelébe.
Mecseknádasdon élek a falu utolsó előtti házában, az erdő szélén.
Aki lejön, jobban irigyli ezt a szép helyet, mint a köztársasági elnök rezidenciáját. Mindig csendre vágytam, hiszen a fotózás csendes műfaj. Max Picard svájci kultúrfilozófus A csend birodalma című könyvében olvasható az az üzenetértékű mondat, amely számomra igen megnyugtató: „A kép hallgat és hallgatva kimond valamit.”
