A kortárs művészet mindig is képes volt a provokálásra, a kérdés az, hogy megteszi-e azt. Olyan átpolitizált közegben, ahol valós és valótlan háborúk feszülnek pattanásig egymásnak, nem nehéz provokálni. Egy születő projekttel igenis kell, mert a túltermelés, az eltompultság és a vizuális szennyezés dzsungelében könnyű elveszni. A provokálás teljes folyamata azzal kezdődik, hogy valami engem provokál (téma, alkotás, közélet stb.), ekkor következik részemről a provokáció formába öntése, aminek elkészültével már önmagában provokatív a téma, provokatív természetéből adódóan.
Inkább a protest art holdudvarában születnek ezek az alkotások, amelyek általában ikonikus politikai képmásokat használnak fel, nemcsak Magyarországról. Az ikonikus jelenségeket próbálom vizuálisan keresztezni, ötvözni valamilyen használati tárggyal, eszközzel. Az elkészült műtárgyak felhasználhatók, hasznosíthatók, újraértelmezhetők akár egy-egy fizikai akció során is. Például a tili-toli játék képmezőjének analóg (kézi) elmozgatása, a szappanszobor kézmosással egybekötött formázása. A performansz itt általában rituális nyelvezettel bír, mint például a köztéri szappanszobroknál a kézmosás, lábmosás, borotválkozás, fogmosás. A performanszok, amelyek kísérik, beharangozzák és megelőzik az alkotásokat, azt segítik elő, hogy még jobban megismerjem a (mű)tárgyat és a mű tárgyát, vagyis: potenciális akciótárgyakat hozok létre, melyekben ott van a mindennapi hasznosítási, alkalmazási lehetőség, ami felérhet egy akcióval, performansszal. Itt térnék vissza a már említett katarzisra, mert azt gondolom, ha valaki ezeket a tárgyakat rendeltetésszerűen használja, alkalmazza, akkor befogadói oldalon egyfajta katarzis is létrejöhet.
Nem hogy hiszek benne, hanem elfogadom, hogy a kiszámíthatatlanság az aktualitás maga. Mégpedig azért, mert a mindennapos, unalmas rítusok között elmerülve, amire felfigyelünk, vagy ami izgalmassá válik számunkra, az épp a kiszámíthatatlanság, ami a kiismerhetetlensége miatt válik aktualitássá a mindennapi megszokott, kiszámítható rutinok között.
Akár egy törzsi közhellyel is kezdhetném: szeretnék magam után tiszta levegőt, vizet és földet hagyni. Ettől sokkal rosszabb a helyzet. Inkább egyfajta last minute-ről beszélhetünk. Az úgynevezett fogyasztói társadalomban, ahol a tőke természeti környezetünkre fittyet hányva próbálja kielégíteni a minél esztelenebb kívánságainkat, fenntarthatóan létezni túlélési lehetőség, és ebből kifolyólag morális kötelesség is. Van erre egy-két szép példa a világból, ahol a folyókat például emberi jogokkal ruházták fel a további szennyező tevékenységgel szemben. Azoknak, akik a szellemet, a szellemit keresik, a szétválogatás, az újrahasznosítás, újratöltés egyfajta meditáció lehet(ne), de akár egy újabb vallási forma is, tapintható eredményekkel. Ha más nem, vallástani órán példának okáért megemlíthető, hogy a Szentírás, a szent iratok szereplői nem tolták tele a bolygót mérgező vegyszerekkel és nejlonzacskókkal.
A trash arttal való foglalkozáshoz – úgy gondolom –, édesapám otthoni ezermester műhelye ágyazott meg, még gyermekkoromban. Kedvencem volt a barkácsolás, a makett- és játékkészítés, de kevésbé lehetett hozzáférni akár anyagi, akár logisztikai szinten komolyabb alapanyagokhoz. Apám a műhelyében és környékén felhalmozott mindenféle anyagból készített használati eszközöket, tárgyakat, maketteket és olykor mechanikai játékokat is a számomra. Középiskolás koromban, amikor már komolyabban vettem a képzőművészetet mint (ön)kifejező eszközt, valahogy magától értetődő módon mindig is vegyes technikákban és installációkban gondolkodtam, amelyeknek az alapanyaga általában valamilyen hulladék volt, régi újságpapír, paraszti ágyvég vagy éppen egy Wartburg személygépkocsi hátsó ajtaja, mely (ön)guillotine-ként működik. Úgy látom, hogy a trash art (upcycling) segítségére volt a remake-kel való foglalkozásomnak, mely egyfajta szellemi takarítás, újrahasznosítás (recycling) is. Mindenesetre az első az idea (remake) volt, és utána az anyag, vagyis a trash art (upcycling), amely kényszerből született és az észszerűségben folytatódott.
Jólesik látni, hogy a munkáim élik figyelemfelkeltő és nem utolsósorban oktató jellegű életüket is, akár kiadványokban, akár például egy washingtoni környezetvédő fundraising vacsorán kiállítva, vagy éppen egy reality show-ban szerepelve, mely az USA-beli TERRACYCLE cégről és annak küldetéséről szólt, szellemesen csomagolva. Ezek közül érdemes kiemelni a TRECCANI és GIUNTI T.V.P által kiadott olasz nemzeti tankönyvben való megjelenést. Botticelli Vénusz születését összehasonlítva a The Dirt of Venus című munkámmal ösztönzik a diákokat kreatív gondolkodásra különböző szempontokból, egyúttal utalva a környezetvédelmi problémákra is.
Az úgynevezett modern társadalom az életmódjával saját magának tette fel a kérdést, amely a puszta létezéséről és fennmaradásáról szól. A műanyag tengerében matatva rájön az ember arra, hogy a begyűjtés, a különválasztás, elégetés, újraolvasztás, újrahasznosítás csak ideig-óráig jelent megoldást, ugyanis számos tudományos kutatómunkában felhívják a figyelmet arra, hogy a mikroműanyagok beszivárognak sejtszinten a szervezetünkbe és ott nem valószínű, hogy legjobb, legtermészetesebb dolgot teszik velünk. A válaszadás egy másik alapanyag – ebben az ipari kenderig jutottam, amely számos megoldással biztosít bennünket a fenntarthatóságunkról. Manapság már több mint hetvenezer termék van világszerte a piacon. Műhelyt tartunk fenn Szerbiában, ahol a kenderszár feldolgozásával és annak ipari és művészeti hasznosításával foglalkozunk. A kendert mi termeljük és együttműködünk az Újvidéki Építészeti Egyetem szabadkai karával, akikkel a kitermelt, feldolgozott nyersanyagunkból kenderbetonokat, szigetelőanyagokat hozunk létre, melyeket tesztelünk, és akár tudományos munkák is születnek belőle. Ahhoz, hogy nagyobb kedvvel, odafigyeléssel álljak hozzá a kender mint alapanyag felhasználásához, művészeti és iparművészeti formákhoz folyamodom, ha kiderül, hogy létre lehet hozni belőle valamilyen finomabb művészeti formát. Iparit bármikor lehet belőle csinálni. Ami számomra nagyon fontos ennél az ipari növénynél, mely már évezredek óta része az emberi történelemnek, hogy egy hektár kender magába zár tizenhat tonna szabad széndioxidot a levegőből és a szár feldolgozása után száz négyzetméteres házat építhetünk, mely nem utolsósorban lélegző falakkal, fertőtlenített levegővel és kiváló szigetelőképességgel rendelkezik.
Jelenleg raklapokból fenntartható installációt tervezek egy fesztiválra. A méretéből és a szerkezetéből kiindulva adódik a kiszámíthatatlansága, hogy kivitelezhető lesz-e vagy sem. Utána készülök a veszprémi fenntartható kiállításomra a BLOKK ART&Design keretében. Egy éve dolgozom egy táblaképsorozaton, Viszonylagos lebegés munkacímmel, melynek tárgya a repülés, a lebegés, a kondenzcsíkok, a felhők, a kék ég. A kenderműhelyben régi és új technológiai eljárások alkalmazásán munkálkodom, a géptervezés, gépépítés újabb technológiai lehetőségei felé kacsingatva. A háború pedig mindig itt van velünk, és nemcsak én foglalkozom vele, hanem a háború is foglalkozik velem, ami a műtermi gyakorlatban úgy néz ki, hogy lassan már egy éve háborús tematikájú, hadi leltárra utaló papírkollázzsal foglalkozom, mely talán majd akkor lesz kész, ha a háborúnak is vége lesz.
