Akárcsak a képeket a falon, engem is egy kétdimenziós felület közvetítésével láttok, én azonban csak részlegesen érzékelem a képeket, a teret és benneteket. Kézenfekvő tehát, hogy ebből a helyzetből a festmény és a képernyő közötti különbségeket vegyem először számba. Néhány fontos különbség jutott eszembe, amit most megosztok veletek: a képernyő mindig temporális, azaz időben lejátszódó, folyamatosan változó, és saját valósággal nem rendelkező közvetítő felület. Ezzel szemben a festmény állandó, saját valóságot reprezentáló műtárgy, melynek állandóságával találkozva elsősorban saját változékonyságunk válik érzékelhetővé. Hiszen idővel a kép nem, de a róla alkotott véleményünk, gondolataink, tehát mi magunk változunk. A képpel való találkozáskor azok állandósága adja az önreflexió lehetőségét. A festmény koncentrált jelenlét és figyelem útján tárul fel a szemlélőnek, szemben a képernyők figyelmet megosztó vibrálásával, amely alternatív valóságok közvetítésével éppen a koncentrált figyelmet és a jelenlétet nehezíti meg, hiszen sokkal gyorsabban adja az impulzusokat, semmint, hogy be tudnánk azokat fogadni.
A képernyő folyamatosan változó jelenségei elveszik az időt az önreflexiótól, míg az állandó valósággal rendelkező képek szemlélése közben éppannyira szemléljük a festményt, mint saját magunkat, hiszen a kép általunk születik meg, bennünk válik valósággá – mindenkiben más és más módon. A festmény így nem másik valóságot közvetít, sokkal inkább saját valóságot reprezentál, melynek befogadásakor az alkotó és a befogadó, vagy ha tetszik, a kép és a befogadó valós párbeszéde születik meg. A harmadik, talán inkább gyakorlati különbség, amiről nem szabad elfelejtkeznünk, hogy a képernyőn megjelenő színeknek saját fényük van, míg a festmény pigmentjei ’csak’ visszaverik a fényt, ezért sokkal kevésbé vonzzák a tekintetet, mint amazok. Ráadásul, mivel több művet látunk képernyőn, mint a valóságban, hozzászoktunk a fénnyel telített képek ragyogó világához, amihez képest az olaj- vagy akrilfesték realitása akár halványnak, élettelennek is tűnhet. A valóság közvetítésére létrehozott technikát olyan fokra fejlesztettük, hogy az sok szempontból felveszi a versenyt a valósággal, sőt olykor túl is szárnyalja azt. Mégis, hogyan tudja megőrizni relevanciáját a festészet a technikai és a digitális képek korában? Ennek szemléltetésére szeretnék elmesélni egy történetet.
Júniusban, még a balatoni főszezon előtt egy hetet egyedül tölthettem Balatonalmádiban, amikor alkalmam volt biciklizni néhányszor azon a környéken, amely Bodolóczki Linda számára, műveinek létrehozásakor elsődleges inspirációt jelent. Felsőörs és Veszprém között a bicikliút egy fantasztikus, lila színben pompázó rét mellett vezetett el. A ragyogóan kék égen néhány sugárzóan fehér bárányfelhő szinte kézzel fogható tömege és a rét mögött zöldellő fasor hatalmas, rikító lila foltot keretezett. Szinte valószerűtlenül harsány színek, kontrasztok és mintázatok tárultak fel előttem. A látványról azonnal Bodolóczki Linda képei ugrottak be: a föld és az ég között feszülő horizontvonal, a valószínűtlenül erőteljes kontúrok, a kirobbanóan harsány színek, melyek a távlati nézőpontból szemlélve szabályos színmezőkké, geometrikus mintázatokká állnak össze a vászon síkján. A festmények egyszerre hordozzák az absztrakt gondolkodás geometrikus jellegzetességeit és a természet rendjét tükröző organikus arányokat, sőt a művész egyéni kézjegyeként olykor egy-egy személyes gesztus is helyet kap a képeken. A homogén felületek, a stilizált, rajzos formák, a szőttesként elterülő színmezők mintázatai valós tér illúzióját keltve nemcsak megidézik a táj emlékét, hanem egy lehetséges értelmezését is nyújtják annak. Bodolóczki festményein a patchworkre emlékeztető felületkezelés, és a pop-art plakátszerű látásmódja találkozik a digitális képek harsány, világító színeivel és layerszerű látásmódjával, hogy így a tájról alkotott képünknek teljesen új értelmezést adjon. Ha korábban nem láttam volna Linda festményeit, egész biztosan nem veszem észre a képek valósága és a természet közti összefüggést, és talán nem is állok meg, hogy elkészítsek egy fotót, amelyet később talán nem töltök föl (az ő képével együtt) a legnagyobb közösségi felületre sem. A művész által létrehozott valóságkép tehát visszahat az érzékelésünkre: látni, meglátni tanít, és így megváltoztatja a látásmódunkat.
A képeken feltáruló dimenziók legtöbbször horizontvonal nélküli, végtelen virtuális terekként hatnak, ahol az egymással ütköző festői minőségek; a csorgatott, gesztusszerű és a szerkesztett kontúros felületek, valamint a színkontrasztok feszültséget, konfliktust generálnak, sarkaiból billentik ki a harmonikus tájat. A festmények immár nem absztrahált tájként, hanem sokkal inkább a szubjektum, az egyén érzelmeinek színpadaként értelmeződnek. A festmények elszakadnak a látványvilágtól; a félbehagyott architektúrák, az egymásba csúsztatott rétegek, a befejezetlen motívumok, felvázolt ötletek gyűjteményeként már nem kapcsolhatók közvetlen vizuális tapasztalatokhoz. Inkább hangulatok, ritmus, zeneiség és indulat képpé formált megnyilvánulásai, melyek primer módon hatnak a befogadóra.
A kisterembe akasztott képek ismét más irányba viszik el asszociációinkat. A táj koherenciája, a horizontvonal, az egységes arányrendszer megmarad, de a színek, a színtársítások elvadulnak, a formák elrugaszkodnak a természettől, és egyre inkább holdbéli tájakhoz vagy sci-fi-filmek mesterségesen létrehozott természeti díszleteihez válnak hasonlatossá. A vészjósló színek, az olvadó felhők, a szétfolyó nap kontúrjai apokaliptikus hangulatot árasztanak. Valami nem stimmel. Mintha a digitális képernyőn szimulált valóságon hibák, digitális ’glitch’-ek jelennének meg. Bodolóczki ezeken a képeken a posztdigitális képiség jelenségeire és a virtuális valóság által okozott konfliktusokra és a válság tüneteire festői eszközökkel reflektál.
Bodóczki Linda: Monoszlóról hazafelé
KÉPEZŐ – 1024 Budapest, Keleti Károly utca 13/A
