Mindig nagy vagányság egymás mellé tenni két, időben távol eső alkotó munkáit, és felfedezni a különböző életművek közötti párhuzamosságokat. Ha ugyanis sikerül megfelelően installálni a munkákat, rámutatni bizonyos egyezésekre, akkor tulajdonképpen egy ilyen kiállítás tanúbizonyság arra nézve, hogy a művészet mégiscsak kontinuum, ahol egyes œuvre-kből kinő egy másik, majd még egy újabb. A Louis Vuitton Foundation kiállítása két eltérő generáció neves alkotóinak művei közötti rezonanciákat kutatja.
Fotó: Barabás Zsófi
Elementáris erővel hat ez a kiállítás a nézőre: monumentális vásznakat látunk, amelyek tobzódnak a színekben. Meditatív terek követik egymást, ahol sokkal több történik, mint a két életmű összevetése. És valószínűleg épp emiatt vonzó a kiállítás: mert nem iskolás módon sorolja a tematikai és formai hasonlóságokat, hanem zsigeri élményeket kínál a látogató számára. Az egyik mű úgy hat, mint egy oltár, amely előtt órákig lehet üldögélni, míg egy másik szinte sokkolja a nézőt a lendületével vagy épp a finomságaival. A térben haladva a befogadó egyik ámulatból esik a másikba, a kései Monet-k levendula lilái mellett képtelenség elmenni, Mitchell pasztózus színfoltjai pedig szintén sok időre lekötik a tekintetet. Olyan hihetetlenül érzéki ez a tárlat, hogy szinte teljesen más tudatállapotba kerül a látogató ezeket a műveket nézve.
Fotó: Barabás Zsófi
Természetesen nemcsak a vásznak elképesztő ereje az, ami miatt „működik” ez a kiállítás, hanem mert nagyszerűen sikerült a képeket egymás mellé rendezni. Azt első terem a reflexiókról és a tükröződésekről szól, olyan munkák szerepelnek itt, amelyekben a vízi és a növényi világ olvad egymásba. Tavaszi zsongást idéznek a vásznak, amelyeken az apró vagy éppen pasztózusan felvitt foltok nyüzsgővé teszik a kompozíciókat. Joan Mitchell Champs című diptychonjának két tábláját fehér sáv keretezi, így az egész művet fénnyel telítve, Monet pedig a pasztelles árnyalatok használatával éri el a nap jelenlétét.
Fotó: Marc Domage
Olyan Monet-vásznak szerepelnek a következő teremben, amelyeken növényi indák, tekeredő algák vagy éppen lelógó fűzfaágak definiálják a teret. A kurátorok ezekhez olyan Michell-festményeket párosítottak, amelyeken a kompozíciók tekergő vonalakból, hosszanti ecsetvonásokból állnak össze. Az ötvenes években készült Cím nélkül munkán a terpentinnel hígított festék a víz folyását, csorgását idézi meg, míg a kontrolláltan összefűzött kék és zöld vonások a vízi vegetációt juttatják eszünkbe. A Cercando un ano kusza ecsetvonásai Monet szénakazlait idézik, a gesztusszerűen felvitt színek ciklonként veszik birtokba a kép terét.
Fotó: Marc Domage
A következő tematikai egység a kert, amely mindkét alkotónál érzelmekkel és érzésekkel teli tér. A természettel való kapcsolódás szenzuális élmény, a fehér alapra kerülő sárgák, narancsok, zöldek izgalmasan vibrálóvá teszik a festményeket, ugyanakkor az is bámulatos, ahogyan Monet-nál a látvány fokozatosan absztrahálódik, ahogy a líraiságot felváltja a lendületesség. Mindkét alkotó gyakran festett emlékezetből, így ezek a vásznak az emlékeik és egyben a bennük lecsillapodott élmények manifesztációi is.
Fotó: Marc Domage
Impozáns válogatást kínál a kiállítás Monet Vízililiomok sorozatából, amelyek frízszerűen kerültek az egyik íves falra. E vásznakon Monet teljesen elhagyta az eget és a horizontot, a tó egy adott szakaszára rázoomolva alkotta meg kompozícióit. Olyanok a képek, akár a töredékek, amelyekben a szabad gesztusok feloldják a konkrét témát. Izgalmasan hatnak mellettük azok a Mitchell-munkák, amelyek szintén a tértelenség érzetét keltik. Ezek a művek az alkotás örömét hirdetik, azt a pillanatot, amikor a festő kezét nem köti a konkrét látvány visszaadásának kényszere.
Fotó: Marc Domage
A kiállítás egyik sötétebb, intimebb terében látható Monet Tavirózsa (1917–1919) és Mitchell Folyó (1989) című képe, amelyek ebben a szoros közelségben igen intenzív párbeszédet folytatnak. Mindkét munkán a fehérek dominálnak, a világosan hagyott alapra éteri finomsággal kerültek fel a zöldek, kékek, sárgák és mályvák. Mindkét kompozíció a tágasság, a táj végtelenségének érzetét kelti. Monet rövid ecsetvonásai mintegy kalligrafikusan írják le a víz folyását, Mitchell diptychonjának kifejező gesztusában pedig ugyanez a téma más intenzitással jelenik meg.
Fotó: Marc Domage
Ha pedig eddig még nem került eksztázisba a látogató, akkor az utolsó termekben ezt már biztosan nem ússza meg, hiszen itt különösen páratlan műveket láthat. Claude Monet Agapanthus triptychonja majdnem 13 méter hosszú mű, amelynek egyes darabjai három különböző amerikai múzeum tulajdonában vannak, és Európában 1956 óta nem láthattuk őket egyben. Monet közel tíz éven át dolgozott rajta, és ő maga is az egyik legfontosabb művének tartotta. Ezt követően pedig Joan Mitchell La Grande Vallée sorozatának tíz darabját lehet megtekinteni, amelyek együtt szerepeltetése szintén kuriózum, hiszen utoljára erre 1984-ben volt példa. Ezeken a műveken elképesztő módon tobzódnak a színek, élénk és felszabadult érzeteket szülve a nézőben.
A kiállítás egyik nagy erénye, hogy megmutatja, Mitchell Monet-hoz hasonló érzékiséggel alkotta meg kompozícióit, s azt is láttatja, hogy a kései Monet tulajdonképpen elég nagy „rock’n’roll arc” lehetett a saját korában.
A Monet-Mitchell, Dialogue kiállítás a párizsi Louis Vuitton Foundationban február 26-ig látogatható.
