Minyó-Szert Károly / Páros

 

A Páros árnyképek sorozata rávilágít az „elmosódó TE” problémájára. Arra, hogy a világ közvetlen „megszólítása”, „képzete”, „személyessége” halványulóban van. (Ez a TE-képzet erősen kötődik ahhoz, hogy benőséges viszonyba igyekszünk kerülni a világgal, mint az Én a Te-hez, a Másikhoz.) Ez a Te egyszerre vonatkozik a másikra, a világra, sőt önmagunkra is: belső monológunkban önmagunkat is a legbensőségesebben és a „legszorosabban” így szólítjuk meg. Ez tehát elsősorban viszony, amelyen keresztül az ember a „világban való otthonosságát” szó szerint „képezi”. Egy emberi hétköznapi álláspont, amelynek ugyanúgy része az önmagunk átadása, a bizalom, a szellemi-lelki tér, s az otthonosság. Ezt a Te-viszonyt, eddig is „ködképek” ülték, de most a technológiák (például a szelfi) által vészesen kezd halványodni, mintha ezer milliárd darabra hullana, nem folytonos, és sokszor nem „felidézhető”. (Ezt a Te-viszonyt már többen gondolkodásuk középpontjába helyezték, például például Buber, Rosenzweig, Lévinas és még sokan mások.)

 

A képalkotás digitális Nagy Bummja óta a halványodás globális és mindennapi lett. Az én, a te, az ő, a világ mintha valóban csak adatokból állna, hálózati kapcsolatok interakciója lenne (amiképpen ezt a hurok-kvamtumgravitációs elmélet is hirdeti, amely szerint csak azért van idő, mert „nagyon elmosódva” látunk – az egészen kis részeknél nincs idő, mint ahogy a nagy, kozmikus viszonylatokban is elhanyagolható az idő a világot leíró képletekben). A kérdés tehát az, hogy a nagy elmosódás tisztázásával mi marad az emberi kéznél lévő nézőpontból.