A címben idézett, 1985-ben írt sorok akár Reigl Judit ars poétikájának is tekinthetők. A semmi, a véges és a végtelen, s a világmindenség erőinek kitett ember mint filozófiai és egzisztenciális kérdés és mint festői probléma egyaránt foglalkoztatta.
Művészi pályájának különféle dimenzióit négy kiállítás mutatta be idén, születésének centenáriumán. Indult a sor tavasszal a Kálmán Makláry Fine Arts Galéria „Négy apostol” Rómában, amely a négy Szőnyi-tanítvány, Reigl Judit, Böhm Lipót, Bíró Antal, Zugor Sándor 1946–1948 közötti olaszországi ösztöndíjas időszakának eddig rejtőzködő, korai munkáit tárta elénk. Majd nyáron a Szépművészeti Múzeum Haláltánc kiállításán Reigl Judit utolsó sorozatának, a Haláltáncnak rajzai kerültek középpontba, Holbein Haláltánc metszeteivel párhuzamba állítva. S a művészre olyan inspirálóan ható alkotások köré szerveződött a tárlat, mint Courbet Birkózókja, amelynek nyomán megalkotta saját parafrázisát. Végül az őszi szezonban a Kiscelli Múzeum Templomterében a Szárnyalás- Vol-Flight Reigl periférikusnak tartott figurális műveit mutatja be, a Műcsarnok pedig nagy, átfogó életmű-kiállítással – Reilg 100/ Reigl Judit és a Második Párizsi Iskola – zárja a sort.
Reigl alkotói pályája során fontos szerepe volt a nagy találkozásoknak. 1950-ben Párizsba érkezve Hantai Simon által kerül kapcsolatba a szürrealisták pápájával, André Bretonnal, aki a Galerie a l’Étoile scellée-ben rendez neki kiállítást. Breton csodálattal hódol művészete előtt: „Ön olyan eszköztárral rendelkezik, amely lenyűgöz engem, és biztos vagyok benne, hogy hatalmas dolgokra képes” – Reigl mégis úgy dönt, a maga egyéni útját járja. Bretonnak írt levelét a Kiscelli Múzeum kiállításán olvashatjuk, amelyben egy magyar közmondással indokolja döntését: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Új támogatója Otto van de Loo műkereskedő lesz, akinek müncheni galériájában 1958–1966 között rendszeresen szerepel. 1976-ban ismerkedik meg Catherine Thieck kurátorral, a Galerie de France későbbi igazgatónőjével, több kiállítása rendezőjével. Ilyen sorsszerű volt a találkozása 2004-ben Makláry Kálmánnal is, aki a művészt a hazai nagyközönséggel ismertette meg.
2005-ben a Műcsarnok Makláry Kálmán ösztönzésére rendezte meg Reigl Judit első magyarországi életmű-kiállítását, ahogy a mostani tárlat is a Műcsarnok és a Kálmán Makláry Fine Arts Galéria közös rendezése, amelyet kurátorként Makláry Kálmán jegyez.
A Műcsarnok négy nagytermén átívelő kiállítás a korai figurális művektől a 2010-es Madarak sorozatig rajzolja fel Reigl alkotói pályáját, de leginkább a ma is fontosabbnak tartott absztrakt munkáira helyezi a hangsúlyt. Külön érdeme még a tárlatnak, hogy kitekintést nyújt a Második Párizsi Iskola 1945–1965 közötti időszakára. Röviden összefoglalja a korszak irányzatait, illetve felvillantja azooknak a főleg magyar származású absztrakt művészeknek (Kolozsváry Zsigmond, Hantai Simon, Szóbel Géza, Braun Vera, Vajtó Ágota, Rozsda Endre, Fiedler Ferenc, Bíró Antal, Kallós Pál) alkotásait, akik Reigl pályatársai, sok esetben eszmetársai voltak.
Pár korai, az itáliai ösztöndíjhoz kapcsolódó figurális festmény (Halászpár 1948, Róma 1947, Autóstoppal Ferrara és Ravenna között 1948–1950) mellett az első terem falait a Párizsba érkezés után született absztrakt művek uralják. A Kozmikus absztrakció (1951–1953), a Villanás (1953–1954), A semmi szétzúzása (1954) nonfiguratív munkáin már ipari anyagokat használ, és megjelenik a dörzsölés, a kaparás, a maszatolás. Kalligrafikus művein visszatérő motívum a Möbius-szalag.
Saját festői nyelvére a Bretonnal és a szürrealistákkal való szakítás után talál rá. A Robbanás sorozatban (1955–1958). Reigl saját testét használva különféle anyagokkal kísérletezik. Sötét vagy fehér alapra szórja fel ipari festék és lenolaj kevertékét, és az így keletkezett halmokat egy hajlított függönyrúddal roncsolja szét. A képek a test és vászon, az anyag és energia küzdelméből születnek meg, ahol a gesztus, a mozgás, a dinamika, az energia dominál. A művész improvizál, nincs előre eltervezett koncepció. A hangsúly a festés folyamatán van.
Erős színcsíkok (narancs, sárga, vörös) alkotnak kontrasztot kiterjedt fekete festékmezőkkel a második terem Tömbírás (1958–1965) sorozatán, mely a Robbanás folytatása.
A súlytalanság élményei (1964–1966) sorozatában a vászon széleinek vastag fekete kerete teremt ellentétet a középső üres felületekkel. A Guano (1959–1964) sorozat képein Reigl elrontott vagy rossznak tartott vásznait festi újra, sötét, többrétegű felületeket létrehozva, ahogy a tengeri madarak vagy a denevérek teszik ezt a sziklafalakkal. Ebben a teremben kapott helyet az Ember (1967–1970) sorozat négy figurális festménye is. Reigl ugyanis nem tett különbséget az ábrázolás és az absztrakció között. Életművében folyamatosan jelen van a kettősség, ahogyan képein hol az élénk színek, hol a fekete-fehér felületek dominálnak. A sorozat képein piros, sárga, kék felületekből emelkednek ki az erős fekete kontúrokkal megrajzolt, hatalmasra nagyított emberi torzók.
Olyan zenei ihletésű sorozatok alkotásai adják a harmadik terem központi témáját, mint a Folyamat (1973–1985), A fúga művészete (1979–1982). A műtermében lelógatott vásznakon a zene ritmusára körbejárva szivaccsal hagyott nyomott. Járkálás közben a zene diktálta a mozdulatokat, így ezek a művek a zene és a festészet kapcsolatának újszerű aspektusát teremtették meg.
Itt kaptak még helyet a Gomolygás, csavarás, oszlop, fém (1982-84) és a Hidrogén, fotonok, neutrinó (1984–1985), a világegyetem természetét kutató sorozatainak művei. A Gomolygás sorozat fémfestékkel színezett hatalmas függőleges vásznai építészeti díszként hatnak, a rájuk eső fénytől vibrálnak, színeiket váltogatják.
Az utolsó terembe kerültek a figurális művek és a tusrajzok, erősen reflektálva a Kiscelli Múzeum kiállítására. Látható a Lepel-kódfejtés (1973) temperasorozat egyik vászna és a Bejárat–kijárat (1986–1988), Szemben (1988–1990), Kint (1993–1999) sorozat egy-egy darabja. Egy még olaszországi ösztöndíjas évei alatt látott kép, egy ajtóban álló férfi volt az ihletője ezeknek a műveknek. Mint Reigl említi, egész délután próbálta lerajzolni a látványt, de sehogy sem sikerül megragadnia. Később a Lázár feltámasztása bibliai történetével összekapcsolva újra meg újra kísérletet tett a lebegő figura megörökítésére. A képeken néhol csak üres ajtót látunk, nagy monokróm felületeket (Bejárat–kijárat 1981), máshol az emberi figura is megjelenik az ajtónyílásban (Kint 1988). A 2001-es New York-i merénylet felvételeit látva a művész visszatért a repülés témájához, amely egész életében izgatta Michelangelo Utolsó ítélete, a Rómában látott katakombafestmény, a Lázár feltámasztása, illetve Ikarosz mítosza hatására. Most már azonban nem az emelkedés (Utazó 2000), hanem a zuhanás foglalkoztatta a Word Trade Centert ért támadás hatására készült képsorozatán.
2010-ben visszakanyarodik a kalligrafikus tusrajzhoz, a Jelenlét (1958) illetve Gesztusok (1965) sorozatának világához. A Madarak sorozat műhelytitkairól a Kiscelli Múzeumban láthatjuk Gát János videóját. A madárszerű kalligrafikus jelek a gyengülő, fizikailag romló test börtönéből kiszabaduló szellem szabadságának jelképei.
A Reigl Judit 100/ Reigl Judit és a Második Párizsi Iskola című, 2024. január 28-ig a Műcsarnokban látogatható tárlat méltó lezárása a centenáriumi kiállítás-sorozatnak átfogó képet adva egy folyamatosan megújuló festői életútról, jól kiemelve annak csomópontjait.
