Ritkán fordul elő. Nagyon sok tervet, ötletet cipelek. Nem tudok szemet hunyni a világpolitikai történések felett, legjobban a háború és a béke izgat, az ukrán, az izraeli, a palesztin kérdés, amiről több plakátot is készítettem. Mindig is jellemző volt rám, ha valamit fontosnak tartottam, legyen az bármilyen kényes téma, azt bátran vállaltam. Ez számomra evidens volt, hiszen ebben a szellemben nőttem fel, és életem során bármikor szabadon reflektálhattam olyasmire is, amivel esetenként mások nem tudtak azonosulni. Az, hogy magamat adom, számtalan veszéllyel jár.
Mikor volt kockázatosabb? A rendszerváltás előtt, után vagy napjainkban?
Ha nem egyforma módon is, de mindhárom időszakban. Eleinte csak a kulturális témájú plakátokkal akartam jelen lenni. De mivel én már éltem a szocializmus idején – 1950-ben születtem –, későbbi alkotásaimba is becsempésztem valamilyen politikai üzenetet. Például Sándor Pál Szerencsés Dániel című 1983-as filmjének plakátján elég egyértelműen utaltam az 1956-os forradalomra azzal, hogy a magyar nemzeti színű, lyukas zászló redőiből egy üvöltő arc rajzolódik ki. S ahogy közeledtünk a rendszerváltás felé, lépésről lépesre jöttek az újabb utalások. Pinczehelyi Sándor 1986-os kiállításának plakátjára egy „Előre” feliratú úttörőöv szorításában kibuggyanó szőrös, dagadt has fotója került, az 1988-as Nem bántja a szemét!? című poszteremen pedig feltűnik az Élet és Irodalom összegyűrt újságoldala, jól láthatón a jogállamiság szóval, amiről az egyik írás szólt, a szintén 1988-as a Hasonlat című, Stefanovics Péter kiállítására invitáló plakátomon pedig egy megfeszített vörös csillag áll a fókuszban. Ez utóbbi két alkotásom kiverte a biztosítékot, mindkettőt betiltották. Az ugyanebből az időből származó Erdély című plakátomat viszont az akkori művelődési miniszter, Köpeczi Béla ujjongva fogadta. Nem azt mondom, hogy szándékosan kerestem az ilyen lehetőségeket, inkább ráéreztem az adott történelmi pillanatra. Aztán elmúlt az euforikus állapot, lecsengett az egész. Idejekorán rájöttem, hogy a rendszerváltás, mint olyan, megbicsaklott. Attól kezdve nem az alkotó értelmiségi ellenállás motivált, hanem a magánemberként megfogalmazott kritikus hozzáállás. Azt láttam, hogy az ország nem jó irányba halad, aminek már 2000-ben hangot is adtam a United Colors of Hung(a)ry 2000 című plakátsorozatommal.
Pócs Péter: Állj ki Ukrajna mellett (2023)
Pócs Péter: Háború és Béke (2024)
A rendszerváltás után szinte egyik pillanatról a másikra megváltozott a plakátművészek helyzete, mivel elfogytak a kulturális témájú, köztük színházi, filmes megrendelések. Ezzel a plakátművészet utcán betöltött szerepe is átalakult, jó esetben kiállítótermek falai közé szorult. Vajon a szókimondás és a betiltás tekintetében történt fordulat?
Azt kell mondjam, az „átkosban” könnyebb volt. Amikor 1983-ban hazatértem az emigrációt felkereső bécsi, párizsi, müncheni körutamról, az azt követő egyik házkutatás során elkoboztak tőlem egy bőröndnyi könyvet és egy Mamiya RB67 fényképezőgépet. Ezzel négyezer nyugatnémet márkás kárt okoztak és a bíróságon kaptam fél év felfüggesztett szabadságvesztést, amit megválthattam. Abban az időben Kecskeméten laktam. Mély levegőt vettem, felkerestem egy megyei potentát személyt, hogy legalább az útlevelem visszaszerzésében segítsen. Ő némi malíciával ekként válaszolt: „Petikém, ezt a békát le kell nyelni.” És valóban, az akkori családomnak semmi baja nem esett, egzisztenciálisan egy fillért nem vesztettünk. Sőt, hasznomra vált, hogy az ügy kapcsán reflektorfénybe kerültem, és több munkalehetőséget kaptam a „másik oldalon” a másként gondolkodó és viszonylag szabadon mozgó vállalkozói körtől. Ma ez nincs így. Két éve indok nélkül kirúgták a feleségemet a diplomata állásából. Azóta megtudtuk, hogy ez a politikai tartalmú plakátjaim miatt történt. Ennek következtében lényegesen megcsappantak a forrásaink és nehezebbé vált a megélhetésünk. Kifejezetten örülök, amikor Lukács fiam használt ruhákat kap az ismerőseinktől, mert azok mérete nekem is megfelel. Lám, így mulat ma egy magyar akadémikus.
Pócs Péter: A játéknak vége (2024)
Akadémikus?
Igen, tavaly ősszel tartottam a székfoglaló előadásomat a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián. Visszatérve az előző témához: igen, mára beszűköltek a plakátkészítés lehetőségei. A „szabad versenybe” való beszállás egyik következménye az lett, hogy attól kezdve nem egyes kulturális intézmények keresik meg közvetlenül a művészeket tervezésre, hanem egy-egy ügynökséggel kötnek szerződést, ők osztják le a feladatokat. Aki nem tartozik a holdudvarba, azok nem kapnak munkát. Ebben a felállásban az autonóm gondolkodók nem sokra számíthatnak. Magyarországon a generációk közötti ellentét érezhetően feszült, a fiatalok nem becsülik az idősebbeket és nem használják azok tudását. Rettentően fáj a szívem, mikor Lengyelországban vagy máshol ennek az ellenkezőjét látom.
Családi okok miatt karrierje csúcsán elhagyta a szülőföldjét, diplomata felesége révén tizenöt évig külföldön élt. Miközben világot látott, itthon lenullázta magát?
Ennek nemcsak az elköltözés volt az oka. Akkoriban építkeztünk és anyagi nehézségekkel kellett szembenéznünk, ez is közrejátszott a távozásunkban. „Fénykoromban” sem kerestem valami jól, gyakran előfordult, hogy nem fizetett a megrendelő, vagy az el nem fogadott vagy betiltott plakátjaim miatt kerültem szűkös anyagi helyzetbe. Abban igaza van, hogy az „emigrálással” leírtam magam idehaza, de azt is hozzátenném, hogy soha nem jártam pofavizitekre. Habitusomból fakadóan sokszor mondtam nemet bizonyos felkérésekre. Számtalan plakátkönyvből kihátráltam, mert nem értettem egyet a szerkesztő vagy a művészettörténész válogatásával. Harminc éve nem küldök a Békéscsabai Alkalmazott Grafikai Biennáléra anyagot, mert nem szimpatikus a vezetés hozzáállása. Az a típusú ember vagyok, aki felégeti maga mögött a hidat, hogy még véletlenül se tudjon visszamenni.
Pócs Péter: Víz (2024)
Ezeket figyelembe véve nehéz volt az újrakezdés?
Nem ment könnyen. Sokat segített, hogy bekerültem a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé, ami önmagában véve is óriási megtiszteltetés. Egyfajta erkölcsi tartást és elkötelezettséget jelent számomra, illetve morális kérdésekben való példamutatást. A Fészek Művészklubban 2022 végén az utóbbi tíz évben külföldön született politikai plakátjaimat mutattam be, 2024 nyarán a FUGA Budapesti Építészeti Központ adott otthon az „átokplakátjaimnak”, nemrég pedig az Arte Galéria és Aukciós Irodában állítottam ki és bocsátottam árverésre ugyanezt a kollekciót. Ezek a művek már nem ofszetnyomással, hanem digitális technikával készültek, ami újabb mérföldkő a pályámon. Szerencsére a régebbi munkásságom sem ment feledésbe, a Kiscelli Múzeum éppen a nyomtatott plakátjaimból szeretne vásárolni a gyűjteményébe.
Pócs Péter: Március (2020)
Ne feledjük, mára digitális termék lett a plakát!
Nincs ezzel baj, ha jól használjuk. Lehetővé teszi a gyors reflektálást, a legtökéletesebb minőséget és a reális példányszám elérését. A terveket B0-ás formátumban (1000 × 1400 mm) valósítom meg, kinyomtatni pedig B1-es formátumban (700 × 1000 mm) szoktam. Az értékesítéssel kapcsolatban még kevés tapasztalatom van. A vásárlók és a gyűjtők komoly összeget hajlandók fizetni a digitális plakátjaimért, melyek mindegyike szignált és sorszámozott. Nemrég árverésre vitték a műveimet, amire a munkásságom során eddig még nem volt példa. Ma már lehet papír nélküli tárlatot rendezni, kivetített állóképekből, melyek kreatívan összefűzve akár egyfajta moziélményt is nyújthatnak. Tanulom a kor által felkínált lehetőségeket. Az interneten szörfölve azt tapasztalom, hogy a technikai robbanásnak köszönhetően a plakát mint kifejezési forma hihetetlenül népszerűvé vált, tekintélyes azon fiatalok száma, akik ezt a műfajt választották. Mára jócskán megszaporodtak a bemutatkozás fórumai is, megannyi művészeti fesztivál, csoportos képzőművészeti kiállítás létezik a nagyvilágban, amíg a rendszerváltó idők előtt örültünk, ha eljutottunk Varsóba, Brnóba, Krakkóba, később pedig a világ egy-két egzotikusabb városába.
Természetesen! Skandináviához mindig is vonzódtam, Finnországból sok kollégát ismerek, több kiállításom volt ott, és zsűriztem is náluk. Dániáról hasonló élmények jutnak eszembe. Kiutazásunk előtt két hónappal érkezett egy levél, amelyben az egyik legismertebb dán plakátművész kért tőlem egy alkotást, hogy az általa kedvelt emberek, barátok is részesei lehessenek a tárlatának. Direkt nem írtam meg neki, hogy a megnyitó idején már ott fogunk lakni. Volt is nagy meglepetés, amikor személyesen jelentem meg az eseményen. Lelkesen fogadott, majd amikor kiderült, hogy négy évig maradok, megjegyezte: „Megérkezett a konkurencia!” Voltak önálló bemutatkozásaim, és segítettem összehozni a magyar rendszerváltás plakátjaiból rendezett Magyar karma című kiállítást, amely Koppenhágában, majd Budapesten volt látható. Életem legnagyobb, legsikeresebb tárlata Albániában volt. A kiállítást a tiranai Nemzeti Galériában a kulturális miniszter nyitotta meg. Korábban nem is volt még náluk plakátkiállítás! Az összes Pócs-plakát megtalálható a gyűjteményükben, amit óriási dolognak tartok, noha a világ számos múzeumában is fellelhetők az alkotásaim. Kenyában is eltöltöttünk négy évet, de nem éreztem késztetést az alkotásra. Esetükben nem beszélhetünk európai értelemben vett képzőművészetről, nincs kiterjedt galériahálózatuk sem. Csodálatos ország, csodálatos adottságok, csodálatos emberek – nekem a feltöltődés időszaka volt. Egyik legnagyobb élményem, hogy a semmi közepén összebarátkoztam egy maszáj törzsfőnökkel, akivel időnként interneten levelezünk.
Végül azt kérdezem, sikerült-e átörökítenie a tehetségét és tudását a gyerekeinek?
Szerettem volna, de tökéletesen nem sikerült. Kiskorában mindkét lányom, Judit és Eszter szívesen üldögéltek a rajzasztalaink alatt, mert ahhoz volt kedvük, és a kezükben csak úgy sercegtek a filctollak. Mindketten művészek lettek. Lukács fiam érdeklődése más irányú, őt a technika, a számítógép érdekli. Tizenéve azért végeztem el a Soproni Egyetem ipari termék- és formatervező mérnök szakát, hogy taníthassak, de erre még nem került sor. Elmúltam hetvennégy éves, de szellemileg friss vagyok, úgyhogy állok elébe az újabb kihívásoknak.
Nyitókép: Pócs Péter Izrael és Izrael–Palesztina című plakátja
