Az amerikai Frank Meshberger (és követői) szerint a Teremtő és angyalainak csoportja nem lehet más, mint az emberi agy keresztmetszete.

I. Az állítólagos „Michelangelo-kód”

Miután brazil anatómusok, Gilson Barreto és Marcelo G. de Oliveira tüzetesen megvizsgálták a mennyezetfreskó minden motívumát, kijelentették, hogy számos emberi szerv, csont, ideg stb. anatómiailag pontos művészi lenyomatát sikerült azonosítaniuk a freskón. Ráadásul az általuk detektált „emberi szervek” rendszerint tematikusan is illeszkednek az adott képrészlethez, így Michelangelo – akár tudatosan, akár öntudatlanul – mintha már a kibontakozóban lévő „természettudományos” világképet is integrálta volna ebbe a szintetikus remekművébe, az antik és keresztény világrendhez hasonlóan, amit egyébként Az utolsó ítélet „heliocentrikus” kompozíciója kapcsán előttük már többen is felvetettek. Más kérdés, hogy a brazil kutatók Az igazi Michelangelo-kód című, 2006-ban megjelent könyvéből arra semmiféle választ nem kaptunk, kinek akart volna üzenni ezekkel a bizarr, rejtélyes és alig észrevehető motívumokkal Michelangelo? 

A Teremtő, mint emberi agy
 

II. A „kozmikus” szobrok elmélete

Egyes szakértők, például Charles de Tolnay (1899–1991) szerint Michelangelo szobrai egyfajta „kozmikus szimbólumok”. A szobrokon a bal oldali végtagok mozdulatai minden esetben a sötétség erőit, míg a jobb oldali végtagok az élet pozitív energiáit jelképezik. (Dávid is bal oldalról várja ellenfelét, a képzeletbeli Góliátot. Szent Istvánnak sem véletlenül a jobb keze mumifikálódott). Emellett az egymással ellentétes őselemek is szerepet kapnak a történetben, és tovább szilárdítják a kontrapunkt alapú kompozíciót: Mózes haja és szeme maga az eleven tűz, szakálla leomló hegyi zuhatag (amely úgy válik ketté az ujjai között, akár a Vörös-tenger), sziklaként kidomborodó térde az anyaföld, míg a márvány anyagszerűségére fittyet hányó hatalmas köpönyeg nem lehet más, mint a szél szimbóluma.

Mózes
 
Ez az analógiamintázat a végtelenségig folytatható lenne: Mária hatalmas leple (Pietà) egyaránt lehet könnyekként áradó katarakta, tehát alapvetően víznemű közeg; ugyanakkor éjsötét földbelső is: a márványba vésett redőkben lapuló számtalan üreggel, tárnával kavernával. Dávid király szemében szintén ott loboghat az a bizonyos tűz, míg parittyája egyértelműen a szél motívumához kapcsolódik; győzelme is sokkal inkább a szellem diadala, semmint a nyers erőé! Ezen elmélet alapján Michelangelo művészete részben a (jungi) kollektív tudat (vagy tudattalan) mitikus mélyrétegeiből táplálkozott, nem véletlenül tanulmányozta elmélyülten Sigmund Freud is a Mester munkáit.

Érdekességképp jegyzem meg, hogy néhány ősi teremtésmítosz szerint a világ egy kozmikus méretű óriás széthulló testrészeiből keletkezett. A kínai mitológiában Pan-Ku mítosza beszéli el a világ teremtését: miután Pan-Ku meghalt, utolsó lélegzetéből lett a szél és a felhők, öblös hangjából a mennydörgés, szemeiből a Hold és a Nap, húsából a föld, csontjaiból a sziklák, négy végtagjából a négy égtáj, véréből és verítékéből a víz és a harmat, ereiből a tengerek és a folyók, fejéből és térdeiből a sziklák stb. A skandináv Edda-énekek is hasonlóképpen beszélik el a világ teremtést. Ezekben a szakrális szövegekben egy Ymir nevű ősóriás istenek általi szétdarabolásáról olvashatunk:

Ymir húsából
hasították a földet,
véréből vették a tengert,
hegyekké csontjait törték,
hajából csomóztak erdőt,
eget koponyája kerít.

Szempilláiból alkották
a szíves hatalmak
az Emberhont az emberfiaknak;
háborgó felhőket
habartak agyvelejéből,
létével lettek mindenek.

Grímnismál – Grímnir-ének 40–41. – Tandori Dezső fordítása 

 

 Pan-Ku