Cuteness, azaz cukiság névre keresztelte a szakirodalom az új művészeti trendet, amelyet elsősorban a Milleniál és Z generációhoz kötünk, pedig gyökerei a kilencvenes évekre nyúlnak vissza. Nagyon friss, nagyon trendi téma ez, nem véletlen, hogy a bécsi Kunstforum májusban vaskos tanulmánykötetet jelentetett meg róla, nyáron pedig a budapesti Ludwig Múzeum csoportos kiállítása járja körül a jelenséget.
Zavarban vagyunk, mert esztétikai fogalmaink szerint az aranyosnak, a cukinak inkább a gyerekkorhoz, sőt a giccshez van köze, semmint a művészethez. Miközben körvonalazódik a szakmai konszenzus, hogy a jelenséget nem lesöpörni, hanem vizsgálni kell, hiszen nagy mértékben terjedt el az elmúlt években, s több generáció rezonál rá, bár mindegyiknek másképpen épült be a gyakorlatába.
Mára leginkább az határozza meg a vizualitáshoz való viszonyunkat, hogy mit látunk az interneten, mit fogyasztunk online. Nem véletlenül tartják jelenleg az art world egyik legfontosabb színterének az Instagramot. Az online felületeket pedig elárasztják a kiscicás és egyéb cuki videók, könnyed, játékos képek, ezeket lájkolják és osztják meg a legtöbben, mintegy hangulati elemként, kedélyjavító eszközként. A cukiság az első esztétikai kategória, amivel az életben találkozunk: nemcsak egy csecsemő cuki, hanem a tárgyai, a játékai is azok, azaz a cuteness élményével találkozik az ember először, még ha nem tud is róla. Egyszerűen szólva, az aranyos tárgy tipikusan olyan, amely egy csecsemő élőlényre hasonlít. Az antropomorfizmus, az ókor óta létező stratégia a rokonszenv kiváltására, és különösen vonzók a cuki figurák, amikor az animáció varázslatán keresztül életre kelnek a rajzfilmekben.
Pszichológiai vizsgálatok bizonyították, hogy egy kerek arc kedves arckifejezéssel, aránytalanul nagy szemekkel és vidám színekkel kombinálva gyengéd és sebezhető érzést kelt, ami a gondoskodás és a védelem vágyát ébreszti fel. Az aranyos tárgyak azért vonzók, mert veszélytelennek, s ami még fontosabb, birtokolhatónak tűnnek. Éppen ezeket a bevett magyarázatokat vizsgálják a cukiság művészei. Megkérdőjelezik a cuteness egyértelműségét és spektrumként fogják fel, aminek az egyik véglete a nagyon cuki plüss kiskutya, a másik véglete pedig a hátborzongató, a horrorfilmek édes kislánya. Több mű játszik ennek a kettősségével. Mások a cuteness sebezhetősége felől közelítenek, és az erőhöz való viszonyát próbálják megérteni. Vajon igaz-e, hogy mi birtokoljuk a cuki figurákat, mi gyakoroljuk a hatalmat fölöttük, ahogy első pillantásra látszik, vagy éppen ellenkezőleg, attól, hogy ilyen megnyerők, ragaszkodást váltanak ki és érzelmileg függünk tőlük, s így meg tudják fordítani a történetet?
A cute-izmus hazája Ázsia, de már nemcsak Kínában, hanem Amerikában is létezik a Cute Studies, egyetemi keretek között kutatják a cukiságnak szociológiai, pszichológiai és művészeti vonatkozásait, megjelenéseit. Kezdetben pedig leginkább Japán virágzó kawaii kultúrája (Hello Kitty-jelenség, a lányok iskolai egyenruhája, nagy szemű animációs karakterek) játszott döntő katalizáló szerepet abban, hogy a jelenség globálissá vált. A kezdetek az 1990-es évekre nyúlnak vissza, és neves japán művészek, Takashi Murakami és Yoshitomo Nara nevéhez fűződnek. Annak ellenére, hogy szorosan kapcsolódik az infantilishoz, a cukiság jelenléte és hatása a populáris kultúrában jóval túlmutat a gyermekkoron. A jelenség első kutatója, Sianne Ngai 2012-ben megjelent The Zany, The Cute, and the Interesting (A paprikajancsi, a cuki, az érdekes) című kötetében már arról írt, hogy a cuki/aranyos figurák az érzelmek meglepően széles skáláját mutatják a gyengédségtől az agresszióig, és ő hívta fel először a figyelmet arra, hogy csak látszólag vannak alárendelt szerepben.
Az elmúlt években a cukiság esztétikája beszivárgott Instagram hírfolyamainkba, kereskedelmi tereinkbe, és a trendszetterek, celebek, hírességek stílusának szerves részévé vált. Ironikus módon, ahogy a politikai és társadalmi helyzetek egyre bonyolultabbakká válnak, a felszínen egyszerűnek és barátságosnak tűnő cute-izmus egyre nagyobb teret hódít. Egyelőre nehéz eldönteni, hogy ez a tagadás egyik formája-e, vagy éppen egyféle új megküzdési mechanizmus. Azzal ugyanis, hogy a cukiság érzések sokaságát testesíti meg, eszköze lehet a falak lebontásának, a párbeszéd elindításának és a gyógyulás elősegítésének. Fiatal művészek úgy vélik, a cukiság nem menekülés, hanem egyik létező feldolgozási módja a világ jelenségeinek. Egy cuki művészeti munkával találkozva, mindenki maga eldöntheti, hogy az pusztán egyszerű vigasz vagy sokkal több annál. A magyar művészek közül leginkább a külföldön élő Bozó Szabolcsot szokták ehhez a trendhez kapcsolni, de az ő esetében sem könnyű eldönteni, hová fog kifutni a pályája. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy milyen gyorsan, milyen magasra jutott a nemzetközi színtéren: jelenleg ő a legmagasabb áron eladott magyar művész a világban.
Maja Djordjevic - Love Story 2017
A Ludwig Múzeum november közepéig látható tárlata, A cukiság faktor két fiatal kurátor, Maj Ajna és Jan Elantkowski válogatása. A nemzetközi anyag mellett, Bozón kívül, ők más magyar művészeket is bemutatnak: például a rajzfilmek esztétikáját a kínai mitológia elemeivel egyesítő Makai Mira barokkosan burjánzó, saját magánmitológiát létrehozó, biomorfikus kerámiaobjektjeit. Ismétlem magam, de az antropomorfizmus és a zoomorfizmus a cukiság egyik legerősebb vonala, és ezen a ponton éri a legtöbb kritika is, miszerint az egész hullám eredetileg a fogyasztás ösztönzésére jött létre. A cukiság – kritikusai szerint – arra törekszik, hogy felszámolja a humánumot, kiiktassa az emberi lényekre jellemző egyediséget és másságot, végső soron nem engedi az elkülönülés lehetőségét. Más értelmezés szerint viszont a cukiságra jellemző, tárgyakat megszemélyesítő attitűd lehetővé teszi, hogy egy dologhoz érzéseket és tulajdonságokat társítsunk, ami csökkenti az elidegenedettséget és növeli az empátiát.
A kiállítótérben látható metamorf fantázialények (Robert Nava és Annette Messager munkái) és a közismert karakterek átiratai (Katherine Bernhardt és Joyce Pensato művei) mindkét hozzáállásra példaként szolgálnak. Az bizonyos, hogy ha a dolgokat meg lehet személyesíteni, akkor az embereket is lehet tárgyiasítani, és megint csak ott tartunk, hogy a cukiságban rendkívül zavarba ejtő a kiszolgáltatottságnak és az agressziónak az egy időben való jelenléte. Előfordul ez a való életben is, csak ott több menekülőutunk van, mint a művészetben, ami az arcunkba tolja ezt. A cukisághoz tartozó „hátborzongató” a horror tárgya is. Freud is foglalkozott ezzel A hátborzongató című esszéjében, amelyben E. T. A Hoffmann A Homokember című novelláját elemzi. Freud szerint a hátborzongató utáni vonzalmunk hátterében a kollektív emlékezetben lerakódott félelmeink állnak, amelyekre tudatosan már nem emlékszünk, de babonáinkban, éjszakai rémálmainkban kísértenek. A kiállítás művei sokszor idézik fel ezt az érzést.
Gallov Péter finom, érzékeny, egyszerre bizarr és kedves rajzai láttán bárhogy igyekszünk a történetmesélés fonalát felvenni, annál erősebb a szürreális, félelmetes érzés, amit kiváltanak. A cukiság igyekszik erős érzelmi és fizikai/testi hatásokat előidézni, a szexualitás, az erotikus képek is gyakran beépülnek a cukiságba, de valahogy elmosódottak, nem világosak bennük a gyermekkor és a felnőttkor határai, ami újabb zavarba ejtő réteget képez. Ilyenek Mika Rottenberg miniatűr alkotásai is, amelyek a gyermekrajzokat idéző jellegük ellenére szexualitással terheltek. Még egy fontos elem a cukiság és a technológia összefonódása, hiszen az internet nagy szerepet játszik a cuki képek terjesztésében, és az egész trendnek egyfajta tápláló közege. A cukiesztétika és az internet egymás táplálva és erősítve jellennek meg. A cukiság és a technológia találkozására Hunter Potter alkotásai szolgáltatnak szemléletes példát, akár festményeiről, akár faragott szobrairól van szó. Szoborsorozatának vidám figurái a látogatót a digitális világ birodalmába kalauzolják, kölcsönhatásba lépve a kiállítótér fizikai valóságával.
Maja Djordjevic műveiben ábrázolt alteregója a girl powerről és a személyes identitás kereséséről beszél el egy történetet. Művészete két meghatározó élményből táplálkozik, a Paint digitális eszköz használatából, illetve a jugoszláv háború utáni Szerbiában megélt gyermekkorából.
Cosima von Bonin túlméretezett plüssállatokat használ installációihoz, amelyek fő inspirációs forrása a popzene és popkultúra. Munkái a manipuláció eszközeiként jelennek meg, és feltárják a fogyasztói kultúra mélyén rejlő hatalmi viszonyokat. Kétértelmű vizualitása felidézi a Winnicott-féle „átmeneti tárgy” kettősségét is, a szeretet és a gyűlölet, a ragaszkodás és agresszió kettősségét. Donald Winnicott szerint az átmeneti tárgy segíti az anyától való leválást. A szeretett személy pótlására kellenek vigasztárgyak, melyek akkor is ott vannak, amikor az anya nincs jelen. Egy tárgy elővehető, ha szükséges és eldobható, ha éppen nem kell, szóval az átmeneti tárgy arra is jó, hogy rajta keresztül megtapasztaljuk, nekünk is van hatalmunk a világ fölött.
A Ludwig Múzeum kiállításán láthatóvá, tapinthatóvá lesznek szorongásaink, és érthetőbbé válik, mi is van körülöttünk. Igaz, plüssállatot és cuki videókat az üzenőfalamon most egy ideig nem akarok látni.
A cukiság faktor című kiállítás 2023. november 12-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban (1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.).
KIÁLLÍTÓ MŰVÉSZEK
Katherine BERNHARDT, Cosima von BONIN, BOZÓ Szabolcs, Jon BURGERMAN, Paul CHAN, Maja DJORDJEVIC, Philip EMDE, FISCHER Judit, Max FREUND, GALLOV Péter, GELITIN, Antwan HORFEE, Ben JONES, Teppei KANEUJI, Misaki KAWAI, Austin LEE, Martin LUKÁČ, Markéta MAGIDOVÁ, MAKAI Mira, Eddie MARTINEZ, Annette MESSAGER, Takashi MURAKAMI, Robert NAVA, Anne NEUKAMP, Joakim OJANEN, Joyce PENSATO, Mario PICARDO, Paola PIVI, Hunter POTTER, Mika ROTTENBERG, TÓTH Balázs Máté, Felix TREADWELL
Fotók: ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
