Hogy látod, hol vannak a határai a valóságnak és a fikciónak, vagy éppen hol mosódik össze, vagy tűnik el a kettő között húzódó terület?
Úgy érzem, a fikció valójában sohasem lesz vagy volt képes felszabadulni a valóság kötöttségei alól. Szükségszerűnek gondolom, hogy minden fiktívnek vélt gondolat vagy kép a már korábban tapasztalt valóság elemeiből épüljön fel. Talán épp ezért tartom a fotográfiát a természeténél fogva kiemelkedően alkalmas médiumnak ahhoz, hogy elmossa a fikció és a valóság közötti határvonalat, hiszen százhatvan évvel a feltalálása után is makacsul él bennünk az a képzet, hogy a fényképek az esetek túlnyomó többségében a valóságot ábrázolják, annak ellenére, hogy valóságtartalmuk már kezdetektől megszámlálhatatlan módon elferdíthető. Reménykedem benne, hogy a mesterséges intelligencia által generált képek megjelenése olyan szemléletváltást fog elindítani, ami azt eredményezheti később, hogy szélesebb körben is elterjed az a hozzáállás, mely szerint minden elénk kerülő fényképet vagy fényképnek látszó képet határozott szkepticizmussal kell megközelítenünk.
A mesterséges intelligencia képes a sarkaiból kifordítani a megjelenése előtt felállított, a képzőművészetre és a fotográfiára vonatkozó elméleteinket?
Nem gondolom, hogy ezeket az elméleteinket gyökerestül kifordítaná, éppen ellenkezőleg. Újra elő kell vennünk korábban lefektetett megállapításainkat, és ezeknek a viszonyában meghatározni és megírni a mesterséges intelligencia képzőművészetre vonatkoztatott elméleteit. Ugyan az MI algoritmusok olyan képekre épülnek, amelyek magukban foglalják, ha csak elemi szinten is, mindazt, amit a fotográfiáról meghatároztunk, mégis merőben új képalkotási mechanikával állunk szemben. Az eddigi elméleteinkből képesek vagyunk kiszűrni azt, ami a generált képekre nem vonatkozik, és ezeknek a segítségével juthatunk majd el új megállapításokhoz és szabályrendszerek lefektetéséhez.
A fantázia, a kreativitás és az intuíció teljes mértékben kiegyenlítődik a mesterséges intelligencia által generált világ tekintetében a prompttal?
Mindenképpen más megközelítéssel kell dolgozni egy olyan alkotófolyamat során, aminek az eredménye egy vagy egy sorozatnyi generált kép, de annak ellenére, hogy a kép végleges formájában nagyobb szerepet kap az algoritmus, mint az azt parancsokkal irányító felhasználó, a célnak megfelelő promptok megfogalmazása még mindig igényli az emberi fantáziát és kreativitást. Ellenben ezzel a technikai tudást a felhasználók számára pusztán a megfelelő promptolási képességre redukálja, az eddig rendelkezésünkre álló kreatív eszköztár teljesen háttérbe szorul. Nevezhetjük ezt valamilyen szinten a kreativitás demokratizálódásának is, hiszen már nem igényel a fantáziánk vagy a kreativitásunk kifejezése különösebb tehetséget vagy hozzáértést egy-egy médiumhoz. Mégis azzal, hogy ez a két minőség kiegyenlítődik, reménykedem benne, hogy el fog indulni az a folyamat, amely megkérdőjelezi a kreativitás fogalmát, és olyan új utak felé fogja terelni az alkotókat, amire az MI és vele együtt az átlagfelhasználó még nem képes.
Mi az a plusz, amitől hitelessé válhat egy sosem volt élet, valóságossá egy fiktív történet? Fontos számodra ez egyáltalán, vagy maradsz az esztétika keretei között?
Fontosnak tartom a hitelességet, kiváltképpen akkor, ha egyébként fikcióról beszélünk. Ha hiteles tudok maradni, azzal olyan plusz hátteret vagy értelmezési környezetet vagyok képes teremteni, amely megakadályozza a munkáim pusztán „fantasy”-ként való értelmezését. Törekszem arra, hogy mindig használjak a fikcióból kizökkentő valóságos vagy éppen a valóságból kizökkentő fiktív elemeket, és ez az ide-oda egyensúlyozás sokszor késztet arra, hogy a körülöttünk lévő világot is más szemmel kezdjem el értelmezni. Leginkább olyan elemekre támaszkodom a hitelesség megteremtéséhez, amelyek kollektív emlékekhez és tapasztalatokhoz kötődnek, ilyen például a kihalófélben lévő családi fényképalbum formátuma, vagy a valós történelmi események összefésülése egy teremtett idővonallal. Elsősorban fotográfiával vagy fotográfiának látszó képekkel dolgozom, amik eleve magukban hordozzák a fikció lehetőségét valószerű formában. Ebben a tekintetben az MI által generált képek mérföldekkel megelőzik a fotográfiát, hiszen ugyanúgy valós, fényképszerű formát tudnak ölteni, mégis szinte teljesen elhalványul az az indexikus jelleg, ami a fényképezés kapcsán jelen van és azt összeköti a valósággal.
Az MI-ban lezajló folyamatot szinte lehetetlen megérteni anélkül, hogy ne próbálnánk meg valamiféle szabályrendszert felállítani?
Úgy érzem, hogy a képalkotási technológiák fejlődésével egyre nehezebb megérteni azoknak a folyamatait, és az olyan technológiai alapú médiumoknál, mint a fotográfia, a fejlettséggel párhuzamosan az alkotó is eltávolodik az általa használt eszközöktől. Ellenben nem kell műszerésznek vagy mérnöknek lennünk ahhoz, hogy a fényképezés alapjait megtapasztalhassuk és megérthessük, mindehhez elég egy lyukas doboz, egy darab fotópapír, és el is készült a szabályrendszerünk: a fény bizonyos anyagokon nyomot hagy. Viszont, ha a fényképezőgépet ez idáig black boxnak tartottuk, akkor a mesterséges intelligencia egy fekete lyuk. Ugyan az alapmechanikára vagy működési modellekre ráláthatunk, és nagy vonalakban megismerhetjük őket, mégis az olyan algoritmikus folyamatok, amelyek a generált képeket létrehozzák, mélyen számítástechnikai mivoltukból fakadóan kifürkészhetetlenek maradnak. Ebben a tekintetben az MI által generált képek teljesen eltávolodnak már a megértés lehetőségeitől. Programozónak kell lennünk ahhoz, hogy a kódok és számsorok értelmet nyerjenek. Az egyetlen szabályrendszer szerintem, amit általános felhasználóként felállíthatunk, csak tapasztalati úton jöhet létre, de ez a rendszer is csupán felületes megértést szolgálhat, az MI-ban lezajló folyamatokhoz sohasem fog tudni mélyebb betekintést nyújtani. A megismerhetetlenséget tovább fokozza az a folyamatos változás és fejlődés, ami az MI-modelleket jellemzi – amit ma megállapítunk, pillanatok alatt érvényét veszítheti.
Alkotásaid létrehozása során különös figyelmet szentelsz a szándékosság és az esetlegesség arányának?
Tudatosan ugyan nem tartom számon a kettő arányát, de az esetlegesség a munkafolyamataim során határozottan jelen van. Ennek a jelenléte mind a digitális, mind az analóg oldalról erősen érezhető. A digitális képek tekintetében, és itt leginkább a generált képekre gondolok, egyelőre még szűkösnek érzem azt az eszköztárat, amivel elkerülhető lenne a végeredmény nagyfokú véletlenszerűsége. Ebben a tekintetben egyelőre csak a precíz promptok, néhány képszerkesztési mód és a fáradhatatlan generálás-válogatás áll a szándék szolgálatában. Ennek ellenére érdekesnek tartom, amikor egy narratívát legalább annyira befolyásolnak az MI szeszélyei, mint az alkotó szándékai. A másik oldal felől pedig előszeretettel pepecselek a fotólaborban, gyakran olyan nyersanyagokkal és vegyszerekkel dolgozom, amelyeknél előfordul, hogy negyven-ötven évig felbontatlanul álltak. Ebből következőleg sokszor megjósolhatatlan képi jellemzőkkel találkozom, és gyakran ez a kiszámíthatatlanság adja meg egy-egy kép végső formáját. Számomra az az igazán izgalmas, amikor ez a két merőben eltérő természetű véletlenszerűség találkozik, és én, mint egy harmadik személy, a szándékomtól vezérelve csak hozzávetőleges irányt szabhatok a végső kép létrejöttéhez.
Hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy míg a befektetők több milliárd dolláros új iparágat látnak az algoritmusokban, addig számos alkotó morális és etikai kérdéseken mereng?
Az új technológiai eszközökre való művészi reflexió nem új keletű dolog, ahogyan a pénzügyi elköteleződés sem. A fotográfia megjelenését is az új médiumtól való félelem és az új médiumba való befektetés övezte, és azzal párhuzamosan, hogy milliárdos iparággá nőtte ki magát, a művészeti felhasználása, a szakirodalma és a problémái is kiemelt figyelmet kaptak. Akinek pénzügyi haszna származik egy-egy új technológia elterjedéséből, értelemszerűen nem fogja aláásni annak megítélését morális problémák feszegetésével. Még szerencse, hogy az alkotók túlnyomó többsége nem milliárdos befektető, és ha bármi művészi előrelépést vagy pénzügyi hasznot hozhat nekik, az sokkal inkább a megfelelő kérdések feltevése.
Kondricz Ákos Levente In Memoriam D Uedd Udd című tárlata 2022-ben egy órai feladatból indult. Nevezett az OMDK-ra, aztán nemcsak első helyezett lett a 2023-as OMDK fotószekciójában – (konzulens: Eperjesi Ágnes DLA habil) –, hanem elnyerte a Pro Scientia Aranyérmesek Társasága Egyesület Reménység Kitűzőjét is a szekció legkiemelkedőbb tudományos eredménye eléréséért. Később egy pályázaton keresztül beválogatták a Propeller III. című osztrák–magyar nemzetközi kiállítássorozatba, amelynek keretében a művet három helyszínen is bemutatták: Budapesten az Osztrák Kulturális Fórum kiállítóterében, a veszprémi Művészetek Házában, majd a bécsi Fotogalerie Wienben. Ezután felkérést kapott a Punkt.hu nevű online szakfolyóiratban való publikálásra. Részt vett a Magyar Nemzeti Múzeum által szervezett Természetes-e a mesterséges intelligencia? Elképzelt városok című Photokick-élménynapon, a publikációnak köszönhetően pedig önálló kiállítása nyílt a PaperLab Galériában.
