Augusztusban volt egy páros kiállítása a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatának részeként a Kolozsvári Nemzeti Múzeumban. Milyen volt a tárlat fogadtatása?
Nagyon jól sikerült a kiállítás, rengetegen eljöttek a megnyitóra és később is sokan látogatták a tárlatot. Szabó András kollégámmal közös kiállításunk húsz évre visszanyúló barátságunkat és művészi fejlődésünket foglalta össze. Valamennyire bizonyára hatottunk egymásra, mert Kolozsváron ránk jellemző ez a fajta aprólékos kidolgozás, a sötét háttér, ráadásul a témáink is hasonlóak és a világképünk is érintkezik. Csendéleteknek is lehetne nevezni a festményeimet, de én inkább metafizikai nyugtalanságot sugalló kompozícióknak hívom őket.
Merre tart a kolozsvári képzőművészeti élet, van-e utánpótlás?
Szabó András és az én munkáim nem születnek meg egyik napról vagy óráról a másikra, ezért ebből következően visszahúzódott művészekké váltunk, akik rengeteg időt töltenek a műtermükben. Ennek ellenére nem tévesztjük szem elől a pezsgő kolozsvári művészeti életet. A kolozsvári festészet már jó pár éve felkerült a művészeti világtérképre. Sok jó festő él és alkot Kolozsváron, nemcsak az én korosztályom, hanem a friss diplomás fiatalok is sikeresek a műtárgypiacon.
Miért a metafizikai nyugtalanságot sugalló kompozíciók lettek végül a védjegye, miért ez a stílus ragadta meg?
Hosszabb folyamat eredménye ez. Egyetemi éveim alatt nagyméretű szénrajzokat készítettem. Nyolc éven át voltam egy kolozsvári galéria társkurátora, majd a doktori után elfogytak a kereseti lehetőségeim. Látva, hogy nagyon sok kollégám az egyetem befejezése után vagy teljesen abbahagyta a művészi alkotást, vagy átlovagoltak webdizájnos munkákra, eldöntöttem, hogy a sok időt, amit rászántam a művészetre, nem akarom hiábavalóvá tenni azzal, hogy lemondok róla. Ezért 2008-ban elkezdtem csendéleteket festeni, amelyek biztosították a megélhetésemet. Ám ezzel lemondtam arról a régi álmomról, hogy megtalálom a saját művészi stílusomat. 2014-ig klasszikusabb, „jól viselkedő” csendéleteim voltak, bár már a kezdetektől hiperrealisztikusan festettem. Miután úgy láttam, hogy uralom a csendéleteket, elkezdtem megvalósítani az álmomat, átkomponáltam és létrehoztam egy sajátos világot, amely megállja a helyét a kortárs művészetben. Hat év tapasztalatainak köszönhetően szinte egyik napról a másikra történt a váltás, és alakult ki a jellegzetes világom.
A festmények részletgazdagságát és különleges témáit elnézve, gondolom hosszas tervezés és előkészületek kellenek egy-egy alkotás megszületéséhez.
Igen, mindig előre megkomponálom a festményeket. A legtöbb esetben talált tárgyakból indulok ki, amelyek potenciálisan megmozgatják a fantáziámat. Sokszor nem tudom még, amikor egy tárgyat a kezembe veszek, hogy miért is ragad meg. Hosszas gondolkodási folyamat eredményeként találom meg a helyet, ahova majd elhelyezem azokat a tárgyakat, amelyekkel együtt az új tárgy hozzákapcsolódik a személyes világomhoz. Ezekután összerakom a csendéletet egy sötét fotódobozba, majd lefényképezem. Mivel sok esetben romlandó tárgyak is szerepelnek a kompozícióban, ezért fényképek nyomán kell dolgoznom. A megfelelő megvilágítás kiemelten fontos, mert a sötét háttér egy vászon, amelyen a megvilágítás által életre kelnek a dolgok.
A kompozíciók megtervezése időigényes és alapfontosságú. Kipakolom azt a temérdek tárgyat, amelyek az évek során összegyűltek. Ez a kreatív szakasz, amikor húsz-harminc kompozíciót fotózok le. Ám nem biztos, hogy mindet meg is festem. Tulajdonképpen akkor és ott születnek meg a festmények, mert a csendélet összerakása közben alakul ki a végső kompozíció.
Eegymástól talán idegen tárgyak találkoznak a festmény megkomponálása során, mégis akár a formáljuk, akár bizonyos nyelvezetük létrehozza az összképet. Például egy klasszikus csendéleten tipikus, hogy a szőlő sűrűn megjelenik, viszont én behelyettesítem gyöngyökkel, így kihozom őket a klasszikus térből egy modernizáló helyzetbe. Ugyanakkor sok esetben a posztmodernhez is nyúlok, visszautalva a kompozícióm által akár Boschra vagy Bogdány Jakabra stb. A képi világomat nagyban befolyásolják a doktori tanulmányaim alatt szerzett filozófiai és világtörténeti ismereteim. Például a doktori disszertációm a virtualitás megjelenésével foglalkozott a tudomány különböző területein, kezdve az orvosi modellektől a számítógépes virtuális realitáson keresztül a filozófiai virtualitásig. Ezáltal sok gondolat egymásra talál és vizuálisan ki akarja fejleszteni magát.
Van-e létjogosultsága manapság a csendéleteknek? Le tudunk annyira lassulni, hogy megértsük a bennük rejlő, mögöttes üzeneteket?
Igen, a megértéshez sok esetben próbálok a címekkel is kapaszkodót adni a nézőnek. Ezek általában kiindulópontot adnak, más esetben pedig arra szolgálnak, hogy elmélyítsék a rejtélyt. A művészettörténet, a filozófia, a jelen szociológiai problémái mind terítékre kerülnek a vásznaimon, ha nem is szembeötlő módon.
Előző alkotói periódusomban inkább arra koncentráltam, hogy zsúfoltabbak, mondanivalódúsak legyenek a kompozíciók. Az idei munkáimmal viszont visszatérek a régebben használt, letisztultabb, egyetlen kijelentéssel élő kompozíciókhoz.
Mit nyújt Önnek művészeti és alkotói szempontból az MMA Alkotói Ösztöndíja, amelyben részesül?
Óriási megtiszteltetés, hogy megkaptam és bekerültem a száz ösztöndíjas művész közé. Soha nem kerestem a kitüntetéseket, ösztöndíjakat, de tavaly az egyik jó barátom unszolására nekifutottam. Eléggé túlvállaltam magam az ösztöndíj ideje alatt készülő munkákból, de élvezem az új kihívást, amit magam elé állítottam. A festményeimen szereplő tárgyak eddig a saját méretükben, méretazonosan jelentek meg. Ez nagyban hozzájárul a szemlélőben kialakuló szuperrealista érzékeléshez. Az MMA-ösztöndíj projektemben ki akarok lépni ebből, augmentált, nagyított tárgyakkal fogok dolgozni, nagy vásznakra. A pályázatom címe Csendélet a nagyítótérben. A kicsi csendéletek a szemlélőket közel invitálják, hogy megfigyeljék az alkotás finomságait. Viszont ezek a nagy festmények már invazív érzést provokálnak, méretükből következően ők közelednek a nézőhöz.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy az általam vállalt harminc festményt el tudjam készíteni három év alatt. Amint megvagyok velük, nagyobb lélegzetű kiállításon mutatom majd be őket.
