◼ Évek óta sikeres illusztrátor. Mi az igazi kihívás a szakmában?

Több is van. A legfontosabb tudni azt, hogy az illusztrálás vizuális művészet. Ami a szó legszorosabb értelmében alkotómunka. Szükséges hozzá beleérzés, lényeglátás és az együttlátás képessége. Gondoljunk csak bele, hogy az illusztrátor a legelső, akinek el kell képzelnie azt, amit az író papírra vetett. Életre kell keltenie a karaktereket, a helyszíneket, egy egész világot kell felépítenie. Nehéz feladat ez, főleg úgy, hogy a szűkös határidők miatt az illusztrátor gyakran nem is a végleges szöveget kapja meg, hanem csak félkész változatokat. 

◼ Egy mesekönyv esetében adódhat a kérdés: mi a fontosabb, a kép vagy a szöveg?

A könyvkészítés egy szerves egész részfolyamata. Nem lehet azt mondani, hogy a szöveg vagy éppen a kép fontosabb. Egy könyvet, nyilván mesekönyvet is, egy alkotásként kell értékelni. Ha nincs meg az összhang, ha a szöveg és az illusztrációk külön életet élnek, akkor valami nem sikerült. Ezeket a kiábrándító végeredményeket mindenképpen el kell kerülni. Sajnos manapság az tapasztalható, hogy gyakorta anyagi okokból nem fordítanak kellő figyelmet erre az összhangra. 

A hagyományos mesekönyv-illusztrálás mindig egy nagy játék. Jól lehet játszani a szövegbe beszúrt pici rajzokkal vagy magukkal a betűkkel is. Személy szerint nagyon szeretem az olyan mesekönyveket, amelyekben a szöveg együtt él a képekkel. Az olvasónak vagy a könyvet nézegető gyereknek is érezni kell, hogy minden, ami az oldalakon megjelenik, összetartozik.

Sok minden múlik a tördelésen, a tipográfián, éppen ezért – ha erre mód van – szeretem ezeket a munkákat magam végezni. Ebben az esetben pontosan meg tudom tervezni azt, hogy mi hova kerüljön. Nincs is rosszabb annál, amikor egy előre megtervezett oldalpárt a kiadó tördelője valamiért szétválaszt. Akkor az illusztrátor, a grafikus előre eltervezett munkája mehet a kukába.

 

◼ Mi a jó gyermekkönyv-illusztrálás titka?

Talán az, hogy az alkotónak mindenképpen figyelembe kell vennie a gyerekeket. Minden percben tudnia kell, hogy kinek, miért és hogyan készíti az illusztrációkat. Én olyan módon törekszem minderre, hogy visszagondolok a saját gyerekkoromra vagy éppen a saját gyerekeimre. Az illusztrációnak szavak nélkül kell hatnia, és lélektől lélekig kell szólnia.

Lehet szórakoztató egy kép, csak ne felszínesen legyen az. Legyen valamiféle kapcsolódása az olvasóval. Az illusztrátornak meg kell találnia azokat az eszközöket, amelyekkel a későbbi nézőt rá tudja hangolni a könyvre. A végső cél az, hogy elérjük a másik ember szívét. A gyerekkönyvek illusztrálása mindenképpen egy művészeti tevékenység, nem egy üzleti vállalkozás. Sajnos elég sokan vannak, akik inkább ez utóbbiként fogják fel.

◼ A mesekönyvekben nagyon fontos a finom humor. Mennyire jelenik meg ez a munkáiban?

Valóban nagyon fontos. Szerencsésnek tartom magam, mert a humor nálam ösztönösen jelenik meg. Nem kell törnöm a fejem egy-egy kedves gesztuson, ezek szerencsére belülről jönnek. Mindig megvolt bennem a vágy, hogy olyat csináljak, ami játékos, eleven, ami élettel teli. Ha a mesét nem ilyennek írták meg az írók, akkor, amennyire lehet, igyekszem én belerajzolni.

A nagyon komoly dolgok nem mindig érnek célba. Humorral könnyebb megmutatni a világ működését vagy annak ellentmondásait. Legbelül mindannyian kedvességre, oldott humorra vágyunk, vagy egészen egyszerűen csak valami olyanra, amire jó egy kicsit rácsodálkozni. Egy-egy kedves kép, grafika hatására meg tudunk nyílni, el tudunk lazulni, amire – legyünk őszinték – túlhajszolt világunkban egyre nagyobb szükségünk is van. 

 

◼ Ha ennyire fontos ez, akkor miért nincsenek felnőtteknek szóló képeskönyveink?

Sajnos idehaza elszoktunk attól, hogy képeken keresztül érjük el a másik embert. Külföldön ennek óriási kultúrája van. Nyugat-Európa egyes országaiban az illusztrátorok a társadalom közismert és megbecsült tagjai. A franciáknál, belgáknál óriási dedikálások vannak, ahol az írók mellett az illusztrátorokat is a tenyerükön hordozzák a rajongók. Magyarországon ilyennel nem igazán lehet találkozni. Emlékezhetünk a régebbi könyvekre: azokban még voltak illusztrációk. Rengeteg tusrajz, metszet, rézkarc díszítette a felnőtteknek szánt könyveket is. Ezek eltűntek, ma jóformán nem is készülnek felnőtt könyvekhez illusztrációk. Nagy a könyvkiadás költsége, és az első, akin spórolni lehet, az éppen az illusztrátor.

◼ Mi lehet ennek az oka?

Az, hogy az illusztrátorok, grafikusok munkáit nem tartják egyenértékűnek az „igazi” képzőművészekével. A kiadók sem vállalják fel ezeket az alkotókat, maradnak az ismeretlenségben. Magyarországon ezek a problémák nagyon messzire nyúlnak vissza. A régiektől hallottam – ha ők hazudtak, akkor most én is –, hogy a meseírók fele annyi tiszteletdíjat kaptak a gyermekkönyvek megírásáért, mint a szépírók. Az illusztrátorok ugyancsak. Miközben a rendszerváltás előtt is mindenki azt szajkózta, hogy a gyermek érték, éppen a gyermeki lélekkel foglalkozó írókat és illusztrációkészítőket nem fizették meg. Ez különösen furcsa, főleg, ha arra gondolunk, hogy Magyarország milyen nemzetközi sikereket ért el a mesék és a rajzfilmek terén.

Vannak kultúrák, amelyekben ma sem ciki mesekönyvért rajongani. Rengeteg színes album készül a világ különböző pontjain, a vizuális kultúrának, az illusztrációnak van egy valós folytonossága. A mi kultúrákban nincs, gyermetegnek tartják a képek szerelmeseit. Valahogy el van nyomva – de ha elővesszük gyermekkorunk könyveit, előjön mindaz a sok érzés, az a rég elfeledett világ, ami mindvégig ott volt a batyunkban. Mindaz, amit otthonról magunkkal hoztunk. A mesekönyveink identitásunk részei. Ha előkerül egy-egy régi példány, mi is azonnal gyermekek leszünk: mert magunkra találunk, a legbelső énünk idéződik fel.

 

A Baracsi Gabriella által megalkotott népszerű Róka figurája

Fotók forrása: https://www.facebook.com/gabillustrator