Nagyon izgalmas kontextusba ágyazott ez a kiállítás, ugyanis az alagsorban futó Modern Love (or Love in the Age of Cold Intimacies) tárlata épp ellentétes állítással lép fel. Az a kiállítás azt fedi fel, hogy személyes interakcióinkat, egymás iránti érzelmeinket, kötődéseinket hogyan öli meg a technológia, Mikhail Karikis installációi pedig a kapcsolódás különféle módjairól és lehetőségeiről szólnak. Arról, hogy a kulturális, szociális, nyelvi, fizikai stb. távolságok ellenére léteznek olyan narratívák, amelyek bizonyos csoportokat a szolidaritás révén összekapcsolnak egymással. Valamint arról is, hogy a szeretet és a másik iránti empátia létfontosságú ahhoz, hogy emberek maradjunk.
Love Is the Institution of Revolution Villa Romana, 2014
A kiállítás sötét térben indul, ahol egy óriási képernyőn a Sounds from Beneath (Hangok a mélyből) installáció fut. A jelenet a tilmanstone-i bánya előtt zajlik, amelyet 1986-ban zártak be. Az elhagyatott tájban azok a bányászok állnak, akik akkor elveszítették a munkájukat. Az egykori munkások kezdetben csendben merednek előre, majd fokozatosan és egyre hangosabban reprodukálják az egykori bányából kiszűrődő hangokat. A zajok pedig egyszer csak énekké alakulnak, a dallamok pedig fokozatosan újra közösséggé kovácsolják a sorban álló férfiakat. A meditatív mű végén egy férfi gumimatracokkal megrakodva mászik meg egy sziklát: küzdelme szimbólum, az elbocsájtott munkások lelki terheit cipeli. A videó konklúziója mégis az, hogy ha nem egyedül, hanem másokkal birkózunk meg a fájdalmakkal, akkor a vállunkat nyomó súlyok nem nehezebbek egy gumimatracnál. Az installáció mögött fut egy neonfelirat. A We are together, because… hiányos mondat, amelynek befejezése a néző feladata. Minden lehetséges befejezés a szeretet nyilatkozata és egy lépés a kollektivitás felé.
The Weather Orchestra, video still
Ugyanez a mondat jelenik meg Karikis Ferocious Love videómunkájában is: Együtt vagyunk, mert szeretem hallani, hogy énekelsz, együtt vagyunk, mert törődünk egymással, együtt vagyunk, mert nincs más választásunk. A szeretet egyéneket összekapcsoló erejéről szól a The Children of Unquiet mű is, amelyben egy elhagyatott ipari falu romjain a gyerekek játékkal, közös olvasással, énekléssel teszik elevenné és töltik meg újra élettel a teret. A gyerekek a környezet hangjait utánozzák, miközben részleteket olvasnak fel Michael Hardt és Antonio Negri Commonwealth című könyvéből, amelyben a természet és a szeretet lehetőségei tematizálódnak. A mű arról szól, hogy a szeretet képes a halott tereket is élettelivé varázsolni. Ugyancsak a szeretet radikális erejéről mesél az Institution of Revolution installáció, amelynek állítása: a szeretet képes forradalmat generálni.
The Weather Orchestra Carpintarias
A Surging Seas szélesebbre tágítja a dimenziót és azt állítja, hogy a túlzott önmagunkba zárkózás a klímánkat is a katasztrófa szélére sodorja. Közösségekre van szükség, hogy megmenthessük a bolygónkat, össze kell kapaszkodnunk és engednünk kell egyéni önzésünkből. A természet iránti empátia fontosságát hirdeti a munka. A No Ordinary Protest a természet és az ember kapcsolatának paradox kérdéseit világítja meg. A gyerekek más lények bőrébe bújva próbálják érzékelni a világot, hogy ezáltal megértsék a természet működésének mélyebb dimenzióit.
Acoustics of Resistance, ocean drum
A tárlatot záró installáció, a Weather Orchestra a leginkább megrendítő munka az összes közül. Olyan meditatív teret hoz létre maga körül, amely fogva tartja a befogadót. A négycsatornás videóinstalláció zárt teret hoz létre maga körül, amelyben a befogadó szeme láttára és füle hallatára egyesülnek a különböző kultúrák. A három vetítés különféle tradicionális, rituális és kortárs hangszereket vonultat fel, amelyek mind különféle időjárási jelenségeket, az esőt, a tenger hullámzását, a mennydörgés és a szél hangját, míg két másik képernyőn időről időre egy-egy alak tűnik fel, akik az időjárásról szóló, Szíria, Portugália és Dánia néphagyományából származó dalokat és varázslatokat énekelnek. Hihetetlen mélysége van ennek a műnek, szinte észrevétlenül beinvitál abba a szférába, amelyben a dallam és a környezetünkben levő hangok ereje átformál bennünket. A különböző kultúrák közötti kapcsolatokat is érzékelteti: lehet bár időbeli és fizikai távolság két világ között, mégis vannak közös pontok, amelyek révén egymáshoz érinthetők.
Talán évek óta nem láttam olyan kiállítást, ami ennyire megmozgatott bennem valamit. Ezek a videómunkák úgy beszélnek a szeretet erejéről és az egymáshoz kapcsolódás fontosságáról, hogy közben egy pillanatra sem válnak didaktikussá. Nem tesznek állításokat, viszont éreztetik és érzékeltetik, hogy a túlélés egyetlen záloga, ha nem zárkózunk be magunkba. Ha beengedünk másokat a saját világunkba, ami ugyan rendkívül kockázatos, mégis megvan a csodája, hiszen lehetőséget ad arra is, hogy megosszuk másokkal a saját kincseinket. Érdemes túllépni tehát önzőségünkön és meglátni a másikban azt, ami bennünk is jelen van.
A kiállítás videó linkjei:
