Milyen hatással volt rád az egyetemi képzés, mestered, Karmó Zoltán útmutatása alapján dolgozni?
Nagyon sokat kaptam a Képzőművészeti Egyetemen töltött időszak alatt, ahol majdnem végig Karmó Zoltán volt a mesterem, egy évet jártam Körösényi Tamáshoz. Viszonylag későn döntöttem el, hogy szobrász leszek, előtte az Iparművészeti Egyetemre készültem a budapesti Kodály Zoltán Gimnázium után, így engem lepett meg a legjobban, hogy elsőre felvettek szobrász szakra. Itt rögtön éreztem, hogy a művészeti középiskolából érkezett évfolyamtársaimhoz képest némi hátrányban vagyok, így nagyon intenzív tanulási folyamatnak éltem meg az első éveket. Már ekkor eldőlt, hogy az absztrakt formanyelv áll hozzám közelebb, de mellette természetesen a többi stúdiumot is elvégeztem. Karmó Zoltán mesterem olyan szakmai minőséget és gondolkodásmódot adott át, mely mind a mai napig hatással van a munkáimra. Rendkívüli hozzáértéssel tanított, mindig hagyta kiteljesedni az embert, engedte, hogy a saját utunkat járjuk, mégis finoman terelgetett, hogy segítsen a továbblépésben.
Doktori képzésben Pécsett vettél részt, miben volt más az ott tapasztalt szemlélet, mit adott neked a másik jeles képzőművészeti egyetem, az, hogy ez egy vidéki felsőoktatási intézmény, ha ez egyáltalán észrevehető volt ebben a Budapest központú országban.
A doktori képzésre való jelentkezést már az egyetemi évek vége felé elhatároztam, mivel mindig is volt bennem igény a gondolataim tisztázásra. A mesterképzésem végén kirajzolódtak bennem a kutatási programom körvonalai. Amikor 2014-ben jelentkeztem a doktori képzésre, még a budapesti Képzőművészeti Egyetem Doktori Iskolájában kevesebb szobrász témavezető volt, és úgy tűnt számomra, hogy a pécsi doktori képzés nagyobb hangsúlyt fektet a gyakorlati oldalra. Akkoriban költözött át az egyetem a Zsolnay negyedbe, kitűnően felszerelt, jó infrastruktúrájú műhelyekbe, ami szintén befolyásolta a döntésemet. Gaál Tamást választottam témavezetőmnek, akinél a fémszobrászati tematika kapott kiemelt helyet. Hálás vagyok érte, hogy a képzés során mindig mellettem állt és támogatott. Sajnos a pécsi művészeti életbe kevésbé tudtam bekapcsolódni, mert sokat ingáztam Budapestre. Viszonylag kevés művésszel kerültem szorosabb kapcsolatba. Péter Alpárral dolgoztam egy műteremben, ami jó alkalmat adott szakmai eszmecserékre. Az első év után, az akkori élethelyzetemből adódóan többnyire Budapesten dolgoztam.
Milyen anyagokból alkotsz legszívesebben, mi változott a pályád során, hiszen többször vettél részt már a nagyatádi Faszobrászati Művésztelepen, majd Kecskeméten az Acélszobrászati Szimpóziumon, illetve a Szolnoki Bronzszobrászati Szimpóziumon?
Már az egyetem első évében magával ragadott a vas, mint anyag, ami azóta is kiemelt szerepet kap a munkáimban. A nagyobb méretű, sík vagy ívelt lemezekből összeállított, konkrét élekkel határolt, letisztult formák kialakításához megfelelő anyag az acéllemez. Egy másik ok, az anyag adta technikai és formai lehetőségek mellett, amiért vaslemezzel dolgozom, az az anyag egyszerűsége, köznapisága. A fa legtöbbször alkotóelemként jelenik meg a szobraimban. Bronzzal főleg az elmúlt tíz évben, a szimpózium elindulása óta dolgozom, ezt is gyakran kombinálom más anyagokkal. A szimpóziumok nagyon jó lehetőséget adnak a technikai tudás fejlesztésére, a másokkal való együtt gondolkodásra és a tapasztalatcserére.
A szilárd és nehezen megmunkálható anyagok mellett rendre megjelennek a természetes matériák szobraidban, mint a víz, a hó, a szén vagy a hamu. Hogyan értelmezzük ezt a kettőséget, a kétféle minőségű anyagok – a kemény és a lágy – találkozását, illetve a kettő közti különbözőségeket?
Az utóbbi években némileg változott a formavilág, melyben gondolkodom. Az acéllemezből, rézlemezből, bronzból vagy fából készült elemeket gyakran különféle természetes anyagokkal kombinálom, mint például a víz, a faszén vagy a hamu. Ezek az elemek természetességükkel, keresetlenségükkel ellensúlyozzák, kiegészítik az esetleg rideg, ipari hatást. A két (vagy több) különböző, akár ellentétesnek tűnő anyag felhasználásával, a formarend és a tartalmi megközelítés összekapcsolásán keresztül jön létre az az egyensúly, amely egy új, egészleges minőséget eredményez. Különösen izgalmas követni a folyamatot, amikor természetes közegbe, kültérre kihelyezett szobraimban például a víz ősszel falevelekkel telik meg, vagy télen jéggé fagy. Egy rajtam kívülálló történés megy végbe, ami tartalmilag és vizuálisan is hozzátesz valami lényegeset a szobraimhoz. A doktori mestermunkámnál használtam először szenet, ami számos asszociációs lehetőséget hozott, a vörösrézlemezzel kombinálva pedig a tűzzel való képzettársítás lehetőségét adta, amit a hamu használata követett.
Valamennyi anyag erős szimbolikát hordoz, sokféle asszociációs lehetőséget nyit meg a befogadókban, ahol az intuíciónak így még nagyobb szerep jut. Formailag én alakítom a szobrokat, de mégsem csak rajtam múlik minden, így a munkákban megjelenik a folyamat- és fázisszerűség, bevonódik az idő és az elmúlás, ami szorosan kapcsolódik a határhelyzetiség megjelenítéséhez. A határhelyzetiség különösen foglalkoztat, mind fizikai, mind metafizikai vonatkozásban. Amikor egyik fázisból a másikba jutunk, mindig van az átmenetnek egy határpontja, ahol már nem vagyunk az egyikben, de még nem vagyunk a másikban sem, illetve még az egyikben vagyunk, de már a másikban is… Ezen a ponton mintha feloldódnának a kettősségek. Külső és belső, alany és tárgy, lendület és egyensúly szinte eggyé válik. A jelen mint múlt és jövő találkozása, a határhelyzetiség mint szintézis-lehetőség jelenik meg. A textil alapú anyagok használata, szobrászati alkalmazhatóságának vizsgálata egy újabb irány, ahol szintén természetes anyagokat használok, mint a selyem, a kender vagy a pamut. Egy-egy szoborban a különböző minőségű anyagok és elemek egymáshoz való viszonya válik fontossá számomra, amikor mindezek egységbe kerülnek belső és külső összefüggéseikben. Az eltérő anyagok vagy szemléletmódok nem egymást kizáró módon, inkább egymás komplementereiként jelennek meg. Egy „összetartó” jelenség jön létre, ahol minden elem a többivel való kapcsolatában kapja meg jelentőségét, a viszonylatok pedig együtt definiálják a teret és az időt.
Mit jelent számodra a keleti gondolkodás, a japán filozófia, a vabi-szabi esztétika, a japánok szépségről alkotott szemlélete hogyan (és miért) jelenik meg a munkáidban?
Gyermekkorom óta fontos része az életemnek a japán kultúrához való kapcsolódás. Én csupán egy évet éltem Japánban, mivel azonban egész családunk valamilyen formában folyamatosan kötődik a szigetországhoz, így ez a viszony az életem részévé vált. Édesapám Kelet-kutató szociológus, édesanyám japán nyelvet tanított, illetve japán–magyar kulturális programszervezéssel foglalkozott, így az egész otthoni környezet is magával hozta, hogy a japán kultúra a mindennapjaim része lett. Kezdetben nem volt teljesen tudatos, hogy ezek a tapasztalatok, élmények megjelentek a munkáimban, mindez inkább intuitív módon történt. Olyan mély benyomásokat szereztem a japán kultúrával, hagyománnyal, esztétikával való találkozásaim során, hogy ezek mintegy beleszövődtek a gondolkodásomba. Sosem „japános” szobrokat akartam készíteni, hanem legtöbbször, amikor elkészült egy-egy munka, utólag fedeztem fel bennük a japán „vízjeleket”. Az a szenzibilitás és az elmélyültség, ami jellemző a japán szemléletre, szinte egyedülálló. Szobrászati látásmódom irányadó elvei rokoníthatók, sokszor szinte egybevágnak a japán művészeti felfogással, egyfajta „együtthatás” figyelhető meg saját elképzeléseim és a japán megközelítés között, a kettő egy szövetet alkot. Diplomamunkámban kezdtem idevágó kérdésekkel tudatosabban és rendszeresebben foglalkozni. Amellett, hogy megpróbáltam behatóbban vizsgálni a japán esztétikai hagyományt, ennek kulturális beágyazottságát, elsősorban az foglalkoztatott, hogyan tudom egységben felmutatni a különböző civilizációk örökségét, milyen módon jöhet létre egyfajta „kultúrák közötti esztétika”, azokat egységbe hozó művészet és szobrászat.
Európában, Magyarországon nőttél fel, így ez a gondolkodás is életed szerves része, hogyan ötvözöd munkáidban a nyugati és keleti gondolkodásmód elemeit?
Az arte povera, a minimal art, az egzisztencialista filozófia, illetve a fenomenológia is ugyanúgy része a munkáimnak, mint a japán gondolkodásmód. Nagyon inspiráló például, hogy a fenomenológia és a zen hagyomány milyen párhuzamokat mutat. A keleti szemlélet bevonása nem öncélú, inkább a kulturális ellenpontozás eszköze. Arra törekszem a munkáimban, illetve a szobraim befogadóit is arra sarkallom, hogy próbáljuk meghaladni kulturális beidegződéseinket, szeretném kimozdítani a szemlélőt a kulturális megszokásból és egy reflektívebb válaszra ösztönözni őket. Vannak tipikus működésmódok, például térszemléletben, az én-felfogásban, az észlelésben, a figyelemben, a nézőnek a műhöz való viszonyában vagy az esztétikai feldolgozásban, melyek jól felismerhető különbségeket mutatnak a kelet–nyugati kulturális felbontásban. Ugyanakkor azt is látom, hogy ezek a működésmódok és meghatározottságok nem feltétlenül zárják ki egymást, ha egy nagyobb egység összetevőiként jelenhetnek meg.
A legtöbb munkád címe japán, ezeket állandóan fordítani kell, ezáltal pedig folyamatosan reflektálni a japán esztétikával átitatott művekre. Miért fontos a japán címadás számodra, talán ezáltal az alkotásaid jobban kifejezik a mondanivalódat?
Az első japán című munkámban ez szinte véletlenszerűen jött. Egy növényi motívumokra emlékeztető domborművet készítettem, aminek, mint általában, utólag adtam címet. A reliefről egy japán függesztett képtípus jutott eszembe, így annak a nevét adtam a munkának, így lett a címe a Kakedzsiku, ami számomra teljesen magától értetődő volt. A japán címek itthon „megfoghatatlanok”, amivel így szándékosan inkább rejtve hagyom a jelentést. Nem szeretném eleve behatárolni a nézői asszociációkat, inkább lehetőséget adni azok „megfejtésére”. Arra inspirálom őket, hogy hozzák létre azt a sajátos értelmezési mezőt, melyet számukra a szobor előhív. Vannak ugyanakkor olyan, fogalmilag összetett címeim, amelyek egy szóval nem is fordíthatóak le magyarra, egy egész filozófia rejlik bennük. Adott esetben, ha szükséges, persze szívesen összefoglalom a címekben foglalt jelentést, elmondok néhány támpontot a munkák értelmezéséhez. De nem kizárólagosak a japán címek, az utóbbi időben gyakrabban adok magyar címeket is a szobraimnak.
Mik a terveid, mi lesz a következő kiállításod?
Továbbra is a textilekkel, természeti anyagokkal és persze fémekkel szeretnék dolgozni. Egyebek mellett szőni is tanulok, hogy az elképzeléseimet meg tudjam valósítani. Ehhez találtam is tanítókat, támogatókat, így ezt az irányvonalat is folytatni tudom mostani MMA ösztöndíjam keretében. Jelenleg a hároméves program első évén vagyok túl. A következő időszakban olyan szobrok létrehozására törekszem, melyekben egyszerre jelennek meg a hagyományos szobrászati megközelítés anyaghasználati és formaképzési jegyei, valamint az installáció műfajának formai és téralakítási lehetőségei. A tervezett munkák jelenségszerű megközelítése kerül előtérbe, amely egy öncélú „tárgy-szerűség” kiemelése helyett inkább egy viszonylati mező, „össz-szituáció” megjelenítésére irányul. Következő kiállításunk a bronzszobrászati szimpózium anyagából lesz látható Szolnokon, majd ősszel újra egymást követik a kiállítások. Jövő évben talán lesz lehetőségem önálló kiállításra is.
Biatorbágyon éltek Gilly Tamás szobrászművész férjeddel együtt. Milyen a Budapesthez közeli, mégis vidéki szobrászlét?
Nagyon jól érezzük magunkat itt, a családi léthez is kedvező hely. Közel vagyunk szülővárosomhoz, Budapesthez, amelyhez gyerekkorom óta minden szállal kötődőm, ugyanakkor egy természetközelibb környezetben tudunk itt élni. Remélem, Japánba is visszatérhetünk majd a családommal együtt, kislányunknak is megmutathatom ezt a sajátos világot.
