Martin Henrik Hieron – A lét tömege című kiállítása

 

Mire vállalkozik Martin Henrik kiállítása? Misztikus címével már előrevetíti, hogy valamiféle dimenzióváltásra, belső elmélyülésre van szükségünk munkái befogadásához. A budai Virág Benedek Ház ódon falai között látható Hieron című tárlat metafizikai jelentést, egzisztenciális élményt kínál mindenki számára, aki hajlandó a térbeli formák mélységeiben és mögöttes tartalmában elmerülni.

 

Szent helyet jelöl a görög eredetű Hieron szó, mely lehet külső is, de leginkább belső, szakrális teret (templomot) jelent, ahol a szent ereklyéket őrzik. A görög templomok négyszöghasáb tömegű belső tere fogadja be az isteneket ábrázoló szobrokat, ahol megtörténik a misztérium, amit most a budai épület zegzugos tereiben egy kortárs kiállítás tapasztalataként élhetünk újra. Szigorúan, matematikai-geometriai pontossággal szerkesztett kompozíciójú képein a kubusok mindig más színvilágúak, bennük mindig újfajta térélmények jelennek meg. Az egyedi, paszteles hatású, szürkés tónusú, különböző rétegű olajfestékek alkotta képek rögtön magukba szippantanak. A monotípia-szerűen készített festményeken az utólagosan felhordott, gomolygó, élénk színű, lilás, rózsaszínes, kékes foltok mindig a lényegesre, a megfoghatatlanra irányítják a figyelmünket. Az ilyen módon középpontba helyezett, látszólagos összevisszaságban lebegő részek válnak a belső terek szimbólumaivá, ahol a lélek lakozik és a csoda megszületik. Rend és káosz együtt jelenik meg a képeken, hogy azok kiegészítve egymást teljes harmóniát alkossanak. A különböző nézetű kockák izgalmas fizikai és metafizikai tereket nyitnak meg, azok különféle léptékeivel és távlataival.

 

A kiállítótérben elhelyezett kisebb és nagyobb festmények modellezett tértanulmányokként értelmezve igazodnak a mértani testek ábrázolásának nagy hagyományú művészettörténeti kontextusához. Elsősorban Kazimir Malevich szuprematizmusából kiinduló, 1915-ben készült Fekete négyzet című művére gondolhatunk, majd további absztrakt alkotásokra. A szuprematizmus és az absztrakció a festészet összeomlását, s ezt követő újrakezdését szimbolizálja, a festészet ismételt nullfokaként interpretálva, miként Malevich fogalmazott. Martin Henriknél a kockák, kubusok ábrázolása hasonlót jelképez, ám ez utóbbinál inkább egzisztenciális értelemben kell a kezdőpontot, az újrakezdést értelmeznünk.

 

Martin elsősorban a keleti filozófiák és a metafizika felé fordul, leginkább a nem látható, az üres térben lakozó lélek és annak lehetséges tudatossága érdekli. A festményeken ábrázolt mértani testekben a lét misztériumát fedezhetjük fel, amely mindig a belsővé váló külső teret tölti meg. Ez azonban nemcsak az olajképeken jelenik meg, hanem abban a tudati világban is, amelyek a munkákat létrehozzák. Az újabb rétegeket megnyitó festmények kétdimenziós síkban ábrázolt háromdimenziós testjei rendre a negyedik dimenzióval egészülnek ki, hogy azok a mindent magában foglaló tudat szimbólumaivá válhassanak. A térből kilépő, térfelettiséggel azonosítható tudatosságban lakozik a teremtő erő, az a felsőbb Lény, amely a létező bizonyosságává válik. Tehát a megnyíló kiterjedések hieronját mindig lelki síkon kell keresnünk, ahol a kiüresedő tudat egészíti ki a képeket. Az egyidejű befelé és kifelé tekintés kettőssége jelenik meg a művekben, azok különböző kiterjedéseiben értelmezve.

 

Ki vagyok én? – teszi fel a kérdést a művész. A hyperplaszticitás élményéből fakadó gondolat a térbeliség teljes eltűnésével jár együtt. A lélek egyszerre apróvá és jelentéktelenné válik, ám mégis hatalmas erőként, az univerzum kiindulópontjaként értelmezhető. Ebben a szélsőséges kettősségben az elmélyülés egyidejűsége okozza a létezés tudatosságát, ami szorosan kapcsolódik az elmúlás tragikumához. A halálfélelem érzése a tér eltűnéséből fakad, ugyanakkor paradox módon együtt jár a létiszonnyal is. A lélek saját belső kiüresedésétől, semmivé válásától retteg, ami azonban paradox módon mégsem válhat lehetségessé, hiszen a létezés maga – tehát a vagyok fogalma – axiómaként jelenik meg.