A fotográfiákban rejlő potenciál eseményszerű bemutatása, prezentáció és reprezentáció, amely a fotográfus művész Budapest teljességét érintő jelentés-előállását, jelentés-kifejlését vitte színre a Kiscelli Múzeum templomterében, a fotográfiai eljárások mélyén nyugvó fény-árnyék architektúra installációjával.
Az egyes fotóképek egyrészt kiemelik és dokumentálják, ezáltal megőrzik a rögzített események terét és idejét, másrészt a fotográfiák egymás utáni és szimultán vetítése elmossa a konkrét téridőt, és egy nagyobbat, egy új paradigmát hoznak létre, miként ez az archívumokban őrzött dokumentumokkal is megtörténik: kapcsolatba lépnek egymással egy nagyobb teljesség irányában. Lugo a létezés feltárására törekedett, amit azzal ért el, hogy a dolgokat látszani engedte, a bennük lévő potenciál és alkalmasság révén. A Description without Place (Leírás, hely nélkül) című versében Wallace Stevens költő a létezés és a felismerés tömör élményét, a kifejlés oszcilláló folyamatában ábrázolja: „Lehet, hogy látszani – annyi, mint lenni, / Mint a Nap is valami látszó, és van. // A nap egy példa. Az, aminek látszik, / És ilyen látszóként van minden dolog.” (Dobrai Zsolt Levente fordítása)
LUGOSI LUGO LÁSZLÓ (Budapest, 1953. 03. 30. – Budapest, 2021. 07. 18) fotográfus, szerkesztő, művészeti és fotográfiai szakíró, filmkészítő. Lugo sok tízezer fotót kitevő életműve, huszonegy önálló fotókönyve, mintegy félszáz általa szerkesztett kortárs művészeti albuma, valamint a magyar kortárs művészeti szcénán való áttűnései („mindenütt-ott-volt” jelenléte) egyfajta személyes, művészeti Budapest-intézményként is elgondolható. Sok évtizedes tevékenységével Budapest számára ő lett a magyar Proust, aki fotóképeinek tízezrei által fénnyel írta Budapest eltűnő és eljövendő történetét. (Enigmatikus ablak nyílik itt, amely valójában javaslatcsomag: miként lehetne egy intézményként működő művészeti eseménysorozaton keresztül bemutatni a folyton változó Budapest real time kortárs művészetét, amely egyfajta továbbfejlesztése LUGO személyes Budapest-archívumának. LUGO szerteágazó, művész és bölcsész „életműfáját” dolgozta fel Bán András, amely a kiállítás terében megtekinthető.)
A jelentésfeltárás mint archívum
Lugo városarcheológiának nevezte Budapest múltját-jelenét-jövőjét egyben megjelenítő tevékenységét. Művei a művészeti kommunikációba, a példaként felfogható közös jelentés-alapzatba emelik, feltárják és a jelentéshorizontba juttatják a látható és láthatatlan Budapest együttesét. A művészportréktól az épületfotókon át a graffitikig, a hetvenes és nyolcvanas évek underground- és avantgárd-kultúrájáig. Hatalmas munkatempóban örökítette meg a főváros térben és időben kiteljesedő alakulását, a megszűnéseket és a keletkezéseket.
Budapest-archeológiája egyrészt tényszerű cselekvés, ami dokumentál, őrzi az eltűnő jeleket, épületeket, embereket, valóságrekvizitumokat, másrészt szabadon elrugaszkodó gondolkodás, amely arra mutat, amerre az archívumába épp belépő érdeklődésünk ösztönöz. A Lugo-féle vizuálisan megőrzött archívumcsomagok egyszerre tárják fel az ember belső természetét az emlékezés alakzatainak mozgósításával, és hozzákötik a külső természetről szerzett általános ismereteinkhez.
Lugónál a teába, az emlékezés vizébe nem Proust madeleine süteménye, hanem a falak (a kinti valóságosak és a benti szimbolikusak) merülnek, mindazzal, ami rajtuk kívül vagy általuk határolva, vagy épp rajtuk rögzült. Szerinte a fénykép az agyban születik, a fotográfus előre látja a képet, mielőtt megnyomja az exponáló zsinórt, hogy megörökítse a történelmet, az időt, a pillanatot, a kompozíciót, mert a fényképezés játék a jövő terveivel és játék az idővel.
A gyűjtés
Lugo Budapest-archeológiája tényszerűen és gesztusként is egyfajta gyűjtés és felhalmozás. „Azt gondolom, hogy mindig is gyűjtő voltam. Gyűjtöttem tárgyakat, műtárgyakat, karikatúrákat. Fényképészként is mindig gyűjtőnek tartottam magam. (…) Az első gyűjtés, amit valóban annak lehet nevezni, a Fotónapló volt, ami 1978-tól ’82-ig készült, amikor technikai értelemben még nem tudtam fényképezni. Csak ’85-ben kezdtem el a fotózás technikai oldalával komolyan foglalkozni. Körülbelül akkoriban kezdtem az Eltűnő Budapest sorozathoz olyan helyszíneket fotózni, amelyekről lehetett tudni, hogy rövidesen tényleg el fognak tűnni. Régi boltok, helyszínek az ’50-es, ’60-as évekből. Ebből született is egy könyv ’93-ban.
Ezután jött a budapesti neonfeliratok gyűjtése. Ezek szintén az ’50-es, ’60-as évekből hátramaradt, még működő feliratok voltak. Ezt követően folyamatosan gyűjtöttem budapesti helyszíneket különféle témákban.” (Petró Zsuzska–Kurdy Fehér János: Egy város-archeológus több ezer találkozása a graffitivel. Beszélgetés a fotográfus Lugóval. In LUGO / Graffiti. READ THE SIGNS, Equibrilyum, Budapest, 2022) A látható, konkrét, faktuális Budapest képei mellett (a városi táj attribútumai: épületek, építések, átalakítások, rombolások, rozsdaövezetek) megjelennek a város szellemiségét önmagukban és interakcióikban hordozó budapesti lakosok. A város elitkultúráját létrehozó művészeti szcéna portréi (festők, írók, építészek, zenészek, filmesek, műhelyeik és eszköz-arzenáljuk). Amint Ottlik Géza Hajnali háztetők című regényében Halász Petár egy hajmeresztő mutatvány kifejléseként megpillantja Budapest számára megnyíló, egyszerre festői és egzisztenciális lehetséges teljességét. A látható és láthatatlan Budapest Lugo-féle egybeláttatásával előáll egy személyes Budapest-jelentés. Megérkezik hozzánk Budapest oszcilláló, más-más episztemológiai szinteken és terekben szimultán épülő kultúrája, az elmúló, a beálló, és az eljövendő időkben.
Budapest-aura előállítása
A valóság falai árnyékok és kivetítések. Lugo archívuma a fizikai és a szellemi fény találkoztatása, emlékezetet előállító archeológia. A fényképező ember a mulandót és az aktuálisat, a jelentőst és a jelentéktelent hajszolja, így képes reprezentálni a profán teret, hitelt és teljességet adni a valóság falainak. Lugo a fényfeltárással elérte, hogy archívumában minden műve áramlik. A legradikálisabban decentralizálta és cseppfolyósította magát a képei által. Az egyik forma átalakul a másikba, miközben identitását veszti, ezáltal pedig megkülönböztethetetlen lesz a valóságtól. Lugo egy Budapest aura-előállítója: a kintről bentre és a bentről kintre tükröződő, a fizikális és a szellemi Budapest-dzsungel létrehozója, kritikus szelleme. Így lett szinte majdnem teljes a gyűjteménye. Budapest archívuma a láthatóból a láthatatlanba, a tudottból a sejtettbe vezető taktilis és optikai lenyomatok, nyomok, utak, térképek, feljegyzések, lejegyzések, naplók szubmediális tere, ahol a különböző rétegek rendezett és rendezetlen interakcióban állnak egymással.
Barlanghasonlat mint városdiagram
A templomtér tégláig lecsupaszított falára vetülnek LUGO legfontosabb Budapest-topikjai. A száz év elteltével duplikált Klöszök, az eltűnő városi életterek foglalkozás szerinti regisztere, a Duna, a mechanikus ipar rozsdaövezeteinek sztéléi, a graffitik, a lépcsők, a fel és le irányulás emlékművei, a zsidó Budapest, az urbán-mikrók tárgyi sereglete (apró épületdíszek, kiegészítők), a műtárgyak, a műtermek, a művészportrék, a hetvenes és nyolcvanas évek budapesti underground- és avantgárd-kultúrájának alkotói és eseményei. A fotográfiai- és térinstallációs jelentésfeltárás által a templomtér nemcsak egy lenyűgöző belső architektúra, fotográfiák fénnyel megfestett falainak együttese, hanem egy lehetséges Budapest-aura diagramja. A jelentésfeltárás által paradigma jön létre, olyan példa áll elő, amelynek e példa egyszerre az eleme és a létrehozója.
A templomtér átalakul Budapest jelentésének hordozójává. LUGO Budapest archívumává. Benne az egyik egyedi kép (például egy ipari telekről a Váci útra tekintő Óriás Mikulás) valamely komplexebb szellemi létezőt (például a nagyvárosi létezés etikai, esztétikai kiskátéja) helyettesít. A nézők az archívumban megjelenő kvázi folyamatok, események, élmények (érzékelés, értelmezés, jelentésátvitel, szinesztetikus befogadási folyamatok) aktoraivá és egyben észlelési terévé alakulnak át. Miközben a néző a maga fejéből néz ki, létrehozza és megsokszorozza a metonimikus teret: érzékeli a jelek születését és vándorlását, a megismerés színházát. Belép a jelek születésének és állandó vándorlásának világába. A világ legismertebb tér- és fényinstallációja, és egyben a legtöbbet idézett jelentéskifejlése, Platón barlanghasonlata, amelyben az ógörög filozófus a parmenidészi változatlant, az egy, világos állandó létezést vitte színre a hérakleitoszi többféle, homályos és állandóan változásban lévővel.
A két dialektikus végpont LUGO esetében egyrészt a lefényképezett esemény és dolog, mint a világos és állandó rész, másrészt a homályos és állandó változásban lévő kiválasztás (miért ez vagy az az esemény és dolog, és nem egy másik) és az archívumba kerülés, amikor a kész fotográfia a másik fotográfiákkal önkéntelen viszonyt kezdeményez. Ahhoz, hogy a jelenséget a maga eredeti paradigmatikus jellegzetességében mutassuk be, az szükséges, véli Agamben, hogy megismerhetőségének médiumában szemléltessük. A lefényképezett dolog és esemény megnyugszik, beleáll a róla készült fotográfiába. A közöttük lévő viszonyt pedig – amint Arisztotelész a Rétorikában írja – „nem a rész viszonya az egészhez, sem az egészé a részhez, sem az egészé az egészhez, hanem a rész viszonya a részhez, a hasonlóé a hasonlóhoz” motiválja. Ez az ide és oda is tartozás a Lugo-féle városarcheológia és fényfeltárás jelentés-építésének tánclépései.
Jelentésalakulás vágya
LUGO archívuma egyrészt adott, több tízezer felvétel képezi, másrészt növekvő, mert a képek jelentései összeadódnak és újak születnek. Komplex tartalomátörökítés és megújulás jön létre, amint a vetített fotók sorozatán keresztül a látogató mintegy a jelentés-felhőben lépegethet előre és hátra, átlósan és körbe. A kimerevített és váltakozó sebességgel vetített nagy, közepes és kis fotográfiák elemelik a látogatót az épület járóteréből és átlebbentik a jelentés konkrét térébe. A mennyezet, a tartófalak, a boltívek és az átjárók ezáltal a jelentés-alakulás aktív tartóelemeivé válnak, miközben megőrzik, sőt felerősítik önmaguk archívum jellegét is. A látogatók fizikálisan kerülnek a képek értelmi terébe, ahogyan a tapasztalható (a kiállítás) teréből átkerülnek a csak sejthető (a jelentés) terébe.
A mennyezet, a tartófalak, a boltívek és az átjárók ezáltal a jelentés-alakulás aktív tartóelemeivé válnak, miközben megőrzik, sőt felerősítik önmaguk archívum jellegét is. A templomtér valós derengése, a kivetített képek konkrét alakzatai, fekete-fehér foltjai, a vetítők fénycsíkjai miközben külön-külön is érzékelhetők, összeadódnak és láthatóvá és/vagy hallhatóvá válik Lugo archívumának szinesztézikus morajlása. Amint a magányos fotográfus találkozik a valóság rengetegével. Amint a Budapest-dzsungel a néző szemébe néz. Amint a metaforikus kontextus átengedi a szabadság szellemét. Amint a szabadság alkalmi látogatásait sem felejtjük, hanem általa élünk.
Ottlik, sztélék, hydrák
Lugo áramlása Szemző Tibor kinematografikus koncertjével veszi kezdetét a kiscelli templomterében. (A kiállítás teljes ideje alatt Szemző Tibor filmjét mindennap déli 12.00 órakor levetítik.) LUGO képei között felvillannak Szemző Ez van című filmjének kockái: belvárosi utcák, forgalom, budapesti lakosok. Ottlik Géza hangját halljuk: „Ablak, szoba, lakás, lépcsőház, utca híd, tér, Duna-part, ez van. / Megindul az ingyen mozi, s abba belekerülsz szereplőnek. / Mit látsz!” Ottlik folytatja: „Jó volna már egy város. / Lehet mászkálni benne; utcái, terei, hidai vannak; ahol lehet ődöngeni, bámészkodni; rohanni elkésve találkára, vagy elbújni benne valahol; menekülni, örülni, sírni; eltévedni emitt, hazatalálni amott. / Amibe lakni lehet. / Haha, jó volna!”
A templomtér padlózatán egy időcsíkon Lugo művészeti korszakainak legfontosabb évszámai, felette és alatta egyrészt Budapest, másrészt a képrögzítési technikák vonatkozó evolúciós állomásai. A keleti homlokzaton nyíló valamikori templombejáratnál Lugo vintage fotóinak csoportja, a két toronyban Lugo kisebb interjúi és életútinterjú-töredéke, valamint Dobai Péter Együtthatók című filmje 1973-ból, Budapest underground és avantgárd szcénájáról. A kőpadlózaton ledöntött sztélék (matracok), amelyek egyrészt kényelmes kilátást biztosítanak (fekve csodálható a boltozaton, a barlangban kibontakozó képek áramlása), másrészt eligazítanak Lugo idézetei segítségével. Feliratozott téglatestek, amik személyesen kódolnak és dekódolnak.
A vernisszázs további részében a közönséget a Hydrák tárgycsoportja (betonkeverőgépek versfeliratokkal átlényegített ready-made-jei) fogadja a múzeum belső udvarán. A fogadás és összbeszéd a belső kert négyzetében valósul meg, centrumában az október eleji estét felmelegítő tűzzel és a belső udvart övező falakra vetülő mozgó árnyékalakokkal, a látogatókkal. A kiállítás terében megvalósuló kísérőrendezvényeken Budapest megszólal és beszélni kezd, amelyről a LUGO: ÁRAMLÁS online kommunikációja ad hírt.
A fotókat Roczkov Hermina, Págyi Judit, Fellegi Dénes és Schell Gergely készítette.
