Czigány Dezső: két Ady-portré; 1907
Czigány Dezső szinte mindenkit ismert a korabeli magyar és nemzetközi művészeti életből, akit ismerni érdemes volt, mégis egyedül Adyt tüntette ki kegyeivel, egyedül Ady Endre arcképét festette meg, nem is egy, de többféle változatban. Már az is szimbolikus, hogy Párizsban találkoztak: két nyakas keleti nomád, akik együtt vetették bele magukat Párizs nyüzsgő művészeti életének és örömtanyáinak világába, és olyan korszakalkotó kiállításokon voltak jelen, melyek felülírták a képzőművészeti kánont és csupa olyan festőt – Cezanne, Gauguin, Toulouse-Lautrec, Van Gogh – állítottak reflektorfénybe, akik éltükben senkit sem érdekeltek. Ady tökéletesen értette az új idők üzenetét, kiváló Gauguin-cikket küldött a Nyugatnak, Czigány Dezső pedig Gauguin, Cezanne és Matisse stílusában festett. Ám amíg Gauguin képeiből Ady az Élet mindenekfelett álló folytonosságát olvasta ki, addig Czigányt inkább a „primitív vadember” mítosza ragadta meg. Az izgága Ady egyébként csak úgy tudott modellt állni a róla készülő festményekhez, ha Czigány folyamatosan itatta borral, vagy csellózott neki. Az egyik ilyen festmény később kiérdemelte a szerelmi barométer rangját: Léda húga így emlékezett vissza egyik veszekedésükre: „Ady akkor kiment a másik szobába, ott függött a képe, (…) leakasztotta, és menni akart. (…) Léda megmagyarázta, hogy akárhányszor összevesznek – Ady viszi a képet. Ha kibékülnek, visszahozza.” Az újságíró barát Bölöni György Az igazi Ady című könyvében pedig így írt: „Az arckép mulatságos szerepet játszott a Léda és Bandi között történt összetűzések idején. Ilyenkor Ady az arcképet Lédától visszakövetelte. Néha Léda haragos keze a falról letépte, és kirepült a portré a szobából a folyosóra, hogy ugyanez a kéz pár nap múlva szeretettel és mosolygósan újra a helyére akassza.”
Czigány Dezső: Gyermektemetés, 1910
A Gyermektemetés című Czigány Dezső-festmény az Ady-portrék mellett talán a festő legjelentősebb képe, amely az eredetiség viszonylagos hiánya ellenére is ott ragyoghat a magyar festészet könyvének legszerencsésebb lapján. Mivel a modern festői parafrázist lényegében Gauguin találta fel, így nem szükséges foglalkoznunk a „művészi eredetiség” kérdésével, hiszen nyilvánvaló, hogy A sárga Krisztus című Gauguin-képen látható feszület inspirálta. Ám Czigány témaválasztása mélyen megindító és rendkívül eredeti: két roma szülő kálváriáját látjuk, akik most temették el gyermeküket. Barnaságuk szintén Gauguin polinéz modelljeire emlékeztet, ám azoknak mintegy antitéziseként, teljesen lehangoltan.
Paul Gauguin: Sárga Krisztus; 1889
Czigány Dezső képe olyan agyonhallgatott témát ábrázol, egy „csóró cigánytemetést”, amely hasonló színvonalon a magyar irodalomban is csak évtizedekkel később, Balázs József Koportos című kisregényében jelenik majd meg. A gyászoló szülők mozgása röghöz kötötten darabos, az asszonyon nincsen cipő. A feszületen látható Krisztus ezúttal nem sárga színű, mint Gauguin képén, hanem hófehér, így nem árad belőle melegség, ugyanakkor csodás glória ékesíti, amelynek ragyogását még tovább fokozza a vihar előtti ég lilába olvadó kékje, mint jellegzetes színkomplementer, amitől a krisztusi példázatot idéző búzatáblák is vertaranyszínűek lesznek. Gauguin képén Krisztus hasát hasábformájúnak látjuk, ami a háttérben húzódó házikók „kubista” formáját visszhangozza rendkívül visszafogott módon, még véletlenül sem tárgyiasítva Krisztust. A Gyermektemetésen a feszület beleolvad a síkba, Krisztus ragyogó fehér színe azonban mágnesként vonzza a tekintetet, és e zseniális színkontroll révén szemünk máris a szintén hófehér gyermekkoporsóra téved, amely olyan kicsiny, hogy elfér a gyászoló apa hóna alatt. Formáját szinte észrevétlenül, még véletlenül sem hivalkodón echózzák a távoli hófehér házak, jelezvén, hogy e koporsó lesz az új hazában a gyermek háza. Czigány Dezsőnek kivételes szeme és intellektusa volt a művészethez, így tudta létrehozni ezt a remekművet, ám későbbi képeiből hiányoznak az önálló témák és stílusjegyek, ami miatt külföldön nem boldogult, s nem fogadta be őt a nemzetközi művészeti kánon, mint Vasarelyt vagy Hantai Simont. Amíg Ady „műfordítóként” is originális volt, és megvetette a külföldi példák másolását, addig Czigány képei rendszerint Cezanne-, Gauguin-, Matisse-utánérzések, stílusuk pedig sokszor bántóan hideg, kimért és tárgyilagos. Azok a képei igazán jók, melyeken az elhatalmasodó elmebaj jeleit látjuk, mint a Kiáltó katonán és néhány cezanne-i csendéletén, ahol a befordulást egy-egy sötét faszobor jelképezi – a la’ Gauguin. Egyik utolsó, fuvista stílusú önarcképén már nem is „vadnak”, inkább a Batman-filmekből ismerős zöldhajú, véresszájú Jokernek látjuk.
Kollázs
Fent: Czigány Dezső: Csendélet almákkal és sötét szoborral, 1910
Lent: Paul Gauguin: Csendélet-tanulmány almákkal és kancsós önarckép kerámiával
Hogy sorozatgyilkos volt-e Czigány Dezső, az már sosem fog kiderülni. Annyi biztos, hogy lelőtt egy hajléktalant, amit a bíróság önvédelemnek minősített. Sokak szerint első feleségét is ő lőtte le, ám nem történt ellene vádemelés. 1937 végzetes szilveszterén agyonlőtte harmadik feleségét, saját lányát és kétéves unokáját, majd önmagával is végzett. Felvetődik a kérdés: így akarta-e beleírni magát a művészettörténetbe, mint például a rituális öncsonkítással Vincent van Gogh? Sosem fog kiderülni. Ám bizonyos értelemben ez az utolsó ámokfutás is „másolat” volt: két évtizeddel korábban Csáth Géza is hasonló ámokfutásba kezdett, két évvel később pedig Czigány brutalitását másolja majd az egész emberi társadalom.
Kollázs
Czigány Dezső: Önarckép fuvista stílusban, 1912
Czigány Dezső: Kiáltó katona, 1920
