Ebben a nagy szobrászi hagyományokkal, talán nem túlzás azt mondani, hogy történelmi múlttal bíró térben, Stróbl Alajos egykori műtermében, amely az Egyetem és a szcéna számára is oly kiemelkedő jelentőségű, a kortárs művészet olyan irányai is bemutatkozási lehetőséget kapnak, amelyek azonban mégis kötődnek a szobrászat alapvetően megfogalmazható problémafelvetéseihez: a forma alakítása által a térből kimetszett tárgy és az azt körülvevő tér összefüggései, amelyet maga a fizikai tér, a levegő és a fény alakít.

A szobrász térbeli tárgyat hoz létre, azaz minden esetben számol, kell, hogy számoljon azzal a tényezővel, hogy a felület, a forma a fény által válik láthatóvá, annak finomsága-durvasága, az a tulajdonsága, amelyet hangsúlyozni akar, az őt körülvevő fény által válik véglegesen azzá, ami. Arra is látunk példákat bőven, amikor az alkotó éppen a fényt, mint összefüggések révén megjeleníthető önálló jelenséget igyekszik láthatóvá tenni.

De mi van akkor, ha a levegőt, annak nehezen megfogható minőségét kívánja megragadni, a fényt és a tér alakítását használva eszközül? Kézenfekvő talán, hogy a levegőt a légzés hangja révén hozza képbe? Abban az esetben igen, ha vállalja és eltökélt szándéka, hogy a mű értelmezését tágítva vagy teljessé téve az embert mint tényezőt állítja e komplex struktúra középpontjába. Tárgya, azaz a téma ettől kezdve adekvát fonalat kap, annak kibontása és az értelmezés adott irányba terelődik. Mint például Daczó Enikő installatív munkája esetében.

 

Hiszen a Parthenón-fríz Teremben a teret teljes egészében betöltő, egyébként „absztrakt” mű a levegővel telített anyag rugalmasságának, ritmikus mozgásának, a felület fénytöréseinek és a hangjátéknak révén, az ember közvetett jelenléte a rétegek lépésről lépésre történő felfedezése által számos módon, utalásszerűen csatlakoznak rá. A finom anyagból épített installáció a körülötte áramló már leheletnyi levegő által is mozgásba jön, a bentről morajló hang a lélegzetvétel ritmikus dinamikáját szimulálja.

Izgalmas az a helyzet is, amikor egy műtárgy valamely konkrét használati tárgyból jön létre. Hogyan vonatkoztatunk el vagy adaptáljuk annak az eredeti rendeltetésére vonatkozó eleve meghatározott jelentését, úgy, hogy ne szűkítsük le túlzottan a megértés kereteit? Talán úgy, hogy az esztétikai minőséget (nem a szépséget) egyenrangúvá tesszük az anyagi minőséggel.

Nem biztos, hogy érdemes túlmagyarázni a művet, inkább csak egy-egy fogalmat vegyünk szemügyre, amelyek relevanciával bírnak.

A légzés szabadsága. Az etimológiai szótár szerint a „levegő” szó egy korábbi levegő ég (‘lebegő ég’) jelzős kapcsolat önállósult első tagja, tehát a lebeg ige leveg alakváltozatának folyamatos melléknévi igeneve. Régebben az ég jelölt mindent a földfelszíntől a csillagokig; utóbb a fenti, csillagos égbolttól a lebegő ég kifejezéssel különítették el a lenti, mozgásában is érzékelhető, lebegve mozgó régiót.

 

A lélek szó ⎼ rokonnyelvi megfelelőinek jelentésével egyeztetve ⎼, a lélegzet szóból eredeztethető. Talán ezt sem kell tovább boncolni, szembetűnő finom egybecsengése a két fogalomnak az alábbi Hamvas-idézetben összegződik: „A lélek az Egyetlen létező, megnevezhetetlen, közvetlenül annyi mondható róla, hogy érzékenység, ami lehet éber vagy kába; az archaikus ember igazi lénye a lélek, mindaz, ami pedig a lelket elfedi, burkolja, káprázat.” (Hamvas Béla: Sciencia sacra, 1943–1944 )

A levegő tehát a létezés fiziológiai alapfeltétele, a lélek pedig az emberi létezés morális alapfeltétele.

A Lét Hamvasnál ugyancsak alapfogalom. A lét négy foka: a szilárd, amelyben tapintható, képszerű, az oldott, melyben zenei és hangzó, az érzékfölötti, ahol logos-szerű, nyelv fölötti mágia és a tiszta, melyben az utolsó mágiát is levetette. (Hamvas Béla: Láthatatlan történet, 1943.)

 

Daczó installációja nem csupán a légzés ⎼ létezés ritmusát jeleníti meg, de szimbolizálja azt a törékeny egyensúlyt, amelyben minden egyes lélegzetvétel dialógus a természettel. Ahol azonban a létezést feszegetjük, az elmúlást is számba kell vennünk. Az itt látható installáció mint folyamatmű áll ennek a tartalomnak is a szolgálatában. Daczó Enikő munkáiban – legyen szó festészetről, performanszról, installációról újra és újra ezt a témakört járja tudatosan körbe.

Érdekességképp néhány kortárs párhuzam: a hangsúlyok kicsit más rendezésével, de Olafur Eliasson dán-izlandi művész juthat eszünkbe, aki Your Atmospheric Colour Atlas és The Weather Project installációin a levegő és fény kapcsolatát járja körbe, a természeti elemek és az emberi tapasztalat közötti kölcsönhatás finom ábrázolásával. Agnes Denes, magyar származású, Amerikában élő művész, aki azonban a hangsúlyt a természetvédelemre és a fenntarthatóságra helyezi: Tree Mountain – A Living Time Capsule.

A Revízió amennyiben önmagunkra vonatkoztatjuk, és elsőként talán ez a releváns megközelítés: az önreflexió lehetőségét hordozza, társadalmi szinten talán nehezebb konkrétumokig jutni, eddig legalábbis úgy tűnik. Addig azért az is üdvös, hogy a művészet terepén megkísérelhetünk, ha finoman is a személyesen minket foglalkoztató és a társadalmilag fontos kérdésekben helytállni.