Művészetének két iránya van: több éven át figurális képeket festett – nőket, illetve a női lét legfontosabb szakaszait, stációit örökítette meg –, amelyek legtöbbször személyes tapasztalatokra épülnek, s közvetlen környezetéből, családtagjai közül választotta modelljeit is. Képei érzékenységet, bensőséges, kontemplatív hangulatot, termékeny magányt sugalló alkotások, amelyek fény- és színhasználata, valamint az egyszerű térszerkesztés a finn esztétika jegyeit viselik. Az elmúlt nyolc-kilenc évben figyelme a természet felé, a tájra és annak részleteire irányul. A finom, lírai kompozíciók azonban többek pusztán esztétikus ábrázolásoknál.
Évszázadok óta foglalkoztatja a képzőművészeket a bennünket körülvevő természeti környezet megörökítése. Az ember erősen vonzódik a természethez, ugyanis ahogy Horváth-Váradi Lívia pszichológus írja, „velünk született, mélyen gyökerező kapcsolódás áll fent az emberi lélek és az anyatermészet között, amely számos pszichológiai folyamat révén jut érvényre”. Említi azt is, hogy „mélyen belül lakozik bennünk a természet közelségére való törekvés, amelyet (Edward O.) Wilson biofíliának nevez. A Magyar Ökoterápia Alapítvány honlapján a biofília elméletéről szóló cikkben olvashatjuk, hogy „elsőként Eric Fromm, német filozófus, szociálpszichológus vezette be a biofília fogalmát, és rámutatott, hogy az ember pszichológiai orientációja eredendően a többi élő dolog irányába mutat. A biofília szó szerint az élet, élő rendszerek szeretetét fejezi ki. Tágabb értelemben vonatkoztathatjuk az egész természet szeretetére. A bilofília hipotézist Edward O. Wilson amerikai biológus írta le, lényege, hogy az ember és más élő rendszerek között ösztönös kapocs van. (…) ez a tézis továbbá azt is taglalja, hogy az emberiségnek a mentális fejlődéséhez és egészségéhez szüksége van arra, hogy más fajokhoz és a természethez is mély, kiegyensúlyozott kapcsolat fűzze. (…) A biofília hipotézis azt állítja, hogy az emberiség azon kívül, hogy anyagilag és fizikailag is függ a természettől, alapvető igénye van az esztétikai, intellektuális, kognitív, sőt spirituális jelentéssel bíró dolgokra. (…) Stephen Kaplan és Rachel Kaplan vizsgálódásai alapján az látszik, hogy a természeti környezettel való kapcsolat örömet, megnyugvást és stresszcsökkenést eredményez. Ezenkívül a kutatások bizonyítják azt is, hogy a fizikai jóléthez is hozzájárul a természeti kapcsolat. (…) Összességében azt mondhatjuk, hogy a természeti környezettel való kapcsolat hozzájárul az egészséghez, a boldogsághoz és az egyén kiteljesedéséhez.” Nem csoda hát, ha a művészek is keresték/keresik ezt a kapcsolódást, és igyekeznek az örökkévalóság, illetve mások számára is láthatóvá és érzékelhetővé tenni a természet csodáit, hangulatait.
A tájkép kissé alárendelt, mellékes részletként szinte kezdetektől megtalálható a képzőművészetben, önálló műfajjá azonban először a távol-keleti, kínai festészetben vált a VII–VIII. században. Európában a XIV–XV. századi itáliai reneszánsz művészetben is találkozhatunk szebbnél szebb tájrészletekkel, leginkább a festmények háttereként, önálló műfajként csak a XVII. századi németalföldi festészetben jelent meg. Az évszázadok alatt folyamatosan változott az ember tájhoz való viszonya, ahogyan a tájábrázolás esztétikája, koncepciója és stílusa is a képzőművészetben. A XIX. század második felében a művészek a műteremből kilépve, a szabadban, a természetben kezdtek el alkotni, közvetlenül megfigyelve, megvizsgálva annak jelenségeit. A kortárs művészek természetábrázolását nagymértékben meghatározza és befolyásolja a tájképfestészet történetének, alakulásának ismerete. Fontos a művészettörténeti hagyományok tisztelete és az arra történő reflektálás. A XIX. századtól a napfény, a levegő hatásának kutatása, a természet különféle hangulatai, a táj pillanatnyi érzéki befolyása, a fény színeket felbontó hatása, a körvonalakat elmosó levegő rezgése kezdte el érdekelni a művészeket, a XX. századra pedig a tájkép műfaja az esztétikai értéken kívül, illetve amellett mélyebb mondanivaló kifejezésére is alkalmassá vált. A XX. századi modern festészeti irányzatok a tájat a festményeken időnként egészen a belső, szerkezeti erővonalakig vagy geometriai alapformákig leegyszerűsítették, máskor lírai vagy drámai transzformáción esett át, vagy a tájat mint motívumot csupán kiindulópontnak tekintve a művész lelkivilágának ábrázolásához használták, sajátos belső tájakká alakítva a természetet. A tájélmény redukciójával, átírásával a modern és kortárs alkotók is egyéni módon értelmezhetik/értelmezik át a látványt, akár új jelentést adva neki, hiszen sokszor éppen az absztrakción keresztül lehet a lényeget leginkább megragadni.
Maria B. Raunio saját külső és belső utazásaiból, személyes élményeiből merítve, ösztönös hajtó- és formálóerők által hozza létre egyéni, különös vagy inkább különleges képi világát. Számos országban járt és tanult, otthona is több volt élete során és van jelenleg is. És bár már több mint húsz éve Magyarországon él, szülőföldje, a finn táj és környezet, amelyben felnőtt, vizuális kultúrájának meghatározó eleme. Korábbi, ködös, párás hangulatú tájképeinek kiinduló motívuma a víz, a finn tavak, a Duna, a Tisza, és a Balaton világa volt. Maria – Szőnyi István festői felfogásával rokon módon – nem tudományos látleletet keres a természetben, hanem élményt. Tájrészletei egyfajta emlékképek. Képein a motívumok egyre inkább absztrahálódnak, szinte feloldódnak a légies vagy vízszerű hatást keltő, foltszerű, atmoszférikus háttérben, a tájélmény adta hangulatot megidézve. Szemléletmódja és alkotói módszere rokon a kínai tusfestményekkel, amelyekre jellemzők a kihagyások, valamint a nagy felületek szabadon hagyása és a szűkszavúság. A távol-keleti festészet és Maria is sokszor csupán jelzéseket használ az élet és a természet végtelenségének kifejezésére.
Bár nem stilárisan, Egon Schiele gondolatai és festészete is eszünkbe juthat párhuzamként, aki úgynevezett lélektájaival az emberi érzelmeket kívánta megjeleníteni. Maria legbelül, lelkével érzi a tájat és annak minden részletét. Munkáin az elvont és a konkrét egyszerre van jelen. A növények és az természeti látképek egyre kevésbé felismerhetők, mégis érzékelhető, hogy a növényi, organikus világ jelentette az ihlető forrást. Számára egy-egy hangulat, érzelmi töltet, belső lelki folyamat megragadása a cél, minél szabadabb és intuitívabb módon, a természetből inspirálódva. Tájképfestészete nem csupán a fizikai környezet megörökítéséről szól, hanem arról is, hogy azon keresztül átadja az érzéseit, gondolatait. Képei mélyebb értelmezést hordoznak, az emberi lélek állapotát ábrázolják, vagy épp az élet nagyobb kérdéseire, megéléseire reflektálnak. Nem csupán a külső világot/tájat festi meg, hanem azt is, hogy az milyen hatással van rá, illetve hogyan tükrözi vissza az ő belső világát. Tájképfestészete egyfajta lélekfestészet. Képeinek kiindulópontját személyesen átélt események, megélések adják. Az emlékek felidézése, megjelenítése pedig részben tudatos, de inkább ösztönös, megérzéseken, ráérzéseken alapuló. Érzékelés, impulzus, hatás, hangolódás, emlékezés, belső út, elengedés. Ezek a fogalmak Maria képi világának jellemzői.
Thorma János festőművész gondolata is találóan fejezi ki mindazt, amiről Maria B. Raunio festészete szól: „A természet szeretettel való, mélységes tanulmányozása megérzése annak a belső meleg kapcsolódásnak, amely a külső természet és az ember lelke között van.”
Újabb, itt most még nem látható munkáin ismét megjelenik a nő, ezúttal természeti környezetbe helyezve, amely (meg)erősíti az ember és természet szoros kapcsolatának, a kint (a környező világ, természeti jelenségek) és a bent (az emberi test és lélek) egységének gondolatát.
Az éteri, derengő lilák, kékek, valamint a fényt jelképező fehér felületek szakrális és spirituális töltetet adnak a képeknek. A kék a nyugalom, a lelki béke, a szabadságérzet, a szellemiség, a magas szintű tudás, az önkifejezés, a belső énünkkel való kommunikáció és a lelki tisztaság, míg a lila a spirituális út, az elengedés, a gyógyító erők, az alázat, a kreativitás és az intuíció színe. Maria tájai az elvonulás, elmélyedés, befelé fordulás „rejtélyes”, meditatív hangulatú helyszínei, ahol a lecsendesült lélek kapcsolódhat a magasabb égi szférákhoz, a transzcendens világhoz, Istenhez. A hitről és a gondviselésről is üzennek ezek a képek, arról, hogy Isten keze nyoma a teremtett világban mindenhol látható, és hogy a természet szépségével ajándékozott meg minket. „Az arra fogékony elme – ha szemléli a világmindenség csodáit és rejtélyes jelenségeit – mindenképpen felismeri a végtelen Teremtő munkálkodását.”
Maria, legyen szó akár női sorsról, tájemlékekről vagy növényi organizmusokról, mindig önmagán átszűrve dolgozza fel a témát. Tájrészleteiből időtlenség, finom líraiság és lelkiség sugárzik, mikrovilágában az élet lüktet. És hogy még miben rejlik tájképeinek varázsa? Talán abban, hogy a természet és – Maria B. Raunio esetében – a lélek szépsége a festményekben találja meg halhatatlanságát.
Maria B. RAUNIO festőművész Különös táj a lelked című kiállítása május 10-ig, a Karinthy Szalon nyitvatartási idejében (hétfőtől péntekig 12–18 óra között) látogatható (1111 Budapest, Karinthy Frigyes út 22.).
