Lengyel András életének és munkájának meghatározó attitűdjévé vált a szemlélődés: ahogyan az alkotó saját magát és közvetlen környezetét nézi, úgy talál rá a nagy igazságokra, amelyeket aztán műalkotásokban fogalmaz meg. Bámészkodom, tehát vagyok – hirdeti a kiállítást nyitó falragasz, Lengyel mottója, amely egész életfelfogását és alkotói gyakorlatát tükrözi. A hetvenes évek óta tudományos és spirituális megfontolásból vizslatja az eget, hogy ráleljen a makrokozmosz és a mikrovilág jelenségeinek alapvető összefüggéseire.
Efemer, tünékeny jelenség a felhő, amely folytonos mozgásban és változásban van, mégis időtlen és állandó, mert az univerzum minden tudását magában hordozza. Az égboltot szemlélve, tekintetünkkel a felhők haladását követve ráismerhetünk a kozmoszban betöltött szerepünkre. Lengyel bámészkodásának éppen ez a célja: meglelni az ember helyét az univerzumban.
A kiállítás fő terme Lengyel „légből kapott” Felhőmúzeumának darabjaiból mutat be válogatást. A tér Gesamkunstwerkszerűen sorakoztatja a tárgyakat, amiből kiderül, hogy a művész mindent összegyűjt, amin fellelhető a felhőmotívum, s mindent, ami eszébe juttatja ezeket a gomolygó légköri jelenségeket. Különösen érdekes, meditatív jelleget is ad ennek a térnek, hogy ráébreszt arra: minden tudás jelen van a felhőben, ám ugyanakkor a felhő az univerzum hírvivőjeként bármilyen materiális formában megjelenhet. A befogadó tekintetét a himalájai imazászlókat idéző lobogók vezetik be a kiállítótérbe, ahol aztán szabadon bolyonghat, és egyre-másra fedezheti fel a felhő különféle megjelenési formáit. Gyerekes, naiv rácsodálkozással haladunk egyik tárgytól a másikig, miközben egyszerre kerít hatalmába bennünket saját létezésünk „elviselhetetlen könnyűsége” és a természet beláthatatlan fensége kiváltotta szorongás.
Hegycsúcsokról készített fotói saját parányi voltunkra emlékeztetnek, a Felhőlétra fokai között felnagyított felhőrajzok pedig a végtelenbe vezető lehetséges utazásunk egyes állomásait jelölik. A talált építőanyagból rekonstruált égbolt láttán felismerhetjük, hogy környezetünk minden elemében jelen van az univerzum, a Felhőpárnák pedig megidézik gyermekkorunk „felhőtlen” pillanatait, amikor a fűben fekve bámultuk a felhők állandó mozgását, s gyönyörködtünk megfoghatatlan változásaiban. Ugyanakkor van ezekben a „párnákban” valami egészen bizarr, hiszen a megfoghatatlant tárgyiasítják, puhaságát, légiességét teszik matériává.
Ezek a párnák a felhők és a háromszög találkozásának is fontos elemei, e két motívum elsőként Lengyel Közúti jelzőtáblák sorozatában kapcsolódott össze egymással. A figyelmeztető táblákba kerülő, szivárvánnyal körülölelt felhőmotívum talán a világ rejtőzködő illúzióinak veszélyére hívja fel a figyelmet. Az 1979-es Nyílt tér című fotogramsorozatban a háromszög már a művész saját pozícióját jelölte ki: a végtelenben körülhatárolt tér az ember, az alkotó helye a világban. A figyelem összpontosításának mágikus-rituális szimbólumává válik a háromszög, amely éppúgy utal a Szentháromságra, mint a csillagképek által meghatározott geometriai formákra. Spirituális gesztus, ezoterikus szimbólum, matematikai jel, ikon a háromszög, amely olykor kihasít egy szeletet a végtelenből, máskor pedig egy teret definiál, ahol otthonra lelhetünk.
A következő két teremben a beláthatón túli dimenziókkal foglalkozó munkák vezetnek ki az űrbe, a végtelen tágasság terébe, a megismerhetetlen univerzumba. Az itt látható szita- és ofszetnyomatokat, amelyek az univerzum nagyságát analitikusan vizsgálják, Lengyel a Makói Grafikai Művésztelepen készítette, amelynek 1980 és 1989 között rendszeresen vendége volt. A művész természettudományos érdeklődése hangsúlyosan mutatkozik meg ezekben a munkákban, amelyek a természet meghódíthatatlan nagyságáról szólnak, tisztelegve az emberiség tudományos teljesítménye előtt is. A csillagképek, repülő csészealjak mellett ezeken a műveken gyakran feltűnik a kozmikus kígyó, amely az univerzum fiatalkorából származó galaxis képe nyolc-tíz milliárd évvel ezelőttről, ugyanakkor utal az Uroboroszra, az önmaga farkába harapó sárkánykígyóra is, amely az örökkévalóságot, a világ lelkét szimbolizálja.
A kígyó a következő teremben is feltűnik, egy hatalmas krokodil, néhány béka és dinoszaurusz társaságában. Ezek a rézkarcok Lengyel bámulatos technikai tudásáról és ötletességéről tanúskodnak, a terem pedig egyfajta bestiáriumként is értelmezhető. Érdekes, hogy a tárlat tematikus egységei az egyre inkább szűkülő dimenzió érzetét keltve követik egymást, hogy mind közelebb juthassunk saját magunkhoz. A felhő végtelensége, az univerzum tágassága után az állatvilág nagysága már belátható, míg a következő teremben az emberek kerülnek a középpontba. Az emberek, akik egymással össze vannak kapcsolódva, hálózatot, szövetet alkotnak, legyenek bárhol is a világban. Igen, ez a terem Lengyel András mail-art-tevékenységét jeleníti meg. 1979-től hihetetlen aktivitással, éveken át folyamatosan levelezett és vett részt küldeményművészeti eseményekben és projektekben szerte a világban. A kiállításnak talán ez a legkevésbé látványos része, azonban mégis érdemes a tárlókat alaposan szemügyre venni, hiszen Lengyel művészbélyegei, pecsétjei, matricái egészen különleges darabok.
Ebben a térben szerepel a Hat dia sorozat is, amely a fő térben látható szemfestésakció folytatásaként született. Az akciófotókon Lengyel először nyitott, majd lehunyt szemére háromszög alakú közúti jelzést festett. Ezt az akciót egyik kiállításának nyitó performance-án megismételte, majd a falakra applikált hat fakeretbe kis méretű diák formájában beillesztette. A mű később átalakult: 1986-ban Lengyel öt művészbarátjának adta ezeket a kereteket, hogy a saját portréjukat belehelyezzék, majd a keretet szabadon alakítsák. Károlyi Zsigmond az önarcképét tartó keretet fehérre mázolta, Kőnig Frigyes íves formákat rajzolt a keretre, Lengyel a saját keretét üresen hagyta, Pácser Attila a kamera lencséjét nagyította rá, Sarkadi Péter gitárhúrokat szerelt rá, Tolvaly Ernő pedig egy aranykeretet applikált a fára.
Az emberek közötti kapcsolatokról, a networkről számot adó termet az emberi tudásról és annak hasznáról vagy értelmetlenségéről szóló kiállítótér követi. A nyolcvanas évek közepétől Lengyel művészetének alapmotívuma a könyv lesz, amely szimbólumként és fizikai tárgyként is megjelenik alkotói praxisában. A könyvgerincekről, könyvespolcokról készült olaj-vászon képei már azt is jelzik, hogy az akcióművészetet elhagyva egyre közelebb kerül a festészethez. Ahogy a kiállítás falszövege magyarázza: „A könyvespolc geometriájának rendje, könyv és a könyvgerinc téglalapformái nemcsak a bezárt kötetekben rejlő szellem határtalanságára utalnak, hanem a könyvek sorsára és a megváltozott társadalmi közegre is. Lengyel megörökítette a könyvek pusztulását is, Habent sua fata libelli című fotósorozatán a könyvraktárakban pusztuló könyvhalmokat mutatta meg, ami metaforikusan az ember sorsára is vonatkoztatható.” A múltban felhalmozott tudás őrzői ezek a könyvek, amelyek segítik az embereket, hogy megtalálják helyüket az univerzumban.
Lengyel humoráról tanúskodik az Andy Warhol Recycled sorozat, amelynek alapját azok az elázott katalógusok adják, amelyeket nagy tételben kapott egy könyvkiadótól. A képeket papírpéppel módosította: részben elfedte őket, részben bizonyos részüket kiemelte, így egyszerre semmisítette meg és emelte ki a művészettörténet fontos alakját. Ugyanakkor a papírmassza Lengyel felhőit is eszünkbe juttatja, így ez a sorozat még egy csavarral pluszjelentést is hordoz. Eszközökkel – melyek a világ megismerését szolgálják – folytatódik a kiállítás. Ezek olykor táblaképekre applikálva, máskor festményként jelennek meg. Közös jellemzőjük, hogy a művész minden esetben funkciójukat vesztve vagy homályba burkolva ábrázolja őket, így a néző bizonytalanná válik hasznosságukban. A nyilvánvalóan pesszimista alkotásokon az emberi tudásba vetett hit kérdőjeleződik meg.
Mintegy summázza az eddig látottakat, és kavalkádszerűen összegzi a Lengyelt foglalkoztató témákat a következő terem. Van itt háromszöget formázó táblakép vagy kozmoszként installált festmények, ugyanakkor idekerültek a művész korai alkotásai is. Közöttük sétálva válik egyértelművé, hogy Lengyel felfogásában minden lehet művészet. Sőt: mivel minden fent van már eleve a felhőben, ezért a művésznek nincs is más dolga, csupán annyi, hogy bámészkodjon, szemlélődjön, majd az univerzumban fellelhető darabkákat összegyűjtse és ready-made-ként felhasználja. E művek funkciója pedig nem más, mint hogy segítsenek végigjárni a megismerés stációit, hogy az út végén végül feloldódjunk a bennünket körülölelő végtelen világban.
A …minden fent van a felhőben… című kiállítás a gazdag életmű áttekintésére vállalkozik, anyaga Lengyel András egész pályáját átfogja, mégsem retrospektív, hiszen a mai napig születnek új munkák. A kiálllítás megtekinthető: 2023. február 3.–május 28.
A szerző kulturális újságíró
Fotók: Glódi Balázs
