Az emberiség a legrégebbi időktől kezdve megfigyelte és ábrázolta a természetet, sokáig azonban csak egy-egy kiragadott részlet rögzítésére szorítkozott. A táblaképfestészetben tűntek fel először mély távlatú hátterek, a XV. század elején például a Van Eyck testvérek (Jan és Hubert) figurális kompozícióin. Később tanulmányok formájában rajzolták vagy festették az első önálló tájképi ábrázolásokat, majd a műfaj Németalföldön talált először neves művelőkre, és flamand földön alakult ki a tengeri tájképfestészet is. A modern értelemben vett realisztikus tájkép azonban csak a XVII. századi Hollandiában jön létre, míg egy másik típusa, az ideális tájfestészet két Rómában alkotó mesterhez: Claude Lorrainhez és Nicolas Poussinhoz fűződik. A XVIII. század során városi látképekkel, a rokokó korszakában idilli pásztorjelenetekkel „bővültek” a látottak, a klasszicizmus és a romantika pedig új motívumokkal gazdagította a műfajt, amelynek a barbizoni iskola és az impresszionizmus új fejlődési utat nyitott. A művész már nemcsak kívülről szemlélte a tájat, hanem egyre nagyobb szerepet tulajdonított saját élményvilágának, személyes érzéseinek.
Ehhez a mai napig virágzó műfajhoz csatlakozik Nagy Gabriella is, és frissíti fel a tájképfestészet évszázadok óta élő hagyományát. A debreceni születésű alkotó elmondása szerint kamaszkorában kezdett érdeklődni a művészetek iránt, könyvtárakba járt, ahol szorgalmasan gyűjtötte az információkat. Az egri tanárképző főiskola rajz–földrajz szakán végzett, majd beiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakára. 1992 óta kiállító művész, képeivel többek között a Várfok Galériában (Jó messze, 2033), a Szinyei Szalonban (Hidegfront, 2005) és az A.P.A Galériában (Szőrös szív 2016) is bemutatkozott, de csoportos tárlatoknak is aktív résztvevője (Művészetfanatikusok, Műcsarnok, Budapest, 2010; Magányos táj, Déry Múzeum, Debrecen, 2013).
Már munkásságának korai szakaszában rátalált kedvelt anyagára, az olajfestékre, azóta is ezzel dolgozik, de nem idegen számára a fotómontázs és a számítógép sem, amelyeknek technikai lehetőségei a kilencvenes években elbűvölték. A figuratív festészet mezsgyéjén mozgó Nagy Gabriella alkotásainak többségét ugyanakkor mégiscsak hagyományos olajvásznai teszik ki, amelyek Nagy Mercédesz művészeti író szerint „Kezdetben tájképeket ábrázoltak extrém légköri jelenségekről, később a képeken a tájat fotózó, szemlélő figurák jelentek meg, bevallottan Caspar David Friedrich előtt tisztelegve. Később magát festette a képre, amint szürreálisan elrugaszkodva lebeg-lubickol a tájban, azt a kérdést feszegetve, vajon, mi a hasonlóság és a különbség a vallásos áhitat és a természet megfigyelése között.”
Mostani Komolyan ilyen könnyű? című tárlatának művein őt magát nem fogjuk megtalálni, de számos, a természetben felbukkanó motívumot (méhet, tollpihét, éjjeli lepkét) azonban igen. Ezek az apró, ám lényeges ornamentumok, ha lehet, még inkább színesítik Nagy Gabriella naturalisztikus módon megfestett tájképeit, amelyeken a hol tisztán kivehető, hol a felhőbe és ködbe burkolódzó Dunakanyar varázslatos képe bontakozik ki. Az elmúlt egy évben készült tájképek mellett a kiállított csendéleteken is megjelennek szimbolikus jelentésű természeti motívumok. Ilyen a Legkisebb hatás (2022), amelyen a kékesszürke háttér előtt légiesen könnyed fehér tollpihe lebeg a szabadság jelképeként, vagy a kiállítás címadója, a Komolyan ilyen könnyű? (2002), amelyen egy fehér lepke ül az egymásra helyezett vastag könyveken. Az egyik gerincén Caspar David Friedrich neve olvasható, akinek festészeti stílusa tetten érhető Nagy Gabriella ecsetkezelésében. A német korai romantika legjelentősebb festőjének említése már csak a Hűlt hely (2022) miatt is érdekes, hiszen az alkotó festményével művészettörténeti parafrázisként idézi meg a mester egyik legismertebb alkotását a Vándor a ködtenger felett-et (1818). Ezzel egyrészt Caspar David Friedrich munkássága előtt tiszteleg, másrészt újraéleszti az emelkedett érzelmeket (bátorságot, hősiességet, vakmerőséget) tükröző romantikus festészetet.
Külön figyelmet érdemelnek a Dunakanyart megörökítő tájképek. A Három, kettő, egy (2022) és a Déja vu (2022) a legapróbb részletekig kidolgozott, könnyed ecsetkezeléssel megkomponált meditatív művek, a Dunakanyar valós képéből kiinduló, ám azt szublimáló alkotások. A magasra helyezett nézőpontnak köszönhetően a valóság lírai tükrözései. Mindegy, hogy éppen nappali fényben vagy naplementében láttatja Nagy Gabriella a folyót és a tájat, alkotásai flow-élményszerű állapotba „ringatnak”. A művész egyik legkedvesebb motívuma a tükröződő vízfelület, amelyen hol megcsillan a fény, hol árnyékot vet rá a hegy, vagy egybemosódik a felhőkkel, így lesz szürreális a látvány. A Deja vu lebegő tollpihéje egyértelművé teszi, hogy átléptünk a valóságból a képzeletbe.
Nagy Gabriella Komolyan ilyen könnyű? című kiállításának képei ugyan önálló művek, mégis egységet alkotnak. Melankolikus hangulatú tájai, csendéletei sztoikus nyugalmat árasztanak, a valóságon túli lelki békét vetítik elénk. Kiállított képein kevés motívumot használ, „egyszerű” munkák, komolyak. És ez nem is olyan könnyű.
Fotók: A Hegyvidék Galéria jóvoltából
A kiállítás 2022. október 1-jéig tekinthető meg a Hegyvidék Galériában (1126 Budapest, Királyhágó tér 10.)
