Meghatározó irány lett az elmúlt évtizedekben a festőművész alkotásaiban az ókori Egyiptom kultúrájához való vonzódás. Mintha a több ezer éves birodalom formavilágába és mitológiájába belemerülve egyszerre szerezne inspirációt, s egyben kapaszkodót is minden ízében széthulló, zűrzavaros jelenünkből. Férjével, a szintén képzőművész Mohamed Abouelnagával jó ideje élnek hol Kairóban, hol Budapesten. A hazai alkotók előtt nyitva álló műtermeikben járva, izgalmas megfigyelni, munkásságuk hogyan töltekezik egymásból. Egyre több alkotó látogat el hozzájuk Kairóba, Verebics Kati így nemcsak alkotásaival tölt be hídszerepet a kultúrák között, hanem a kortársak bevonásával is.
A képzőművész talán sohasem törekedett direkt módon reagálni a körülöttünk zajló változásokra, tőle távol áll, hogy direkt reflexiókat közöljön, inkább régmúlt idők és távoli civilizációk vonzásában talált menedéket. Ha ez az alkotói döntés valamiféle menekülésnek tűnhetett is, mára leginkább a belátás bölcsességét tükrözi. Annak felismerését, hogy az egymásnak tökéletesen ellentmondó részigazságok párhuzamos létében – ahol nincs látnok és filozófus, aki megmondaná, hogy mi lesz velünk fél év, de akár két hét múlva – igen nehéz kapaszkodót találni.
Az elmúlt évtized utazásai során közelebbről megismert formakincs mélyen hatott a művész több sorozatára, archaikus motívumok, hieroglifák, egyes istenek, uralkodók vonásai inspirálták. Jelek és szimbólumok, melyek a tudatalattijában megülve, a művész lelkiállapotával vegyülve kaptak új értelmet a vásznon. Néhány éve a Godot galériában bemutatott Jel című kiállításon az ókori civilizációk szimbólumait, szakrális, archaikus jegyeit párhuzamosan tette a tárlata részévé. Különös hatással van rá például Szehmet istennő alakja, a maga kettősségével, paradox, egyszerre pusztító és gyógyító jellemével nyűgözi le. Arcképe és apjának, Ré napistennek figurája többször visszatér alkotásaiban. Az egyik legjelentősebb istennő Hathor, a szerelem, a termékenység, a zene és a tánc istene, mintegy maszkként férje, Mohamed Abouelnaga arcára került ugyanebben a sorozatban.
Az ókori formakinccsel való eggyé válása öntudatlan folyamat, intuitív találkozás, talán éppen ezért érvényes és igazi. A jó értelemben vett sodródás alapvető alkotói attitűdnek tűnik, az elengedhetetlen véletlenszerűség szüli sajátos képzettársításait.
Aki ma Egyiptomba látogat, a felszínen, a mi úgynevezett fejlett európai kultúránkhoz viszonyítva, kissé visszamaradott, szürreális képekbe ütközik. Hosszabban időzve a létezés olyan lényegi, ember-, természet- és istenközeli valóságát éli meg, amelyet a nyugati ember kis híján teljesen elveszített már. Ki tudja, talán ez a hiány irányította az arab országok felé az művészt és Mohamed Abouelnaga multidiszciplináris alkotó felé, akivel később összekötötte az életét és akit egy kislánnyal, Fridával ajándékozott meg?
Hatalmas művésztelepet képzeljünk el, a képző- és iparművészek sajátos univerzumát. A széles autópálya mellett teljesen más dimenzióba kerülünk, ezeréves romok övezte területen ember méretű kerámiák és üvegek között, szabadon csellengő, tipikus egyiptomi szürkésfehér kutyák játszóterén, akiknek olyan az arcuk mintha mindegyik ugyanabból a családból származna. A telep másik oldalán, a minaret erkélyéről szólal meg naponta ötször a müezzin imára hívó hangja. Ebben a számunkra kicsit elvarázsolt világban, Abou kétszintes műtermében az anyagokkal való folytonos kísérletezés és a kulturális egymásra hatások érezhetők. Miközben Verebics Kati az arab világban az ősi kultúrkincstől megigézve létezett, egy sokoldalú és nemzetközi szinten elismert, igazi modern szemléletű kortárs alkotóra talált Mohamed Abouelnaga személyében. A multidiszciplináris képzőművész, egyetemi professzor és kurátor installatív alkotásaiban komoly szerepet játszik a merített papír és a sajátos térgrafika vegyítése. Ő volt az első közel-keleti művész, aki a Japán Alapítványtól ösztöndíjat kapott a papírkészítés művészetének tanulmányozására. Abouelnaga a művészetet nemcsak önmagában való megnyilvánulásként, hanem társadalmi akcióként is értelmezi. Projektjeinek része a felzárkóztatás és a nevelés, s az elmaradott rétegek bevonása és a közösségépítés is. Az általa előállított papír gyakorta részévé vált Verebics Kati kevert technikával született képeinek. Abouelnaga papírszobraiban és installációiban a töredékek, a múlt lenyomatai, elveszett emlékek hasonlóképp előkerülnek, mint felesége festményein, de míg Katinál szembetűnő a sokféle kultúra keveredése – esetenként kaotikus kompozíciókat teremt –, addig Abou tagadhatatlanul az ősi Egyiptom kultúráját gondolja tovább és gazdagítja sajátos elemekkel és eszközökkel.
A két művész láthatóan hasonlóképp gondolkodik a művészetek szerepéről, amikor a grandiózus ősi kultúrához fordulva azt vallja, hogy a mai ember az ókori gyökerekbe kapaszkodva találhat vissza saját magához.
Képek a művész archívumából engedélyével.
