Nagyon kritikus gazdasági időszakban, a Covid-járvány idején jött létre a gyűjtemény. Amikor jelentős financiális mozgás nem történhetett, különös jelentőséggel bírt az MNB gyűjteményezési gyakorlata. Úgy gondolom, mindez mentőövet nyújtott a művészeti szcénának, így ennek segítségével életben maradhattak olyan komoly potenciálok, amelyek egyébként elvesztek volna.
Az absztrakt fogalma a XX. század végével egyre inkább kiszélesedett. A konstruktivista és expresszív vonulatokhoz jelentősen felzárkózott a figurativitás és az absztrakt elemeket metaforikus rendszerbe ötvöző művészet is. A legújabbak közül azokat említeném, akik a digitális világ nyelvezetéből merítenek, vagy annak revízióját mutatják be. Különös, elmesélő jellegű alkotásokat válogattam a kiállításra, kvázi olyan történeteket, amelyek többnyire vidám alkotások, és nagyon tudatosan a festészet keretein belül maradnak. Hallatlanul izgalmas világ ez, mert vállaltan tartalomsemleges munkákról beszélhetünk, bár ezt nehéz definiálni. Ezekben a művekben nem elsősorban a művész egyéni, az ÉN elbeszélő formája jellemző, hanem a MI lehetősége is benne rejlik.
A digitális világból merített formanyelv megjelenítését természetesen szubjektív formában tálalják az alkotók, ami nagyon fontos. Túlléptünk a renderelt – fotorealisztikus, háromdimenziós megjelenítésű, árnyékkal és tükrözéssel létrehozott – random képeken, visszatértünk a manuális alkotói folyamatokhoz. Az ebben rejlő kettősség, illetve ellentmondások különös hangulatot, képi feszültséget teremtenek. Érdekes eredmények, állítások jönnek létre belőlük. A színekre koncentráló expresszív festészetre összpontosítottam, ami jelentős történeti hagyományokba ágyazódik a hazai művészet történetében, amire számos kitűnő kortárs példát láthatunk a kiállításon.
Az első lépés a gyűjtemény felmérése volt. Ezt követte a hangsúlyok kiemelése, majd a kiállításra kerülő munkák kiválasztása. Mivel mind a gyűjtemény, mind pedig kiállítás rendezése jó lehetőség arra, hogy széles keresztmetszetét adjuk a mai kortárs művészetnek, ezért igyekeztem a válogatást egyéni hangvételek sokaságával bemutatni. A tárlat címe is erre utal: Képgyakorlatok. Két generáción keresztül szerettem volna láttatni a gyűjtemény darabjait, amihez az is ideális, hogy az MNB kollekciója jól reprezentálja ennek a két generációnak magyar alkotóit.
Veszélyekre ez a kiállítás nem tud figyelmet fordítani, mert nem találtam a gyűjteményben erre fókuszáló műveket. Viszont az, hogy a virtuális világ képi nyelvezete hatással van a befogadóra, az nyilvánvaló. Egy sor olyan munka látható a tárlaton, amelyek a digitális világ elemi formarendszerével foglalkoznak. Ezek a művek kettős revízióban gondolkodnak: a festészet felülvizsgálata, illetve a digitális formanyelvnek a festészeti kánonba való integrációja jellemzi őket. Én legalábbis így látom.
Ez korántsem taktikus kérdés, mert hangsúlyokat lefektetni nem szerencsés, s esetleg sértő is lehet. Amelyek nagyon közel állnak hozzám, azok az elegánsan megoldott, többrétegű üzenettel rendelkező munkák. Szeretem, ha valami nem fontoskodó, hanem komolyan kijelentett állításokat tartalmaz, s vidám is egyszerre. Azokat kedvelem leginkább, amelyek elementáris erővel állnak az adott képi felület megfogalmazásához. Viszolygok az igencsak gyakori álprobléma-felvetésektől, amiknek se füle, se farka a képzőművészeti kifejtés vonatkozásában.
Magam is benne voltam a gyűjteményezési javaslattevő csapatban. Nekem nagyon izgalmas most a kiállításon összegezni a tapasztalatokat, felülről szemlélni, milyen kincsek rejlenek ebben a kollekcióban, illetve a válogatás során észrevenni az egyedi minőségeket. Nagyon örültem a megkeresésnek, szívesen vállaltam a felkérést.
A Képgyakorlatok című tárlat szeptember 15-ig látható a Q Contemporary kiállítóterében (1062 Budapest, Andrássy út 110.).
