Felkavaró a kiállítás rendezése: a Várfok Galéria két térrésze ugyanis éles kontrasztot alkot. Szemben a múlt, oldalt a jelen képei láthatók, a két sorozat készülte között több évtized telt el, így egészen szembeötlők a változások: az, ahogyan a globalizáció hatására fokozatosan tűnnek el a közösségre jellemző sajátosságok, s a hagyományok. Ahogyan egy zárt világ sajátos karakterisztikája egyre inkább asszimilálódik a többségi kultúrához.
Korniss mostani kiállítása így tulajdonképpen a veszteség tárlata. A hetvenes években készült képeken egy ízekben gazdag világ rajzolódik ki, amely burokként öleli körül a benne élő közösséget. Az egyéni érték- és szokásrendszer, az öltözködés, a rítusok mind-mind az egyének közötti kohéziót erősítik, kollektív identitásképzőként működnek. Így jön létre az a zárt univerzum, amely védelmező hálóként fogja körül a benne levő embereket, miközben el is zárja őket a külvilág zajaitól, sajátos idő- és térérzetet teremtve. Az elszigeteltség bizonyos szempontból lehetett hátrány, ugyanakkor előny is, hiszen megőrizte a hagyományos falusi kultúra elemeit. Azután ebbe a zárt világba kívülről fokozatosan beszivárogtak a különféle hatások, a másféle szokások, amelyek megzavarták e falu életének megszokott menetét, és mint valamilyen lassan ölő méreg, fokozatosan kiölték az egyéni ízt ebből a gazdag kozmoszból.
A világ felgyorsult és szabadabb lett, a határok kitágultak, aminek hatására a falu hagyományai, tárgykultúrája, az öltözködés és a szokások lassú változásnak indultak. A globalizáció hatása alól ez a közösség sem tudta kivonni magát. Ma pedig Szék élete nagyjából olyan, mint a térség hasonló nagyságú településeié. Még vannak nyomai a tánc és a zene összefonódó kultúrájának, de főként már csak az idősebb generáció tagjai őrzik a hagyományokat.
Korniss 1967-ben jár először Széken, s kezdte megörökíteni az akkor még élő és gazdag kultúra pillanatait. A Várfok Galériában látható legkorábbi munkák a hetvenes évekből valók, de még ezeken is jól kitapinthatók a mára már eltűnt világ nyomai. Az ötvenöt évet felölelő hosszú út fotóprojektjeinek kezdeti pillanatai egy erős közösséget láttatnak, amelyben még az individuum helyett a kollektivitás dominál. Az Én helyett az Együtt. A munkát közösen végezték el, ahogy a szórakozás, az öröm is egy kollektív élmény volt. A Házaspár a mezőn egymást segítve aratja le a termést, egy másik képen pedig az Arató asszonyok szépen, sorban haladva gyűjtik be az érett búzát. A rutinok is ugyanazok: a munkát egyszerre szüntetik be, közösen kezdik meg a pihenést, hogy azután újult erővel lássanak neki a feladatoknak.
Más fotókon az asszonyok fonnak, szőnek, hímeznek, összetartozásukat közös énekkel vagy beszélgetésekkel erősítik meg. Az ünnepeket, az élet kiemelt pillanatait sem egymástól elzárva, hanem csoportban, társasan élték át. A Húsvéthétfő a széki utcán fotóján népviseletben, összekapaszkodva vagy éppen kézen fogva haladnak az emberek a templomba. A tánc és az ének is összekapcsolja a közösséget, ami nemcsak az ünnepekkor van jelen, hanem a hétköznapok szerves részeként is megjelenik. Sőt: még a gyász is közös, ha valaki meghal, akkor az a közösség vesztesége.
Azután fokozatosan megbolydul ez a rend, az apró réseken lassanként betörnek a kinti világ szokásai, ami nemcsak e zárt kultúra eltűnéséhez vezet, hanem a fotókon tetten lehet érni azt is, ahogyan ez a társadalom is egyre individualistábbá válik. Nagy Pista már maga főzi a pálinkáját, Rózsi, a tehénpásztor egyedül megy ki őrizni a gulyát, András, a tehenészgazda is a saját állományával foglalkozik. Öltözékük éppolyan, mint bárki másé, már nem húzzák fel a népviseletet a munkához. Azokat a kiegészítőket, amelyek jeleznék hovatartozásukat.
Korniss fotói azonban rámutatnak arra is, hogy néhány pillanatban még mindig fellelhetők e kultúra nyomai. Azonban már csak foszlányszerűen és csak azoknál, akik hisznek a régi értékek továbbörökítésének fontosságában. A járvány idején konfirmáló lányok bár maszkot viselnek, mégis a hagyományos öltözékben néznek szembe a kamerával. A következő fotókon azonban már azzal szembesülünk, hogy ez a korosztály már csak jeles alkalmakkor ölti magára a népviseletet. A Földrajzórán diákja vagy a Tánctanítás népművészet órán tanulói már ugyanazokat a fast fashion ruhákat viselik, mint manapság valamennyi fiatal. Az utóbbi felvétel azért is lényeges, mert láttatja, hogy a korábbi szokásrendszer már nem autentikusan és organikusan épül be a fiatalabb generációk életébe, hanem csak iskolai keretek között, tanulva találkoznak vele. Újabb fotók bizonyítják, hogy az esküvők is elveszítették sajátos karakterüket, a szokások és a ruhák már éppolyanok, mint amit a többségi kultúrából ismerünk.
A tárlat három képpel zárul, amelyek triptichonként jelennek meg a galéria szemközti falán. Ez a három fotó mintegy rögzíti a jelent. Azt állítják, hogy vannak még foltok, ahol jelen van a széki kultúra, azonban egyre inkább nagyítóval kell keresni ezeket a helyeket. Zsuzsa esküvője napján már a megszokott fehér ruhában van, a környezete azonban még a széki szoba, amely óriási szőttesekkel, díszes tányérokkal van berendezve. A koszorúslányok a népviselet helyett lila szaténban pózolnak, de Brigi és István is klasszikus ruhákat viselnek nagy napjukon. Az ő esetükben is már csak a környezet árulkodik székiségükről.
Korniss ötvenöt évet felölelő széki munkája a magyarországi fotótörténet leghosszabb fotóprojektjének tekinthető, a kiállítási anyag pedig nemcsak attól lesz páratlan, hogy egymás mellé állítja a fotóművész első, táncházban, fonóban készült képeit és a jelen globalizálódott, modernizált világát ábrázoló fotóit, hanem attól is, hogy ez az első, kizárólag színes fotográfiákat felvonultató Korniss-kiállítás, amelynek többsége az elmúlt két évben készült.
Képek: a Várfok Galéria jóvoltából.
Korniss Péter: HOSSZÚ ÚTON – Szék 1967-2022
A kiállítás 2023. március 9. és 2023. május 13. között tart nyitva, keddtől szombatig 11-18 óra között ingyenesen látogatható.
