Valamennyi mű mögött állandó létező a technika, azaz a monotípia, az egyetlen példányban született, sokszorosíthatatlan nyomat, annak is Győrffy Sándor által történő sajátos alkalmazása, mely a grafika és a festészet határterületén mozgó metódusnak az egyediségére fókuszál, még abban az esetben is, ha bizonyos elemeit nézve repetitív. A sorozatok egymáshoz tartozása, kohéziója és az egyes elemek belső logikája is – az elemek és alapformáinak variálása nyomán – egyszerre közvetíti a matematika egyik legérdekesebb ágának, a kombinatorikának ismeretét és alkalmazását, noha ez nem tudatosan, nem szigorú képletek, hanem rendezett rendszerek keretében, a művészi intenció és igényesség jegyében történik.
Több mint harminc éve készít monotípiákat, s bár az eljárás alkalmazása meghatározó Győrffy Sándor munkásságában, nem állítható, hogy az első monotípia óta folyamatos. Az elmúlt három évtized egymástól élesen elkülönülő alperiódusai kezdetén a festményszerű, figurális formákból kiinduló, majd azokat absztraháló monotípiák készültek – ezek még New Yorkban, ahol 1990-ben Győrffy első monotípiája született, majd hosszabb kihagyást követően Kecskeméten színgazdag, Szárhegyen monokróm közeli művek jöttek létre.
Pár év elteltével Gyermelyen ismét színesebb sorozatok készültek és készülnek azóta is. Az Etyeki Műhelyben rendezett kiállításon a majd negyven kiállított mű döntő többsége az utóbbi két évben a Gyermelyi Művésztelepen alkotott munka, emellett öt jóval korábbi, 2000-ben szintén Gyermelyen készült, s az elmúlt esztendők monotípiáihoz szervesen kapcsolódó alkotás is helyet kapott (Interferenciák 1–2–3., Symmetry experiment 3–4.).
A művész energikus erővonalak által szerveződő, már-már kirobbanó erejű lapjai jellemzően szimmetrikusak és statikusak, olykor finoman diagonálisak. Színes és sokszínű, de színeiben és formáiban redukált, mégis összetett alkotások egyaránt helyet kapnak a kiállítótérben. Motívumai gyakran ismétlődnek, fraktálszerűen egymásra és egymásból építkeznek. Éppen ezért szigorúan jellegéből és nem formai jegyeiből kiindulva organikus, valami egészen mély humánumból fakadó, tisztán természeti líra veszi körül a befogadót, mely mégis tagadhatatlanul geometrizált és strukturált.
Felvetődik a kérdés, vajon mi lehet a művek ideje? Frissességük alapján fizikai valóságukban az egyes fázisidők ellenére is gyorsan létrejövő, de előzmény-gondolatiságukban hosszú időn át érő és beérő folyamatokat sejtetnek, melyek távol állnak a XXI. századi ember reálidejétől, inkább szimultán időbeliségeket mutatnak fel: évtizedek lenyomatait, valamit, ami szólhat az elmúlt századról, az ezredfordulóról, de akár napjainkról is. E művek mégsem időtlenek, csupán finoman megzavarják, kihívásra kényszerítik a nézőt, aki kizökken a jelen időészleléséből, némileg megszédül, majd észrevétlenül átáll az alkotó belső idejére.
A kiterjesztett belső idő belső valóságokat is közvetít: szigorú, pontos kialakítású formák és az alkotó lendületét őrző, valamint talált tárgyak lenyomataként tetten érhető gesztusok révén. Ezen a ponton köszön be a történetbe a narratíva, ugyanis az absztraháló művek mögött talált, kötődést sejtető, vagy csupán formájánál és faktúrájánál fogva az alkotó számára izgalmas objektumok lenyomatai rejlenek, melyek szolgálhatják a forma és a dinamika végleges stádiumát. Kosáraljak, drótkarikák és rizspapír lámpabúrák lenyomatai hozzák örvénylő mozgásba a képmezőt, egyenetlen felületek egymást fedő lenyomatai teszik fragmentáltan rétegzetté a műveket, miközben felpuhítják a szögletes formák szigorú élhatár teremtette hatását.
A kompozíciózáró elemek pedig minden esetben figyelmeztető jelekként – legyenek azok állítások vagy tagadások –, mégis adnak valami kétségtelen szakralitást a lapoknak, melyet a művek a profán címadásuk ellenére is megtartanak és közvetítenek. A kiállítás improvizatív monotípiái szekvenciálisan összhangzatosak. Művei – megteremtve a kiállítótér belső ritmusát és izgalmasan lüktető, interferenciális kohézióját – a monotípia technika nyitottságát, játékosságát és mérhetetlen gazdagságát hirdetik és tárják a néző elé.
Győrffy Sándor Kohézió című kiállítása november 19-ig látható az Etyeki Műhelyben (2091 Etyek, Magyar utca 65.).
