– Árva, illetve lelkileg elhanyagolt, sérült gyermekeken próbál segíteni különleges, művészetterápiás képzésével. Hogyan indult ez a munka?
– Az 1980-as évek közepén kerültem a Pécsi Gyermekotthonba, az utóbbi években pedig a Baranya Megyei Gyermekvédelmi Központba. 1989-ben, a gyermekotthonban létrehoztuk a Csontváry Képzőművészeti Stúdió Egyesületet. Azóta ez egy szellemi bázis, egy képzőművészeti, módszertani központ is, ahonnan kijárva művészetterápiás foglalkozásokat tartok a lakásotthonokban a teljes Baranya megyére kiterjedően. Gyermekek és felnőttek között egyfajta népi képzőművészeti jelleggel végzek foglalkozásokat.
– Miért van erre szükség?
– Erre a típusú alkotásra mindig is szükség volt. Sajnálatosan az elmúlt évtizedekben nem csökkent az érzelmileg sérült, traumatizált gyermekek száma. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a számítógépek és okostelefonok megjelenése egyre nehezebbé teszi az önkifejezést a mai serdülőknek. A saját gondolatok megfogalmazása leépül, ezzel együtt a vizuális képzelőerő, a fantázia elszürkül. Nem szeretném szépíteni, ki kell mondanunk: a ma felnövő generációnak kiürülőben van a fantáziája.
– Hogyan jutott erre a következtetésre?
– Tapasztalatból. Két-három évtizeddel ezelőtt elég volt az ezeréves kelet-ázsiai rajzmódszert követni. Azaz a természeti formák árnyékában felfedezni a lényeget. Akkor elég volt az írásvetítőből, diavetítőből növények, termések és rovarok formáit vetíteni, játszani kicsit az árnyakkal, amely előhívta belső lelki tartalmaikat és a fantáziát. Ma azonban ezekkel a megoldásokkal nem igazán tudnak mit kezdeni a serdülők, fiatalok, mivel olyan sok kész vizuális inger éri őket, hogy az egész művészeti nevelést és magát a művészetterápia módszereit is át kellett gondolnom.
– Milyen megoldásokkal próbálkozik ennek ellensúlyozására?
– Meglátásom szerint több okból kifolyólag is vissza kell térnünk saját gyökereinkhez. Egyrészt a nyugat-európai népművészetben történelmi korok stílusai utánérzésekként érhetők el, a látványt stilizálása révén: azaz díszítményekként. Ornamentikájukra a formák mechanikus ismételgetése, az elemek tetszőleges egymáshoz rendelése a jellemző, és elsősorban a dekorativitásra törekednek.
A művészet, a vizuális önkifejezés azonban nem csupán ebből áll. A külső, láthatótól távolodnunk kell, hogy rátaláljunk a belső lényegekre.
– Mi a helyzet a magyar népművészet esetében?
– Meglátásom szerint a belső-ázsiai és maga a magyar népművészet is nagyon költői, kreatív. Valami olyat akar kifejezni, amely a látható világon túl annak átélt folyamatait is meg kívánja jeleníteni. Elvont, stilizált értékekről és ősi tartalmakról szól. A burjánzó növénydíszeink nem elsősorban a valóságos látvány világát kívánják ábrázolni. Egy motívumon belül megjelenik a magból, rügyből kibújó csíra, bimbó. Azaz a növekedésben benne van a változó idő, a folyamat, az átváltozás csodája, legvégső soron pedig annak legfontosabb eredménye: az élet. A természetben a folyamatok nem szakaszosan, töredezetten történnek, mint az emberi társadalom által mesterségesen szervezett időben, mely szétzilálja a személyiséget, hanem az egyik létforma átfolyik a másikba. Ezért népművészetünk ornamentikájában a formák szervesen kapcsolódnak egymáshoz, a természet és a benne élő ember folyamatait, átváltozásait jelenítve meg.
A belső-ázsiai népek és a magyar nép népművészete a többértelműségével, a belső tartalmaival, gazdag formakincsével igazán alkalmas arra, hogy művészetterápiás célokra is felhasználjuk. A mai serdülőket is megérinti, beindítja a fantáziájukat.
– Mik a tapasztalatai?
– Úgy látom, hogy ezek a motívumok egyes lelki folyamatoknak a hordozói és elindítói lehetnek. Nem a látvány a fontos, nem azt kell megragadni, hanem belülről kell a traumáinkat „kifesteni”, lelki folyamatainkat kibontani. Azt tapasztaltam, hogy az alkotással a fiatalok a bánatot és az örömet könnyebben tudták feldolgozni. Azon dolgozom, hogy a népművészeti motívumok alkalmazásával sikerüljön a fiatalok képzelőerejét kibontakoztatni, lelküket kivirágoztatni. E motívumok és formák valós iránypontot adnak a gyermekeknek. Bizonyos motívumok mindig vissza-visszatérnek egyes természeti formákhoz az évkörben, a természeti időszakok örökös visszatérésében. Ha különbözőképpen is fogalmazzák meg mindezeket, de nagyon érdekes összehasonlítani, hogy hogyan változnak a gyermekek munkáiban az évek során. Sosem rajzolják le kétszer ugyanazt. Kedélyállapotuk, lelkük változik. Az alkotással ugyanis elindulnak egy olyan úton, amely során fejlődhetnek, többek lehetnek és lelkileg is gazdagodhatnak.
– Van helye jelenünkben az egykori motívumoknak?
– Kell, hogy legyen, hiszen attól vagyunk azok, akik vagyunk. Tény, hogy ma már nincs olyan szükség a népművészeti motívumokra, tárgyakra, mint egykoron a paraszti kultúrában. Nem használunk szilkéket, pásztorbotokat, és nem adunk olyan szerelmi ajándékokat kedvesünknek sem, amelyeken népművészeti motívumaink sorakoznak. Ettől függetlenül a megöröklött motívumaink jók arra, hogy új anyagokon, hordozókon valamilyen régi-új funkciót töltsenek be. Foglalkozásaimon a népi kalendáriumhoz kötöm egyes formák továbbörökítését. Az ember mindig tér és idő egységében élt: eleink számára a megfigyeléseken alapuló csillagászati, természeti szimbólumok nagy jelentőséggel bírtak. Miért kellene lemondani ezekről? A természettudományok fejlődésével nem kell mindent eldobnunk magunktól. Kiváltképpen azért, mert ha jobban megnézzük szimbólumainkat, észrevehetjük, hogy azok még ma is éppen úgy hasznosíthatóak, mint egykoron. Évszázadok ide vagy oda, de a világ és benne az ember legbelül ugyanaz maradt.
– Miért fontos ezeknek a jelképeknek a felhasználása?
– Azért, mert a földi és égi természeti viszonyok állandóak, ahogy a fizika törvényei is. Sajnálatosan a 21. század fiataljai egyre jobban elszakadnak a természettől. Tetszik vagy nem, de mesterséges világban élünk. Maga a természet szavunk is egyaránt jelölheti a külső környezetünket és a belső állapotunkat. Létezhet jó és rossz természetű ember. Nyelvünk megmutatja, hogy közös tőről származunk, a teremtett világunk része vagyunk – hiába is gondoljuk, hogy elszakadtunk, és minden más élőlénynél különbek lettünk. A régi parasztember abszolút a természet folyamataiban élt, és azok alapján tervezte egész életét, ez alakította műveltségét. Ma viszont azzal a mesterséges világgal, amelyet magunk köré építettünk – hogy elzárjuk magunktól a természetet –, zsákutcába vezetettük magunkat, legfőképpen a lelkünket. Miközben láthatjuk, hogy sem fizikailag, sem pedig érzelmileg nem élhetünk a természet nélkül. Népművészeti motívumainkban ez a teljesség, ez az egység köszön vissza, ezért érdemes újra és újra elővennünk azokat.
– A gyermekek mennyire vannak tudatában annak, hogy fontos az eleik tudása?
– Igen korlátozottan, mondhatni: semennyire. Nemzeti identitásunkat egyre több támadás éri. A mai átlagos iskolai pedagógia és a technikai globalizáció inkább mesterséges új világunk előnyben részesítését támogatja, mintha minden régi már szükségét vesztett lenne. A természettől elszakadt gyermekek pedig nem figyelnek fel még arra sem, hogy a csillagok az égen mozognak, ahogy nem veszik észre azt sem, hogy télen előbb sötétedik és hosszabbak az éjszakák. A virtuális világ felborította az életünk rendjét, ezért történhetett az, hogy a természet- és az életellenes tevékenységek megsokasodtak. Ezért érnek minket olyan lelki betegségek, amelyek az ember belső személyiségét, lelki struktúráját kezdik ki. Ha odabent az egyensúly felbomlik, könyörtelenül negatív irányba sodródik a lélek. Még a „mindig” optimista gyermeki lélek is. Ezt úgy is lehet ellensúlyozni, ha alkotunk! Erre jó a népművészeti motívumok felhasználása a művészetterápiában. Nem szolgai másolásról van szó, hanem éppen arról, hogy a természet „esszenciális” jelképeiből kiindulva lehessen alkotni, amivel akár a lelki gyógyulás is elérhetővé válik.
– A gyermekek szeretik ezeket a munkákat?
– Igen, mivel az alkotás segít a fiataloknak abban, hogy céljuk legyen, hogy a káros szenvedélyektől – akár az alkoholtól, drogtól, szabados szexuális élettől vagy bármi mástól – elszakadhassanak. Ha nem is tudják pontosan megfogalmazni, de érzik, hogy ha alkotnak, jobban vannak. Ekkor a lelki egyensúly – ami világunkban egyre kevésbé érhető el – kezd a helyére billenni. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, szellemi támogatónk a népművészet ezen belső, közösségi és egyéni lelki funkcióiról sokat írt. A néptánc, a népzene, a népmese, a népdal mind-mind ezeket a belső célokat szolgálta: hogy az ember énképét, belső egyensúlyát létrehozza és megerősítse.
Ezeken a foglalkozásokon a népművészeti motívumok, mint hívóképek, amelyeket újra megalkotnak, tovább teremtenek. Üzenettel látják el ezeket az alkotásokat, megbeszélik, hogy mit jelent a számukra, milyen érzelmeket hív elő belőlük. Így valamilyen megoldáshoz is juthatnak. A műalkotásba bárki bármit beleláthat, ezért is működik jól. Egy-egy motívumból akár a megoldások sokasága is épülhet. Mindezeken legvégül a nemzet új ifjúságának a lelki egészsége is múlhat.
Aki mélyebben meg szeretné ismerni alkalmazott módszereinket és eredményeinket, annak javaslom, hogy látogasson el a Baranya Megyei Gyermekvédelmi Központ honlapjának művészetterápiás rovatára, ahol erről szóló tanulmányaimat megtalálhatja:
https://www.bmgyk.hu/muveszetterapia
Címlapkép: A Nap ereje már legyőzi a hideget. 11 éves lány rajza
