A Postmemory, az utóemlékezet nem pusztán tematikus keretét jelöli Hámori Anett művészetének, hanem személyes-művészi pozíciójának gondolkodási struktúráját is leírja. A fogalmat Marianne Hirsch feminista író és emlékezetkutató vezette be a köztudatba az 1990-es évek elején, olyan sajátos tapasztalati mezőt kijelölve, amelyben nem a közvetlen élmények alakítják az identitást, hanem azok a közvetített történetek, ismételt képek, elhallgatások és hiányok, amelyek generációkon keresztül öröklődnek tovább, egyfajta instabil, töredékes és gyakran ellentmondásos emlékezetkonstrukcióként.
A történelem nagy pillanatainak a privát élettérbe lecsapódó tapasztalati megélését Hámori Anett egészen konkrét élményhez kapcsolja: „Az egyik legmeghatározóbb képi emlékem az, amikor a média belépett a »háborúba«, és 1989-ben Romániában élőben közvetítették a Ceaușescu házaspár kivégzését. Azt gondolom, kitörölhetetlen képek ezek. Gyermekkorom első vizuális emlékeit képezik a képkockák, amelyek a mai napig meghatározzák művészi és személyes viszonyulásomat a képekhez, mások szenvedésképeinek szemléléséhez.” A művésszé válás origójának tekinthető valós képsorok az egyéni és a kollektív emlékezet számára azonban nem egészen ugyanazt jelentik.
Míg a bábuként összerogyó idős pár a művész generációja számára beégett az alapemlékezetbe, a hangulatot és az átélés tapasztalatát hordozó vizuális emlék, addig a fiatalabb nemzedék számára már egészen más státusszal bír: történelemkönyvek ábráivá, archivált videórészletekké, távoli, magyarázatra szoruló referenciákká váltak. Ami az egyik generáció élő tapasztalata volt, az a következő nemzedék számára gyakran kontextus nélküli kép, sokkal általánosabb jelentést hordozó múltbeli emléktöredék.
Éppen ebben a viszonylagosságban válik különösen érzékennyé Hámori Anett munkáinak működésmódja, amelyet műveinek választott technikája is hangsúlyosan kiemel. Több mint másfél évtizede következetes és tudatos a médiumválasztása: nagy léptékű, papíralapú akvarellmunkákat készít, sajátos „visszaszedéses” technikával. A barnás szépiás tónusvilág és a visszamosott, világosított felületek olyan vizuális teret hoznak létre, amely az emlékezet elhalványuló, bizonytalan regisztereire rezonál.
Munkáiban a háború, az erőszak, a veszteség és a kényszerű migráció motívumai nem tematizált látványelemekként jelennek meg, hanem strukturális kérdésként: azt vizsgálják, hogyan működik a trauma az egyén jelen idejében akkor is, ha az események nem közvetlen tapasztalatként, hanem örökölt képekként és viselkedésmintázatként vannak jelen. Ebben az értelemben választott történelmi fényképei azt a sajátos állapotot teszik láthatóvá, amelyben a kollektív történelem és a személyes élettörténet egymással fedésbe kerül.
Fontos hangsúlyozni, hogy Hámori Anett festészete tudatosan ellenáll annak az esztétizáló tendenciának, amely az elmúlt években egyre látványosabban a trauma „fogyaszthatóvá tételén” dolgozik. Művein nem a szenvedés képi dramatizálása vagy az erőszak esztétizálása történik; a láthatóval ellentétben épp a hiány válik a képi gondolkodás elsődleges szervezőelvévé. Az érintetlenül hagyott papírfelületek, a test nélküli körvonalak, az elhalványított, részlegesen törölt figurák olyan képi struktúrákat hoznak létre, amelyek elsősorban pozíciókat jelölnek ki. Ezek a munkák nem azt mutatják meg, ami volt, hanem annak a helyét artikulálják, ami eltűnt, kiveszett, kitörlődött, vagy eleve nem válhatott reprezentálhatóvá.
Alkotásainak fragmentált szerkezete szintén szoros kapcsolatot mutat a tartalmi regiszterrel; a különböző léptékű motívumok nem állnak össze koherens narratívává, nem kínálnak lineáris olvasatot, hanem olyan emlékezeti logikát követnek, amely a trauma működésmódjához közelít: széttartó, megszakított, egymástól elcsúszó-elúszó képi impulzusokból építkezik. Ebben a gondolati rendszerben különösen fontos helye van a befogadónak, aki radikálisan aktív pozícióban találja magát, hiszen a képek megértése nem pusztán intellektuális tevékenység, hanem szükségszerűen személyes tapasztalatokat, affektív emlékezeti rétegeket, és gyakran olyan, nehezen verbalizálható élményeket is mozgósít, amelyek immár a saját élettörténetéhez tartoznak.
Művei egyszerre működnek személyes és kollektív narratívaként. Személyesek abban az értelemben, hogy Hámori Anett saját családi emlékezete, a szülők és nagyszülők történetei, a kimondott és elhallgatott narratívák konkrétan beépülnek a képeibe. Ugyanakkor kollektív elbeszélések, hiszen háborúkról, diktatúrákról, migrációról és idegenségről szólnak, azonban ezt nem direkt módon tematizálva, hanem strukturálisan teszi, a hiány, a törés és a megszakítottság szerkezetén keresztül.
Hámori Anett művei nem ígérnek megnyugvást, nem kínálnak katarzist, és nem szolgálnak lezárással. Nem próbálnak „segíteni” a múlt feldolgozásában. Azt teszik lehetővé, hogy érzékelhetővé váljon az a mentális és morális tér, amelyben a nem átélt, ám örökölt múltról egyáltalán el tudjunk kezdeni gondolkodni.
Fotók: a művész archívumából, engedélyével.
