Mintha az antropocén hipertárgya által beárnyékolva különös mesterséges technológiai fényforrások közepette kívánnák meglelni a korszak sajátos körvonalait, miközben megfeledkezünk a sötétség és a különböző felfénylések alapvető fontosságáról. Ez a tárlat esztétikai kiindulópontjának tekinti, hogy ezt a felkavart, egyszerre gótikus és barokkaotikus korszakot a mesterséges fények és a sötét ökológia feketesége felől ragadja meg.
A kitaposott ösvényen túl című tárlat Mark Fishernek a kísértetiességet tematizáló fogalomkettőségét a kortárs poszthumán és az antropocén ökogótikus aspektusai kapcsán alkalmazza. Az ökogótika értelmezésében miközben bizonyos tájak gótikussá alakulnak, ez a gótikus jelleg a természetről is felfed bizonyos jegyeket. Materiális aspektus a gótika, nem antropocentrikusan a természetre vetített valamilyen vízió vagy pusztán fantázia. Az anyag vibráló dinamizmusa, inorganikus vitalizmusa önmagában már kísérteties, amely az élet lehetőségét az élettelenségben hordozva góticizálja a valóságot. Nem arról van szó tehát, hogy csupán az emberi képzelőerő vagy esztétikai érzék vetítene a természetbe az embertől elkülönülő félelmetes cselekvőképességet és fenyegető, kísérteties jelenlétet, hanem a természetben eleve benne vannak ezek a sajátosságok.
Azonban a gótikussá és horrorisztikussá váló tájat különböző technológiai felfénylések és hibrid természetkulturális létezők telítik. A jövő poszthumán technológiai horizontja nem egyetlen utópiába sűrűsödik össze, hanem megannyi, az antropocén által beárnyékolt vagy áthatott jövő víziójába. A kiállításon számos mű erre a technológiával átitatott mechano- vagy technoszférikus elrendeződésre utal, amely a technológiai szingularitás potencialitását többé nem egyetlen létezőbe vagy gépbe sűríti, hanem azt szférikusan kiterítve a valóság egészét itatja át azzal. A múlt és a jövő felől érkező olyan fények ezek a poszthumán gótikus kísértetek, amelyek a korszak sajátos fenyegető sötétjével együtt ragadják meg kortársias kíváncsiságunkat.
Hiányos jelenlétekre is felhívja a figyelmet a tárlat. Nemcsak az élőlények és a különböző dolgok alkotnak egymással kölcsönhatásban lévő, kibogozhatatlan összeállásokat, hanem az élőlények eltűnésének folyamata, a hiányképződés is interszubjektív struktúrát alkot. Azt is mondhatnánk, hogy az antropocén kor negativitással telített miliőjét maga a klímakatasztrófa adja. Philippe Lynes szerint az egyre közeledő ökológiai katasztrófa a negativitás excesszusával jár együtt.
A kísértetiesség, az eltűnés és a negativitás rendszereinek termelése dekonstruálja az élet/halál kettőségét: a jelenlegi ökológiai válságunk példátlansága, miközben a világot meghaladó transzcendens kapcsolatot megszünteti, mégis olyan negativitás-többlet cirkularitásával jár együtt, ami horrorisztikusan megzavarja a környezetünkhöz való viszonyulást. Mintha kísértetek és fantomok között találnánk magunkat, és a megszűnés nem elszegényíti természetkulturális viszonyainkat, hanem egy gótikus vagy barokkaotikus többlettel látja el azt. A hiányról való informálódás önmagában is spektrális aktus, mintha a megszűnő létező a halálon túlról, vagy saját megszűnésének potencialitásával kísértene bennünket. Olyan hantológia ez, amely a jövő sötétségével telíti a jelent, mint egy felfénylés vagy egy kor sajátos sötétjének hirtelen betörő fénye.
Miközben a tárlat nagyon mélyen mutatja fel azt a kortárs állapotot, amely valóban körülvesz és átölel bennünket, és amelyre olyan átható fogalmakat és erőteljes metaforákat alkalmazunk, mint a Timothy Morton-féle hipertárgy vagy a techno- és mechanoszféra, valójában sokkal ősibb és még elmélyültebb tapasztalat-horizont megszólításán keresztül vezet el bennünket a megszokott esztétikai és ontológiai ösvényekről az idegenség felé. A fenyegető, mégis lágy sötétség, amely körbevesz bennünket, fénylő kísértetekkel és felkavaró létezőkkel telítődik. A fény itt nem a felvilágosodás egyértelmű fénye vagy valamilyen premodern sötétségből kivezető lineáris megvilágosodás, hanem megannyi elképzelés, utópia és megtört vízió szelleme, amely egyszerre közelít felénk a múlt és a távoli jövő felől.
Úgy érezzük, nem csak gótikus rémtörténetek és horrorisztikus szörnyek telítik a sötétet, hanem technológiai víziók, digitális szimulákrumok és kíborgok még ismeretlen fényei, amelyek nem lineáris úton vezetnek bennünket, hanem pluralizálják és árnyalják az előttünk álló ösvényeket és létlehetőségeket. Valódi kozmotechnikák ezek, amelyek a homogén, sematizált természetkép helyett multinaturalista kiindulóponton nyugszanak.
A Máté Zsófia és Patrik Steinhauser kurátorságával megvalósult kiállítás a sötétség és a fényesség, a feketeség és a kísérteties felfénylés dualizmusát nem bináris ellentéten keresztül képzeli el, hanem valójában hibrid viszonyokat hoz létre, amelyben a felvilágosodás és elsötétülés, a fényes sötétség és a sötét felvilágosodás nem egymás ellentétjei, hanem egymásból táplálkozva az átmenetiség és a kísértetiesség megannyi árnyalatát hozzák létre. Ahogy a modernitás nagy választóvonala, a természet és kultúra nagy kettősége, úgy a sötétség és fényesség binaritását is hibrid, kiméraszerű viszonyrendszerré kell átformálnunk.
Idézzük fel Giorgio Agamben meglátásait a Mit jelent Kortársnak lenni című fontos esszéje alapján. A kortárs az, aki temporális kizökkentségen vagy kiszakadáson keresztül képes az adott kor sötétjét megpillantani. Azonban nem csupán a sötétségben való látás képessége avat bennünket kortársakká, ez túlságosan antropocentrikus és szubjektivista lenne az olasz filozófustól. A sötétség fénye ragadja magával a kortárs tekintetét, a feketeségből előtörő különös kísérteties fény átitatja a kortárs egész lényét. Az antropocén, a földrendszer funkcionalitásának összeomlása valóban a mélyedések és repedések közötti létre, új, technológiailag előidézett sötétségben való létre kárhoztat bennünket, amelyben azonban a létezés új fényfoszlányai, queer létformái és gótikus materialitásai tűnnek fel, a saját nekrovitális energiájukkal és kortársias sötét fényükkel!
Fraktalitásukkal, töredékes jellegükkel, gótikus és barokkos burjánzásukkal a tárlaton szereplő művek a sötétség és világosság mellett megbontják a modernitás megannyi binaritását. Élő és élettelen, természeti és társadalmi különös csápokon és agrogótikus áldozatokon keresztül lép kapcsolatba a földrendszer nagy erőivel. Haraway Chthulucén-fogalma rámutat, hogy az ember különböző nonhumánokkal és dolgokkal alkot kibogozhatatlan hálózatot. Első látásra a chthulucén szóösszetétel H. P. Lovecraft Cthulhu nevű szörnyére utal, azonban a helyzet távolról sem ilyen egyszerű.
A chthulucén kifejezés a görög khthonios szóból ered, és azokra a szubterrán, elemi erőkre utal, amelyek démonikus hatást fejtenek ki a Föld felszínére. Az antropocén tehát olyan horrorisztikus valóság, amely csápjain és nyálkás végtagjain keresztül nyilvánítja ki a maga romboló, furcsa és egyben elbizonytalanító jelenlétét. Lovecraft Cthulhu hívása című novellája kapcsán Graham Harman kiemeli, hogy a horror műfajának elsődleges jellemzője a hozzáférhetetlenség. Láthatjuk, hogy az olyan irodalmi műfajok, mint a horror vagy a science fiction éppen hozzáférhetetlenségük révén kapcsolódnak a poszthumán diskurzushoz. Sem a chthulucénhez, sem Cthulhuhoz nem tudunk közvetlenül hozzáférkőzni; ez kölcsönöz a létezőnek kísértetiességet, baljós jelleget.
A spekulatív realizmus érvényében a valóság radikálisan különbözik és túlnyúlik az emberi tudaton és az ember megismerési képességén. Minden dologra egy sajátos feketelyukszerű visszahúzódás lesz jellemző, amely mégis a forrása lesz a valóság visszafoghatatlan heterogenitásának. Graham Harman ontológiájában mintha a sötétbe való alábukás lenne az alapfeltétele a valóság valódi mélységének, amelyből bizonyos jegyek kísértetszerűen bukkannak elő.
Mi van akkor, ha az összeomló földrendszer által elbizonytalanított esztétikai gyakorlat, amelyet Eva Horn alapján az esztétikai forma kríziseként ragadhatunk meg, valójában az emberi kreativitás poszthumanisztikus visszavezetődése a különböző szubterrán nonhumán erők felé. Eva Horn gótikus jelzőt használ az antropocénnel kapcsolatban, amikor megállapítja, hogy az ökológiai válság kísértetiesen absztrakt volta fokozza azt a természetkulturális zavart, amelyet a klímaválság kifejezésen értünk. Az, amit más helyen megtört esztétikának nevezünk, A kitaposott ösvényen túl című tárlaton a töréspontokból vagy a megtörtségből fényt generáló kísérteties természetkulturális viszony, amelyben a kreativitás és az alkotói szándék nem elidegenedett a föld mélyének erőitől, hanem közös ko-evolúció démonokkal, kísértetekkel, fantomokkal, kimérákkal és szellemekkel.
Fotók: HAB / Paseczki Lídia engedélyével.
A kitaposott ösvényen túl /Acces Is Off The Beaten Track 2026. február 15-ig tekinthető meg a HAB kiállítóterében (1062 Budapest, Andrássy út 112.)
